2014. március 29.

Tizenhatodik fejezet: A hangüzenet

Jó napokat kívánok! Sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de állatklinikán voltunk, szegény kutyusunk betegeskedik. Minden esetre most itt van, jó olvasást kívánok hozzá!
Cuppanós puszi,
Bia

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Tayt előző nap alva találtam délután, így kapva kaptam az alkalmon és lementem a tükrös próbatermünkbe. Nem tudom pontosan, hogy hány óráig lebzseltem ott, de annyi bizonyos, hogy teljesen átadtam magam a zenének és a táncnak, talán úgy, mint előtte soha. A muzsika és a sziporkázó tükör együttes ereje olyan hatással volt rám, hogy nem bírtam levenni a szemem önmagamról. Többet nem akartam kitenni onnan a lábam, semmilyen körülmények között. A zűrzavar kellős közepén megfeledkeztem róla, hogy mennyire imádom a tánc puszta érzését, és azt, ahogyan a ritmus átjárja a testem.
Ed már várt minket, mikor Tayjel leértünk a próbára, vasárnap. Teljesen be volt zsongva, alig bírt magával, hiszen mindenképp tudni akarta, hogy mi a feladatunk. A boríték ott hevert a padlón, és szinte éreztem a kamerák figyelmét a hátam mögül, mialatt letelepedtem a fehér papírburokba rejtett táncműfaj mellé.
- Mit gondoltok, mi áll benne? - dörzsölte a tenyereit a koreográfus, de ez egyértelműen a műsorhoz tartozott, a valóságban ő nem kérdezett volna ilyet.
- Remélem marad a pörgős vonal - ábrándozott Tay, én viszont éppen az ellenkezőjében voltam biztos. Elég gonoszak ahhoz, hogy hozzánk vágjanak egy keringőt.
- Nyissátok már ki! - könyörgött Ed, mire magamhoz vettem a borítékot és feltéptem.
Romantikus
- Ez nem egy műfaj! - csattant fel azonnal Tay, és furcsamód egyetértettem vele. Ez szimplán szívatás.
Nem értettem miért kell minden versenyzőt kikészíteni azzal, hogy a szöges ellentétüket, egy számukra elviselhetetlen embert osztanak be melléjük. És ha ez még nem lenne elég, a feladatokat is úgy szabják, hogy mindenképp beletörjön az ember bicskája.
- Gyerekek, ne aggódjatok! Megoldjuk! - nyugtatott minket Ed.
Normál esetben el is hittem volna neki, ha ő mondja, de az esélye annak, hogy bármennyi elhihető szenvedélyt produkáljunk a színpadon, meglehetősen kicsi volt.
Tay láthatóan fel volt dúlva, se kedve se energiája nem volt most ehhez, és csak remélni tudtuk, hogy egy nagy adag púderrel el lehet tüntetni péntekre az "aszfalt által" szerzett sebeit, ha addig nem gyógyulnak be.
Fél gyötrelmes óra elteltével még mindig tanácstalanul terpeszkedtünk a padlón. Ed fejéből megállás nélkül pattantak ki az ötletek, a reakciók viszont általában lesajnáló tekintetek voltak. Ki a fene akar habcsók stílusú ruhában, egy elcsépelt szerelmi dalra hajlongani? Ugyanilyen elképzelhetetlen felvetés volt tőle az is, hogy balettozzunk. Tay és a balett? Én meg a balett? Ha-ha.
- Ne legyetek már ilyen nyomottak! Gyerünk, találjatok ki valamit! - unszolt minket.
- Mit szólsz ehhez: táncolj vele te! - közölte Eddel felém bökve Tay.
- Komolyan nem értem mi bajotok van egymással - dünnyögte a tanár, inkább csak magának, mintsem nekünk. - Milyen műfajt kedveltek? Milyen filmeket szerettek? Kedvenc dal? Valami szálon induljunk már el, könyörgöm! Valami hangszer, amin játszotok?
Megráztam a fejem az utolsó kérdésre válaszolván, a párom viszont csak hallgatott.
- Tay? - fordult felé Ed kíváncsian és reményteljesen. - Játszol valamilyen hangszeren?
A fiú megrázta a fejét, viszont nem pillantott egyikünkre se. Azonban ő is tudta, hogy már nem menekülhet. Tudtuk, hogy játszik valamilyen hangszeren.
- Mondd, hogy a gitár az! Eszméletlen ötletem van! Vagy egy trombita? Bökd már ki! - visította Ed, akár egy izgatott kisgyerek, a karácsonyi ajándékok feltépése előtt.
- Tudom, hogy úgyis meg fogom bánni... - túrt bele a hajába kissé feszülten. - Zongora.
- Tessék? - csak úgy kibukott belőlem ez a szó, nem tudtam megállítani. Szégyelltem is magam rendesen, de akkor már be kellett fejeznem. - Mármint... hogyan?
- Montevideóban a csórók vagy kiálltak az utcasarokra, vagy találtak maguknak valami elfoglaltságot a zenében. Összespóroltam egy kis pénzt és a közeli bolhapiacon vettem egy ütött-kopott, használt, elemes gyerekjátékot, egy zongorát. Ennyi - vont vállat unottan és közönyösen, mintha nem az élete egy darabkáját, hanem a leckét mondaná fel.
Így pattant ki a koreográfusunk fejéből az a gondolat, hogy mivel úgysem repesünk a kialakult helyzetért, kicsit becsapjuk a műsort. Tay zongorázni fog a színpadon, majdnem egész idő alatt, én pedig közben szólózom, szenvedélyesen, egyedül. Utána pedig feláll a hangszerétől, és mindenféle háttérzene hiányában zajtalanul fogunk lejteni pár lépést, hogy csak a saját lélegzetvételünket halljuk, és jobban be tudjuk etetni a közönséget.
- Fiatalok, a dalválasztást rátok bízom, viszont a szomszéd teremben segítenem kell Shannonnak és Kerrynek, mert szenvednek a ti múltheti műfajotokkal. Sok sikert! - azzal ott is hagyott minket pár CD-vel, meg a beálló kínos csenddel.
- Miket tudsz eljátszani? - érdeklődtem a tudása felől, hiszen a számunk is ettől függött.
Megvonta a vállát, egyáltalán nem érdekelte semmi, ami a versennyel vagy velem kapcsolatos. Dühös voltam rá ezért, és legszívesebben a fejéhez vágtam volna a péntek esti baklövéseit. Szerettem volna, ha egyszer én érezhetem felsőbbrendűnek magam, és ő lesz a porig alázott.
- Mi a bajod? Kimerült vagy? Idegesít a pofám? Eddel van bajod? Csak mondd meg! - támadtam neki valamivel hevesebben, mint terveztem. Láthatóan elértem a célomat, mivel ültő helyében felegyenesedett és kész volt választ adni. Azonban mielőtt kibökött volna bármit is, elővette a telefonját, pötyögött rajta párat, majd felém tartotta. Először nem értettem, majd néhány másodperccel később elindult egy hangüzenet. A nő szórakozott volt, elkényeztetett és idegesítő.
Szia Tay! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni, de úgy el voltam havazva! Képzeld, Carlos elvitt abba a gyönyörű olasz étterembe, ami ott van a templom mellett. Csak nehogy azt hidd, hogy rámtörtek az emlékek... te is tudod, hogy tovább kell lépnünk. Még akkor is, ha te ezt a szót nem ismered. Sokat tanulhatnál Carlostól. Ő nem próbálja meg elnyomni bennem a nőt, szívesen költ rám és nem faggat folyton arról, hogy merre járok. Ha a hülyeségeid mellett, mint például a tánc, mondjuk azzal is foglalkoztál volna, hogy én mit akarok, nem jutottunk volna el idáig. Ezt már elmondtam neked egy párszor, de úgy tűnik nem vagy képes felfogni! Nem megyek el csak azért a béna fellépéseidre, hogy a nyakamba borulva elmondhasd, mennyire hiányzom neked. Ismerlek Tay, jobban, mint te önmagadat. Nem lennél képes türtőztetni a benned lakozó, faképnél hagyott fiúcskát, nekem pedig semmi kedvem nincsen most ahhoz, hogy megvigasztaljalak. Vigasztald meg magad, vagy fektesd le az egyik libát a versenytársaid közül, ha az segít. De ne hívogass és ne küldj üzeneteket, mert nem vagyok kíváncsi rád! Már nem tudod visszasírni magad hozzám, és ez már fél évvel ezelőtt le kellett volna, hogy essen! Fordulj fel!
- Mint látod, a dolgok enyhén bonyolultak - reagálta le a hallottakat a fiú, mielőtt feleszmélhettem volna.
Letaglóztak Cassidy gonosz szavai. Alig bírtam levegőt venni, a beszéd meg aztán végképp nem ment volna. Azt sem értettem, hogy Tay miért mutatta ezt meg nekem, hiszen borzasztó személyes üzenetnek számított, és a róla kialakult kép nem egyezett a hallottakkal. Biztos lehettem benne, hogy Tay nem az, akinek mutatja magát, legalábbis velem, de nem vettem volna mérget arra, hogy ez csakis Cassidy miatt volt. Viszont, hogy őszinte legyek, cseppet sem érdekelt, hogy ki ő valójában, vagy, hogy miért viselkedik így, csak szerettem volna lezárni végre ezt az egészet. Ki akartam őt zárni az életemből, mivel energiavámpírként viselkedett, kiszívott belőlem minden létező dolgot.
- Sorry seems to be the hardest word? - vetettem fel az ötletet, magam sem értettem miért, és azt sem tudtam honnan szedtem ezt a dalt. Talán az agyam egyik eldugott sarkából, amiről nem tudtam. - Elton John.
- Az egyik legnagyobb művész - mosolyodott el őszintén, látszott rajta, hogy isteníti a híres zongoristákat. - Tökéletes választás.
Fantasztikus érzés volt elismerést hallani tőle...
- Akkor csak a hangszer? Semmi háttérzene, vagy énekhang? - vonta fel a szemöldökét ijedten. - Az nehéz feladat lesz - vakarta a tarkóját bizonytalanul.
Nem tudtam reagálni, ugyanis kicsapódott az ajtó és legnagyobb meglepetésemre nem Ed viharzott be hozzánk. Hanem Pink.
- Csajszi! - támadott le. - Hogy képzeled, hogy egy létfontosságú randi után nem veszed fel a telefont? Egész nap hívogattalak, de már nem bírtam magammal, ide kellett jönnöm! Még szerencse, hogy az út csak három óra Georgiából kocsival, és amúgy is ide kellett jönnöm, hogy átadjak anyu ügyvédjének valami papírt - magyarázott hevesen. Az persze fel se tűnt neki, hogy én előző nap hívtam, hogy kikérjem a véleményét a szerelésemről egy fotó által, de nem vette fel. Az viszont világtragédia, ha engem nem ér el néhány óráig. Vicces, mivel ez általában fordítva szokott lenni, ideges leszek, ha egy órán belül nem hívnak vissza, mert elkezdek aggódni. - Mesélj! - parancsolt rám, majd szemet szúrt neki Tay. - Á, szia! - vetette oda unottan.
- Ezt inkább fönt... - ellenkeztem, hiszen semmi kedvem nem volt kivesézni az előző napi ebédemet Tay előtt.
- Ne zavartasd magad, tudod, mennyire hidegen hagy a pitiáner életed - legyintett, majd nekidőlve a falnak leült és relaxált.
Ez még így is meglehetősen kínos volt, de gondoltam úgysem figyel, így belekezdtem a történetbe.
- Nem is tudom miért gondoltam, hogy képes vagyok becsapni. Hiszen látja rajtam, ha valami nem stimmel, és általában azt is tudja, hogy ennek mi az oka, szóval rögtön sejtette, már pénteken is, hogy mi a bajom. Megértette velem, hogy azért mert nem mondja, és nem keres folyton, attól még hiányzom neki. Sőt, felvetette az eljegyzés gondolatát is, szóval gondolhatod, hogy mennyire ledöbbentem! Utána meg felidéztünk pár régi emléket, és legalább másfél óráig sétáltunk.
- Tudod, hogy én bármiben szívesen segítek neked - felelte Pink néhány pillanattal később. - De egy undorító, fehér ruhákkal teli, csili-vili üzletbe nem vagyok hajlandó bemenni veled! - figyelmeztetett előre is.
- Ne akarj férjhez menni - érkezett meg Tay válasza. Még hogy nem figyel... - Hidd el nekem, nem éri meg.
- Látom szakértő vagy a témában. Egy pasi, aki nem hisz a házasságban. Milyen különös! - csaptam össze a tenyereimet, cinizmustól csöpögő szavaim után.
- Te szoktál azzal letámadni, hogy nem tudok rólad semmit, és mégis nagy a szám. Most te is éppen így viselkedsz - vágott vissza epésen, és sajnos igazat kellett adnom neki.
Még mindig állt az álláspontom, miszerint idegen voltunk egymásnak. Igaz, azzal tisztában voltam, hogy miként alakultak a dolgai kiskorában, de ettől még őt magát nem ismertem. Nem tudtam melyik a kedvenc fagyija, hogy szereti-e a rágót, hogy édesszájú, vagy inkább a sós sütiket szereti, hogy volt-e fogszabályzója. Viszont azt tudtam, hogy miként viselkedik stresszhelyzetben, vagy milyen, mikor igazán boldog. Akkor most ismertem vagy nem?
- Ha minden beszélgetésetek ilyen, akkor király lehet a közös munka - kuncogott gonoszan Pink, mintha nem tudta volna az általam mesélt történetekből, hogy mennyire borzalmas kolléga Tay. - Muszáj mennem, még van pár dolgom. Puszillak! - azzal nyomott egy csókot a verejtékező homlokomra, és már el is tűnt. Jött, meghallgatott, elment. Ő már csak ilyen.
- Ott tartottunk, hogy... - tértem volna vissza az eredeti témára, azaz a zenére, csakhogy ekkor a folyosóról beszűrődő hangok zavartak meg.
Felvont szemöldökkel, és kissé félve nyitottuk ki az ajtót, amire megvolt az okunk, ugyanis az épület zengett az üvöltözéstől. Shannon kapott össze Roberttel, a kezdeti szikra témáját talán ők maguk sem tudták, viszont az összes versenyző, és az éppen a házban tevékenykedő belsős körülöttük ácsorgott kíváncsian. Repültek a szitkok, mint máshol a verebek, úgy őrjöngtek, mint egy válófélben lévő pár. Robert levetkőzte a nagy nehezen megtartott jámbor énjét, és olyanokat káromkodott, hogy bárki megirigyelhette volna. Ez Shannonból is kiváltotta az állatot, furcsa volt egy ilyen nádszál lánykától fröcsögő anyázást hallani. Penny, a rocker párja keresztet vetett és valószínűleg azért fohászkodott, hogy maradjon valami Shannonból, ha ölre mennek. Ezzel szemben Kerry élvezte a helyzetet, akkor is ha ezt megpróbálta leplezni. Teljes elnyomásban élt a lány mellett, így érthető, hogy örült volna ha Robbie jól helyben hagyja. Kim Charlie oldalán találgatta az esélyeket, az indiai fiúcska meg halálsápadtan figyelte a történéseket. Leroy Mercyvel várta a végkifejletet, izgalmukban alig bírták abbahagyni egymás tapizását. Clair fejcsóválva készült, hogy mikor kell felelősségteljes felnőttként kettőjük közé vetnie magát, akár egy anyaoroszlán. Tim mellette állva igyekezett példát venni a hölgyről, így biztos voltam benne, hogy ha szükség lesz rá, ketten fogják megakadályozni a verekedést. Vendy körbe-körbe járkált, a stábosokat kérdezgette jelentéktelen dolgokról, meglehetősen feldúltnak tűnt.
- A sitten lenne a helyed, te... - támadta a srácot Shannon, a mondatot pedig cifra szavakkal fejezte be.
- Téged meg vár az elmegyógyintézet! Pszichopata! - vágott vissza Robert kapásból, még gondolkodnia se kellett.
- Gyerekek, hagyjátok abba! Nem vagytok viccesek! Fejezzétek be! - próbálkozott Clair, természetesen sikertelenül. A két fiatal meg se hallotta.
A koreográfusok is megérkeztek, ők őszintén nyitottak voltak egy jó kis bunyóra, akár be is szálltak volna páran, ahogy elnéztem az arckifejezésüket.
Az a bizonyos egy mozdulat hiányzott ahhoz, hogy brutális tömegverekedés alakuljon ki a Just Dance! ház előterében. Szinte láttam magam előtt az újságok szalagcímet, frappáns szövegekkel és tökéletes pillanatokban elkapott képekkel. Ha például bűnöző barátunk kezet emelt volna, vagy Shannon adrenalintól túlfűtött agya úgy mérte volna fel a helyzetet, hogy valamilyen véletlen folytán jól jöhet ki az ütközetből, és ezért nekifutásból ráugrott volna ellenfelére, a fél terem ugrott volna vele. A feszültség ott keringőzött a levegőben, csak mintha nem lett volna zenei aláfestés.
- Na jó, azt hiszem ideje lesz közbelépnem... - sóhajtott fel Tay, megemelve a hangját, hogy mindenki érthesse a zúgolódás ellenére is, ami kezdett alábbhagyni a mondatára. Utat tört magának pár mikrofont és fejhallgatót szorongató, alacsony fiú között, és megállapodott a körként összezáruló terem közepén, a civakodók között. - Mi a franc bajotok van? - fordult hozzájuk. - Az életetek nagy tragédiája, hogy egy levegőt kell szívnotok? Ráadásul nem is vagytok egy pár, nem értem mi a gond... De még ha a társatokról is lenne szó, ennek akkor sincs értelme, előrébb nem juttok tőle. Én sem jövök ki jól Amyvel, de dolgozunk rajta, higgyétek el, viszont semmilyen körülmények között nem állnék le vele trágárkodni a folyosó közepén, szégyen szemre, az egész táncos gárda előtt. Minek? Most őszintén, ti jobbak vagytok a partnereteknél? Csak tegyétek fel magatokban a kérdést, és adjátok meg rá a helyes választ, vagy ha nem megy, akkor egyszerűen csak fogjátok be! Borzasztó, hogy milyen jelentéktelen dolgokra pazaroljátok az életeteket, miközben az idő egyre csak telik és ti mind szépen lassan megöregedtek. Szeretnétek hagyni valamit az utókorra? Szeretnétek nyomot hagyni a világban? Akkor húzzatok vissza a próbatermekbe, és vigyorral a képeteken fogadjátok el, hogy ez van! Világos?
Szinte mindenki szó nélkül engedelmeskedett neki, a versenyzők visszatértek a helyükre és folytatták a pénteki fellépés tervezgetését meg a gyakorlást a koreográfusukkal, a stábosok újfent munkába álltak, némelyikük távozott is, vasárnap nem volt sok dolguk körülöttünk.
Tay megragadta a karomat és intve Ednek behúzott a tükrös terembe. Én azonban nem bírtam ezt szó nélkül hagyni.
- Komolyan is gondolod? - utaltam a szónoklata bizonyos pontjaira, ugyanis amiket elmondott nem igazán tükrözték azt, ahogyan velem viselkedett.
- Ne légy nevetséges! Csupán idegesített a vinnyogásuk, és nem hagyhattam, hogy az ő lelkükön száradjon Penny és Kerry kizárása a versenyből - vonta meg a vállát laza stílusban, ami nem igazán állt jól neki.
- Választottatok valamit? - tudakolta Ed kíváncsian, és láttam az arcán, hogy már egy teljes produkciót összerakott a fejében. Ő ebben volt jó. Egy téma alapján alig egy óra alatt, lejegyzetelés nélkül egy teljes koreográfiát varázsolt nekünk, és készen állt arra, hogy ezt be is tanítsa nekünk. Pontosabban inkább nekem, Taynek csak pár közös lépés jutott, az ő feladata a zongora volt, amihez Ed nem értett, így sec-perc alatt szerzett neki egy zenetanárt. Úgy tűnt a Just Dance! mindenre felkészült.
Ed beavatott az ötleteibe, és furcsamód megtaláltam magam a lágy mozdulatokban, pedig elsőre ellenszenvesnek tűntek. Tay elvonult a harmincas, fekete hajú nővel, így a koreográfus játszotta a szerepét, mikor szükség volt rá.
- Megkérdezhetem, hogy miért utálod? - kérdezte mikor megemlítettem, hogy vele mennyivel élvezetesebb és könnyebb táncolni, mint a párommal.
- Arrogáns tetű - feleltem a tőlem elvárható legkulturáltabb módon.
- És mit gondolsz, mitől ilyen? Valami ok kell... - morfondírozott elterpeszkedve a földön, én meg követtem a példát, hiszen mindketten kimerültünk.
- Ezt tőle kell megtudnod, fogalmam sincs. Kérdeztem már, de nem hajlandó válaszolni, talán majd neked megmondja. Mint férfi a férfinak.
Ezzel le is zártuk a témát, és folytattuk a kemény munkát. Ed tippeket adott arra, hogy hogyan győzzem le a félelmeimet a színpadon, ugyanis ezúttal teljesen egyedül leszek, ami okozhat némi gyomorgörcsöt.
- Mi van, ha kölyök szindrómában szenved? - vetette fel Ed, bár elsőre nem értettem, hogy mire vagy kire érti. - Tay - tette hozzá magyarázatképp. Még mindig ráncoltam a homlokom, így felvilágosított. - A kisfiúk, ha tetszik nekik egy lány meghúzzák a copfját és elgáncsolják. Az egyik barátom a kölyök szindróma nevet adta a jelenségnek. Talán Taynek is ez a gondja.
Megütötte a fülemet egy szókapcsolat.
- Az egyik barátot úgy érted? - kérdeztem izgatottan, mivel a megismerkedésünktől kezdve érdekelt, hogy kivel hozhatnám össze. Pinkkel vagy Davisszel.
- Most nem ez a lényeg, de ha annyira tudni akarod, akkor elárulom, hogy heteró vagyok és szingli, nyitott egy kapcsolatra valamelyik dilis barátnőddel. Látom rajtad, hogy ez a célod - mosolyodott el aranyosan.
- Akkor pénteken bemutatlak Pinknek - dörzsöltem össze a tenyereimet ördögien, mivel úgy terveztem, hogy Pinknek nem szólok előre, hogy jól meglepődjön és a spontán énjét tudja mutatni. - Visszatérve az eredeti kérdésre, Tay halálosan szerelmes a volt barátnőjébe, és azok után, amiket a lánytól megtudtam egy hangüzenetből, Tay nem az a fajta, aki játékokhoz folyamodna.
- Tehát az a lehetőség kilőve. Akkor valószínűleg tettél vagy mondtál valamit, amivel kivívtad a gyűlöletét, és mint egy láncreakcióban, ezáltal te sem szívleled. Valami ötlet? - faggatott, mintha nem lett volna jobb dolga annál, hogy összerakja a történetünk puzzle darabkáit. Láthatta rajtam, hogy nem értem miért ilyen fontos ez neki, ezért folytatta. - Esténként a koreográfusokkal le szoktunk menni a közeli bárba, ahol kitárgyalunk titeket, megosztjuk egymással a napi pletykákat és találgatjuk, hogy ki fog összejönni kivel, mikor, és mennyi időre. Én például egyikük kiesését jósolom válóoknak Kimék kapcsolatánál.
- Ez gonoszság - állapítottam meg elhúzva a számat.
- Nekünk is kell valami szórakozás, mi nem kerülünk színpadra, rivaldafénybe, a mi nevünket nem jegyzi meg senki, csak lefuttatják őket a műsor végén.
Igaza volt, és kicsit meg is sajnáltam. Ugyanakkor nem tűnt szomorúnak vagy letörtnek emiatt, ugyanúgy vigyorgott tovább, és ahogy elnéztem a kusza frizuráját, talán jobban jártam, hogy nem Davisszel terveztem összehozni, főleg mivel amúgy is volt barátja.
Este kimerülten dőltem be az ágyba, Tay szokásához híven elmélyülten bámulta a tévét, én pedig energiahiányom lévén elszopogattam egy egész zacskó karamellás kemény cukorkát. Ennek azonban az lett a következménye, hogy éjszakára cukortúltengésben szenvedtem, és alig bírtam elaludni egészen hajnali négyig. A leveleimet böngésztem az interneten, sok kedves, támogató üzenet érkezett, aminek nagyon örültem. Viszont előre féltem, hogy másnap hogyan fogok festeni. Mondjuk mint akit egy kutya szájából húztak ki. Imádtam aludni, és ha nem pihentem legalább nyolc órát, nem a legszerencsésebb külsőmet tártam a világ elé.

2014. március 25.

Tizenötödik fejezet: Figyelem, avagy a nagy kérdés

Heló Földlakók! Nem akarom húzni az időt, hiszen van min izgulni...
Ezer és egy puszi mind a negyvenhat (<3) feliratkozónak,
Bia

Felébredtem és kinyitottam a szemem. A Just Dance! ház szobájának fehér plafonjával találtam szemben magam, így megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Csöndesen felültem és körbenézve konstatáltam, hogy semmit nem látok a sötétségtől. Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő, lehetett hajnal, akár lehetett másnap is, talán huszonnégy órán keresztül húztam a lóbőrt, nem tudtam. Az előző este emlékébe kapaszkodva megpróbáltam a kirakós darabjait helyretenni.
Miután az idegen fiú perceken át ütlegelte Tayt - aki néha ugyan visszaütött, de komoly kárt nem volt képes okozni -, a magas, izmos, fekete pénzbeszedő és beeresztő férfinek megesett rajta a szíve, és alig pár pillanat alatt levakarta róla az erőszakos ismeretlent. Hálás pillantással díjaztam a cselekedetét, ugyanis ez nekem nem sikerült. Tay még állt a lábán, egész jól bírta a verést, de már akkor kialakulóban volt néhány elég csúnya lila folt a képén meg a karján. Óriási szerencsémre éppen megállt egy taxi a szórakozóhely előtt, kirakott pár izgatott, fiatalabb lányt, ezért már be is gyömöszöltem hátra a páromat. Valószínűleg nem tudott magáról, a mellkasomnak döntötte a fejét és motyogott, értelmetlen dolgokkal töltötte be a teret, én meg szapora légzéssel igyekeztem nem elájulni. Ijedt voltam, és mindennél jobban féltem attól, hogy esetleg ilyenkor kapnak el minket valahol a kamerák, ha visszaérünk a lakásba. Mélyeket lélegeztem és az ablakot is lehúztam, ugyanis Tayből áradt a piaszag, ezért komoly erőfeszítésembe került, hogy ne hányjam el magam. Valami olyat küldött le a tokán, amivel még sosem találkoztam, hiszen a legtöbb ital szagát már megszoktam Pinknél, ez viszont különleges lehetett, a kifinomult ízlését figyelembe véve meg sem kellett volna lepődnöm. Ő is olyan, akinek a sör nem is ital. Ha iszik, annak megadja a módját, ebben már biztos voltam, ahogy abban is, hogy ezt nem gyakran teszi, csak ha tényleg a padlóra küldik. Úgy tűnt Cassidynek ez sikerült, talán nem is először.
Bevonszoltam őt a házba, és hálát adtam az égnek, amiért a késői óra lévén már mindenki aludt. Úgy tűnt, hogy a bulinak gyorsan vége is lett, hiszen mindenki elfáradt. Én is csak a liftben döbbentem rá, hogy majd' leragadt a szemem, így miután sikerült elérnünk a szobánkat, ledöntöttem az addigra már szinte alvó Tayt az ágyára, és befészkeltem magam a sajátomba. Nem öltöztem át, nem zuhanyoztam le, nem vakoltam le a sminkem, mert akkor már nem érdekelt, ha reggel is bűzleni fogok Tay szájszagától, vagy ha rászárad az arcomra a festék. Nem érdekelt, mindennél jobban szerettem volna aludni.
Tehát mikor felébredtem, biztosra vettem, hogy már felkelt a nap, talán Tay is. Tapogatózva botorkáltam el az ajtóig, majd mikor felnyitottam azt, össze kellett szűkítenem a szemeimet, mivel túl gyorsan érte őket fény. Mikor végre sikerült megszoknom a világosságot, körbenéztem. Tayt sehol sem láttam, de még a fürdőben való motoszkálását sem hallottam. Visszapillantottam a hálóba, de nem. Talán elment kiszellőztetni a fejét, biztosan nem emlékezett semmire. Pedig amiket előző éjjel művelt, azok egy magyarázatért kiáltoztak.
Levágtam magam a kanapéra és a telefonomat felvéve az asztalról megbizonyosodtam arról, hogy már régen fel kellett volna kelnem. Dél volt. És ha már telefon, akkor előkerestem Pink számát, és reményteljesen tárcsáztam.
- Szép jó reggelt, továbbjutó! - köszönt csilingelő hangján, amitől máris elöntött a boldogság. Ő mindig ott volt nekem, bármi is történt körülöttem, és ez kölcsönös. Végül is erre valók a barátnők, vagy nem?
- Merre vagy? - kérdeztem felvonva a szemöldököm, ugyanis a háttérben furcsa hangokat hallottam. Mintha valaki nyávogna...
- Anyánál, épp a macska torkán próbálja ledugni a kaját, a dög nem hajlandó enni. Mi a helyzet veled? Csak azt ne mondd, hogy most ébredtél! - hallottam a hangján, hogy forgatta a szemét.
- Alig néhány perce...
Pink elég jól ismert már ahhoz, hogy pontosan tudja, ez nálam mit jelent.
- Mesélj! - vágta rá, mire elmosolyodtam és kezdtem a legelején.
- Matt... - de ahogy folytattam volna az okfejtést meg a nyavalygást, legnagyobb meglepetésemre felkiáltott és közbevágott.
- Tudtam! Látszott a fejeden, hogy valami nagyon nem tetszik - emlékezett vissza az előző estére. - Csak azt ne mondd, hogy az zavar, hogy nem féltékeny!
- Éppen ez a helyzet - ismertem el mély levegőt véve, és tulajdonképpen én sem értettem magamat. Hiszen régen ezt kettőnk között akkora előnynek véltem, hiszen ha egyikőnk sem próbálja meg birtokolni a másikat, és nem nyomozunk egymás után, akkor az csakis a teljes bizalom jele lehet. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
- És most mit akarsz csinálni? Meg akarod ezt beszélni veled? Csak előre figyelmeztetlek, hogy abból a csevejből nem fogsz jól kijönni - hívta fel a figyelmemet erre a tényre, és igaza is volt. Tudtam, hogy nem állhatok elő azzal Mattnél, hogy mégis miért nem forgott vérben a szeme, és miért nem verte agyon Tayt, vagy mondjuk engem. Ezt nem is vártam volna tőle, csak mondjuk keríthetett volna kicsivel nagyobb feneket a dolognak.
- Nem fogom ezt megbeszélni vele. Inkább csak kéne valami, amivel...
- Elérheted, hogy kapj egy kis figyelmet.
Imádtam Pinkben, hogy ha jó kedvében találtam, a mondataimat sem kellett befejeznem, félszavakból megértett.
- Figyelem... ez tetszik! - csettintettem boldogan, miközben az alattam helyet kapó próbateremből zene szűrődött fel, amire ösztönösen dobolni kezdtem a kanapé oldalán a szabad kezemmel.
- Figyelmet akarsz? Hogy kiessen a szeme, ha meglát? Drága barátnőm, azt megkaphatod! - közölte izgatottan, és mielőtt megszólalhattam volna, már ki is eszelt egy briliáns tervet. - Na, ide figyelj! Először is, miután letesszük, te felhívod és megmondod neki, hogy épp nincs semmi dolgod, és szívesen ebédelnél vele. Ne légy túl lelkes! Csak lazán.
Úgy éreztem magam, mint a gimiben, a barátnőim akkor is hasonló tanácsokat adtak annak érdekében, hogy megszerezzek magamnak egy jött-ment gördeszkás csávót. Ezúttal a helyzet más súlyú volt, mégis alapjaikban hasonlítottak egymásra.
- Kinézet, első lépés: mosd meg a hajad, mert a zsíros burád nem előnyös. Emlékszel, hogy mit mondott Davis? Leengedve a legjobb, nem kell túlbonyolítani a séród. Második lépés: cicanaci. De nagyon cica! - kuncogott annak a gondolatán, hogy én, Amanda Prince szűk nadrágot fogok húzni. Az sosem tartozott a kedvenceim közé, meztelennek éreztem magam benne, azonban az alkalom határozottan megkívánta, hogy kicsit többet mutassak magamból. Viszont már előre tudtam, hogy úgy fogok izzadni benne, mint egy ló. - Felsőnek pedig ajánlanám azt a pólót, amelyiken van az a fehér bigyusz...
- Arra a rózsaszín darabra gondolsz, amin egy száj van? - segítettem ki barátnőmet, mielőtt körülírhatta volna a száj fogalmát. - Gondolod, hogy ezzel...
- Még nem végeztem! - csattant fel kissé dühösen, amiért közbevágtam, majd teljesen normális hangnemben, kedvesen folytatta. Igen, ez kétségtelenül Pink. - Sminkügyileg az alapozót támogatnám a legjobban, a szemedet ne húzd ki, csak spirált használj. Enyhe szemhéjfesték, valami halvány színnel, némi szájfény, és ezzel az arcod készen is lesz. Ha ragaszkodsz a parfümhöz, márpedig ragaszkodni fogsz, akkor én a helyedben azt választanám, amit tavaly karácsonyra küldött Rachel, azt Matt imádja, te is tudod.
Tökéletes tanácsokat adott, és annyira elmerültünk a témában, hogy meg is feledkeztem az előző estéről meg Tayről, így a barátnőmnek sem számoltam be róla. Mikor letettük a telefont, csak akkor csöppentem vissza a valóságba, amiben az is közrejátszott, hogy nyílt az ajtó, és Tay zavart arccal bebotorkált a nappaliba, majd elhelyezkedett mellettem és néhány pillanatig meg sem szólalt.
- Honey a show után már nem találkozott, és nem is beszélt velem. Cassidy nem veszi fel a telefont, de a Twitter szerint tegnap nem is volt otthon, tehát őt sem érhettem el, remélhetőleg. Jim nem látott a bulin, Charlie pedig szintén megerősítette ezt. Tehát már csak te maradtál... - sóhajtott fel fájdalmasan. - Mi történt tegnap este?
Olyan keserű arckifejezést vágott, hogy legszívesebben megöleltem volna. Annyira elveszettnek tűnt, ahogy azt kutatta, hogy vajon milyen borzalmakat követett el tegnap este, és az emlékezetkiesése bebizonyította számomra, hogy már a taxiban sem volt józan. Egyszer, az egyik szünetben a fellépésünk után bezárkózott az öltözőjébe, és az eredményhirdetésig nem jött ki. Nem látszott rajta, hogy be lenne rúgva, mégis furcsa volt a kiállása. Teljesen magánál volt, adta önmagát, viszont egy hangyányit másnak tűnt.
- Tudnod kell, hogy mindig csak mértékkel iszom - kezdett magyarázkodni, mikor nem kapott tőlem választ. - Életemben nem voltam még olyan részeg, mint tegnap éjjel, sajnos nem kezelem túl jól az ilyen helyzeteket, mint amilyen a tegnapi volt. Értem ezalatt azt a mérhetetlen stresszt, ami elborította az agyam, és ha még hozzávesszük a tényt, hogy Cassidy egy üzenetre sem méltatott, akkor szerintem meg lehet érteni.
Talán Pink értette volna ebben a pillanatban a legjobban az érzéseit, de én sem ítéltem el emiatt, ahogy a barátnőmet se. Pink nem alkoholista, dehogy! Csak szereti egy éjszakára elfelejteni mindazt, ami azon a napon, vagy éppen héten történt vele. Felejteni akar, csakhogy Tay még nem tudhatta, hogy mivel jár ez. Belőle ijedtséget váltott ki a homály.
Annyira könyörgőn nézett rám, hogy nem lett volna szívem elárulni neki az igazat. Miért tettem volna tönkre az életét azzal, hogy szembesítem a részeg önmagával? Elég, ha csak a létfontosságú dolgokat tudja, úgysem hittem, hogy még egyszer képes lenne így az asztal alá innia magát.
- Nem kell aggódnod, semmi őrültséget nem csináltál - nyugtattam meg, mire fellélegzett én meg folytattam. - Elmentünk egy szórakozóhelyre, ott jól becsíptél, táncoltál, és mivel egy óra után alig álltál a lábadon, bevágtalak egy taxiba, csakhogy előtte megölelted az aszfaltot... innen az arcod sérülései - böktem a szeme alá, ahol az ismeretlen srác öklének szégyenfoltja díszelgett. Felszisszenve az arcához nyúlt, de látszott rajta, hogy nem mondtam újat neki a lila foltokkal.
- Tehát semmi verekedés, semmi vallomás, és semmi hányás? - tudakolta félelemmel a hangjában, talán érezte, hogy nem mondok el mindent. Úgy tűnt ettől a háromtól félt a legjobban. Nehezemre esett hazudni, sosem ment jól, de meg kellett próbálnom.
- Ahogy mondod. Ezeket mind megúsztuk - mosolyogtam rá magabiztosan, így megerősítve a mondandóm. Végleg megkönnyebbült, sikerült meggyőznöm.
- Mi lenne - váltott témát -, ha ma még nem gyakorolnánk? Borzasztóan fáj a fejem, muszáj aludnom. És ahogy elnézlek, te sem állsz a helyzet magaslatán... - mormogta az orra alatt, visszanyerve a formáját.
- Úgyis dolgom van, pihenj csak - hagytam rá, én sem terveztem aznapra túl nagy próbát.
Ő a hálóba ment a megszakított alvását befejezni, én pedig lebeszéltem Matt-tel a találkát két órával későbbre, hogy még időben legyek az ebédre, hiszen már dél múlt. Örömmel fogadta az ajánlatom.
Mikor másfél órával később teljes harci díszben álltam a fürdőszobai tükör előtt, nagyon jól jött volna valami vélemény. Pinket azonban már nem értem el, Rachelt sosem szabad zavarni, hacsak nem múlt el este nyolc, és nincs vasárnap, mert egyébként valószínűleg dolgozik. Davis csak annyit mondott volna a szerelésemre, hogy nagyon cuki, Kimet pedig sehol sem találtam, pedig az egész épületet átfésültem. Így már csak a legnagyobb kritikusom maradt, és talán neki akartam a legjobban megfelelni, csakhogy előre féltem a véleményétől.
Óvatosan nyitottam be a szobába, hátha alszik. Nem volt szerencsém, ugyanis a tévét bámulta és egy pohár üdítőt kortyolgatott, ám túl sötét volt ahhoz, hogy láthassa a kinézetem.
- Khm! - köhintettem jelentőségteljesen, mire felkapta a fejét és hunyorogva meredt rám, nem értette mi bajom.
- Mit szeretnél? - kérdezte unottan, mintha már azzal is szívességet tenne, hogy egyáltalán rám néz.
- Hát... - felkapcsoltam a villanyt, és mivel nem akartam a szemébe nézni, inkább körbeforogtam, hogy legyen ideje jó alaposan kigondolni valamiféle csípős megjegyzést.
Felhúzta az egyik szemöldökét, úgy tűnt azon agyal, hogy én mégis mit várok tőle, aztán mintha leesett volna neki az egész, és szinte tudta, hogy mi a szándékom.
- Matt primitív agyának meg fogsz felelni - felelte végül, majd már vissza is fordult a műsorhoz, amit előtte nézett.
Hiszen ezt akartam... vagy nem?
- Csodás! - csuktam be magam mögött az ajtót boldogan, hiszen készen álltam arra, hogy szembe nézzek Matt-tel, és leessen az álla. Talán gyerekesen viselkedtem, de akkor ez tűnt a legideálisabbnak.
A liftből kilépve összefutottam Jimmel, aki megígértette velem, hogy másnaptól keményen belevetjük magunkat a munkába, mivel nehéz hét állt előttünk. Tudtam, hogy igaza volt, és, hogy már aznap is próbálnunk kellett volna, de nem voltam olyan állapotban jelenleg, hogy Tayjel dolgozzak.
Azt beszéltem meg a barátommal, hogy egy közeli étteremben találkozunk. Nálunk az ebéd egyfajta rituálénak számított odahaza, mi sosem vacsorázni jártunk puccos helyekre, valamiért az ebéd maradt meg ilyen szokásként. Mindig, mikor el tudtam szabadulni a munkából akár egy órára is, ha a kolléganőm megengedte, hogy tartsak egy kis ebédszünetet, csak egy kis üzenetet kellett küldenem Mattnek, hogy ebéd, és ő máris összekapta magát, majd az Emotion nevezetű, hangulatos, mégis otthonos és olcsó étterembe vette az útját, ahogy én is. Esténként csak szórakozni mozdultunk ki, étkezés miatt sosem, bulizni is inkább csak Pink miatt. Matt nem az a borzasztóan nagy partiarc, szeret otthon ülni, csakhogy mivel ő amúgy nem bír megülni egy helyben, folyamatosan pörög, dolgozik, és legtöbbször velem foglalkozik. A szívembe hasított a fájdalom, hiszen az elmúlt két hónapban ilyesmikre nem volt lehetőségünk. Hiányzott az otthoni életem, a megszokott dolgok, meg az apró örömök Matt-tel és Pinkkel.
A vendéglőt pár nappal előtte szúrtam ki, és legnagyobb meglepetésemre érthetően el tudtam magyarázni Mattnek, hogy melyik utca sarkán van, meg, hogy hogyan jut oda. Így mikor benyitottam a narancssárgába öltöztetett helyiségbe, elégedetten pillantottam meg őt.
Az asztalunkhoz sétáltam, mire ő felállt, hogy üdvözölhessen. Nyilvános hely lévén csak diszkréten nyomott egy puszit a számra, nem kombinálta túl a dolgokat.
- Jól nézel ki - mosolygott, mikor mindketten helyet foglaltunk. Semmi gyönyörű, semmi szép, csak jól.
Körbepillantottam a teremben, és egy egészen átlagos étteremnek tűnt az egész. Körülöttünk fiatal, esetenként idősebb párok élvezték, hogy az üvegfalakon át süti az arcukat a nap. Társalogtak, az egyenruhás pincérek pedig sürögtek-forogtak a tökéletes rend szerint elhelyezett, narancssárga terítővel díszített asztalok körül. Egészen idilli hatást keltett volna az összkép, ha épp nem lettem volna annyira ideges. Másfél óra, és mi jár érte? Jól nézel ki.
A pincér felvette a rendelésünket, gyakorlottakként rögtön tudtuk, hogy mit akarunk enni. Várakozás közben alig váltottunk pár szót egymással, én kifelé bámultam, ő pedig a felettünk lévő lámpával volt elfoglalva. Feszült volt köztünk a hangulat, hosszú idő óta először. Szinte a második randink óta nem éreztem magam ilyen kínosan vele.
Megkaptuk a rendelt fogásokat, Matt valami húsos dolgot kért, amit jól nyakon öntöttek egy szósszal, én meg tésztát, bár a rajta lévő mártás kinézete enyhén undorító volt.
- Kicsim... - sóhajtott fel elmosolyodva. Végre valami megszokott! - Kérlek, ne nézz hülyének! Azt hiszed nem vettem észre? Szerintem még életedben nem vágtál olyan fancsali képet, mint tegnap este. Nem értem, hogy miért nem közölted velem, hogy nem tetszik a hozzáállásom.
Kibuggyantak belőle a szavak, először talán nem is akarta ezt rögtön rám zúdítani, azonban mégis megtette, így letettem arról, hogy nem fogom megbeszélni velem. Úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, utána pedig lesz ami lesz.
- Matt, ez így nem megy! Én beleőrülök, ha nem láthatlak napokig - ismertem el -, látod, hogy mit hozott elő belőlem. Viszont te szemmel láthatóan jól bírod ezt az egészet, most is csak az idődet rabolom. Dolgoznod kell, én is tudom.
- Ugyan már, nem tudsz semmit - vigyorodott el, legnagyobb meglepetésemre. - Nem tudod például, hogy tegnap hajlani egyig csak arra vártam, hogy felhívj, és meg tudjuk beszélni. Nem tudod, hogy az elmúlt napokban semmilyen munkát nem tudtam befejezni, folyton csak te jársz az eszemben, Amy! Hogy gondolhatod ennyi idő után, hogy akár fél napot át tudnék vészelni úgy, hogy ne őrüljek bele a hiányodba? Ezt már annyiszor megbeszéltük! Ez, ami köztünk van - bökött kettőnkre - egy életre szól, de ezt már milliószor mondtam neked! Tudom, hogy még nem hozakodtam elő a nagy kérdéssel, és tudom, hogy most rengeteg a dolgod, azért nem zaklatlak annyit, mint mondjuk a megismerkedésünk idején. Nem könnyű neked ez az időszak, nem akarlak leterhelni azzal, hogy pluszba velem kelljen császkálnod a városban. Minek?
Befejezte a monológját, én meg percekig nem tudtam megszólalni. Igazság szerint semmi újat nem mondott, kivéve egy dolgot, ami úgy ledöbbentett, hogy nyelni is alig tudtam, nagyot kellett kortyolnom a vizemből, hogy meg tudjak szólalni.
- Azt mondtad, hogy nagy kérdés - néztem a szemébe kíváncsian, hátha ki tudok olvasni belőle valamit. Meglepettség és szórakozottság. Egész jó párosítás.
- Nézd, tudom, hogy még fiatalok vagyunk, te huszonnégy vagy, én huszonhat, úgyhogy csak arra céloztam, hogy majd egyszer - mímelt a karjaival, az ablak felé mutogatott, mintha a jövő felé bökdösődne. - A legkevésbé sem akarlak ezzel megijeszteni - mentegetőzött.
- Nem, nem! Épp ellenkezőleg... azt hittem, hogy ez eddig meg sem fordult a fejedben - vallottam be, felidézve magamban, mikor a szülei erről kérdezgettek.
- Amióta a lépcső tetején bejelentetted, hogy szeretsz, másra se tudok gondolni - emlékeztetett arra a borongós napra, még Minnesotában.
- Nem jelentettem be! - védtem magam rögtön, mint az elmúlt három év során már olyan sokszor, mikor ezzel piszkált. - Csak közöltem, mint tényt.
- Persze - forgatta a szemét elmosolyodva. - Matt, én már nem bírom tovább! Szeretlek!
- Nem is mondtam ilyet! - ellenkeztem, hevesen rázva a fejem.
- Én emlékszem. Életem második legszebb napja. Az első, mikor megismertelek.
- Az nem volt valami szép nap. Életem legborzasztóbb napja, ha te nem bukkantál volna fel.
Pont, mint pár napja Tay és köztem, a megismerkedésünk most is szóba került. Olyan erejű és hőfokú melegség töltött el, hogy már nem is emlékeztem, mi volt a problémám Matt-tel egy órával azelőtt. Annyira édes, néhol keserű emlékek törtek rám, hogy beleborzongtam minden egyes képbe. Bármit megadtam volna, hogy újraélhessem azt a hónapot.

2014. március 23.

Tizennegyedik fejezet: Az alkohol hatása

Kellemes délutánt (estét?) mindenkinek! Sajnálom, hogy még nem tudtam válaszolni az előző részhez érkezett komikra - ma mindenképp sort kerítek rá -, nem célom a panaszkodás, de annyit tudnotok kell, hogy el vagyok havazva. Persze nem engedem, hogy ez a fejezetekre kihatással legyen, szóval itt is van a tizennegyedik, eredményhirdetéssel, bulival, alkohollal... Amint ti is észrevehettétek, a google kicsit megőrült és nem lehet feliratkozni, de ajánlom mindenki figyelmébe az irányítópultnál, bal oldalon az összes blog szöveg feletti hozzáadás gombot, én így élem túl az apokalipszist!
Sok puszi,
Bia

- Hölgyeim és uraim, a színpadon, a tizenhat legjobb! - konferált fel minket Cameron, majd sorolni kezdte a neveket, mire mi a LED fal mögül a kijelölt helyünkre ballagtunk.
Késsel lehetett volna vágni a feszültséget, a szünetben nem is szóltunk egymáshoz, miután a sztárvendég, Jenna fellépett. A stábosok értetlenül méregettek minket, tizenhat kukát, akik nem voltak képesek fél mondatot kinyögni, mikor tudatosult bennük, hogy hét perc múlva valamelyiküknek távoznia kell. Azon gondolkodtam, hogy én melyik csapatot szavaznám meg kiesőnek, de nem igazán tudtam dönteni, hisz általában a párok egyik fele normális volt, a másik már kevésbé. Ekkor azon kezdtem tűnődni, hogy vajon ha Tayt meg engem nézünk, melyikünk a dilis, de nem jutottam dűlőre. Viszont legalább elfoglaltam magam, mialatt ott álltam mellette a fekete emelvényen, és számoltam a szívem szapora dobbanásait.
Tay rákulcsolta az ujjait az enyémre, úgy szorongatta a kezem. Soha életemben nem láttam még ennyire idegesnek, biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül felrobban a feje, és mindent beterít a vér. Sajnos ha stresszelek az agyamon egészen különös gondolatok futnak át, így meg kellett birkóznom mindenféle rémképpel Tay szétfröccsenő véréről.
- A szünet alatt a szavazatokat összesítették... - kezdte Kelly, ahogy a műsorvezetőtársával ott álltak a zsűritagok mellett, akik szintén nyugtalannak tűntek, hiszen várt még rájuk egy döntés. A szünet előtt le lett zárva a szavazás, így azalatt sikerült végrehajtaniuk (talán számítógépek segítségével) a számlálást.
- Figyelj - fordultam a páromhoz, mivel biztos voltam benne, hogy az eredményeket elhúzzák még egy ideig. - Honey itt van. Kit érdekel Cassidy?
Egész idő alatt emiatt volt zaklatott, láttam rajta, és bármennyire is megértettem a lányt, amiért nem bírta elviselni Tayt, kicsit azért megsajnáltam a fiút.
- Nincs rá szükséged, ezt te is tudod. Most itt van neked a verseny, itt vagyok én, engedd el a múltadat, mert fel fog emészteni - bölcselkedtem, hiszen ő is folyton ezt tette. Gondoltam én is megoldom az ő problémáit. - Koncentrálj ide, és készülj fel a legrosszabbra is, de reménykedj a győzelemben!
Nem válaszolt, sőt még csak felém se pillantott. Azonban ahogy a profilját kémleltem, várva valami reakciót, kiszúrtam, ahogy egy félmosoly kíséretében rám sandít. Nem tartott tovább egy röpke másodpercnél, de teljesen felvillanyozott. Mintha tetszett volna neki a beszédem, ettől pedig elégedettség járta át a testem. Hiszen akaratomon kívül az ő elismeréséért küzdöttem, még ha akkor ezzel nem is lehettem tisztában.
- Tehát az első páros - vette át a szót Cameron -, aki bizonyíthat jövőhéten is... - hosszú hatásszünetet tartott, mintha csak arra várna, hogy valaki vele is közölje a neveket. - Clair és Charlie!
A fiatal fiú örömében azt sem tudta hova legyen, lerogyott a földre és hálát adott az égnek, így a folyamatosan vigyorgó Clair vonszolta le a színpadról. Őszintén örültem a boldogságuknak, de így már csak öt biztos továbbjutói hely maradt.
Néhányan a kezüket tördelték, a lányok nagy része a körmét rágta, így téve tönkre a szettjükhöz színben passzoló lakkot, amit a sminkesek kentek föl. Az egész teremre fülsiketítő csend telepedett, senki sem mert megszólalni. Nyilvánvalóan nagy volt a tét. Sokunknak ez volt az esély, hiszen Robert például legalább negyven volt, így már nem maradt más lehetősége, hogy azt csinálhassa, amit szeretne. A nyertes pénzt, szerződést, utazást, autót meg lakást kap, így természetes volt az idegesség. Ez már egy kicsit többről szólt, mint a táncról.
- Ha ma kiesnénk, te mihez kezdenél? - tettem fel a kérdést Taynek, és még magamat is megleptem ezzel a megnyilvánulással. Nem mozdult, csak felszegett állal azt felelte:
- Végleg búcsút intenék neked - dünnyögte, talán inkább csak magának szánta ezt a választ, én mégis tökéletesen értettem. Miért nem lepődtem meg?
- Örülnél neki, mi? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Annak ellenére, hogy szerettem volna ott állni a döntősök között a következő héten is, nem sajnáltam volna (ahogy ő se), ha többé nem kell hallgatnom őt.
- Elöntene a boldogság - bólogatott elvigyorodva.
- Egyet kell értenem - ismertem be.
Egymásra pillantottuk és kis híján kibuggyant belőlünk a nevetés. Hogy lehetünk ennyire szerencsétlenek? Mindkettőnk kapott rendesen az élettől, erre mikor végre kezdenénk helyre tenni a sorsunkat, kezünkbe venni az irányítást, mellénk sodornak egy olyan embert, akivel egy liftbe se szívesen szállnánk be, nemhogy közös munkába... Bár bennem még mindig ott volt a kérdőjel, hogy mivel vívtam ki a társam szeretetét. Valószínűleg erre sosem kapom meg a választ.
- Kivívták a nézők elismerését... így jövő héten is itt lesznek közöttünk... újra megmutathatják tudásukat... Shannon és Kerry! - zengte Kelly, mire mindketten döbbenten néztek a másikra. Ahogy a színfalak mögött hallottam, nem teljesítettek valami jó, a közönség mégis szerette volna látni még őket, talán tetszett nekik ez az ellentét.
Találkozott a tekintetem Kimével, aki bátorítóan elmosolyodott, jelezvén, hogy nincsen semmi gond. Nem tudtam egyetérteni vele, a szememmel folyamatosan Mattet kerestem, hiszen abban a percben csak ő tudott volna nyugalmat költöztetni a szívembe.
- Már csak négy páros jut tovább a zsűritől függetlenül... - folytatta az idegeink felborzolását Cameron, ehhez nagyon értett, bizonyára ezért választotta a szakmáját. - A következő csapat, aki elegendő szavazatot kapott... legközelebb új műfajban bizonygathatják tehetségüket... - hosszú szüneteket tartott a mondatai között. Tay keze egyre jobban izzadt, a zaklatottság így öltött testet benne. Szaporán vettem a levegőt, amihez az is hozzájárult, hogy semmi oxigén nem volt a teremben, egy zárt térben ennyi emberrel pedig aligha lehetett volna normálisan lélegezni. - Vendy és Tim!
A fiú a magasba emelte a testvérét, önfeledten kiáltoztak örömükben, a hangjukat viszont elnyomta a taps és a füttyáradat. Annyira szerettem volna ugyanúgy érezni, mint ők.
Kim a kis indiait a nyakánál fogva szorongatta, hiszen így magassarkúban alig ért a mellkasáig. Penny imádkozott, a rocker mellette pedig teljesen higgadtnak tűnt, talán volt már gyakorlata e téren, hiszen állítólag volt zenekara is, csak aztán a sittre került. A pletykák úgy terjengtek mindenkiről, mintha egy gimiben lettünk volna. Josh folytonos, kedves mosolya most átváltott görcsös vicsorba, így kezdett egyre jobban hasonlítani partnerére, a sápadt és kedvtelen - valamint ijesztő - Carlara. Leroy a barátnője, Mercy seggének fogdosásával igyekezett úrrá lenni a félelmein, a lány pedig látszólag nem bánta ezt. Tízen álltunk a színpadon, és a rohamosan csökkenő számtól majd' elájultam.
- Megy a háttérben ez az idegesítő zene, itt mellettünk Penny egyfolytában motyog, Kelly hangja üvölt ránk minden hangszóróból, a közönség kezd feloldódni, sugdolóznak, de én még így is hallom a szíved dobogását - jegyezte meg Tay, mire sértetten pillantottam felé.
- Te is idegeskedsz - védekeztem, bár ez így nem volt túl eredeti.
- De nem ennyire! Nyugi - halvány mosolyt lövellt felém, de én még mindig csak az arcáról sütő gúnyt láttam. Ennek ellenére igaza volt, le kellett nyugodnom. Végül is, mi a legrosszabb, ami történhet? Mehetek vissza Minnesotába, csakhogy se munkám, se normális lakásom... majd megélek munkanélküli segélyből az utcán.
- A negyedik páros, akit ma továbbjutónak szavaztak a nézők... akik egy lépéssel közelebb vannak a céljaik megvalósításához... - húzta tovább az időt Kelly, mivel Walter valószínűleg parancsba adta ezt. - A következő héten szintén itt fognak majd állni... Amy és Tay!
Kezeimet a magasba emeltem és térdre estem a döbbenettől. A hajamba túrva szerettem volna meggyőződni afelől, hogy nem álmodom. Egy lépéssel közelebb... Kellynek teljesen igaza volt. Kis célokat tűztem ki magam elé, az első az volt, hogy túléljem az első hetet, utána pedig, hogy továbbjussunk. És sikerült! Tay felkapott a földről, egyenesen a karjaiba vetettem magam, a lábaim nem is érték a földet. Kifelé kezdett vonszolni, le a színpad mellé, óriási, őszinte és örömteli mosoly virított az arcán, én pedig alig voltam hajlandó elhinni.
- Úgy fest, hogy még nem búcsúzunk - közölte, mikor egy röpke pillanatra megállt körülöttünk az idő.
Mivel erre felelni nem tudtam, inkább ezt kérdeztem:
- Belesikíthatok a füledbe?
Felnevetett és bólintott, majd a fejemet belefúrva a vállába elkiáltottam magam, amilyen hangosan csak tudtam, hiszen úgysem hallotta senki, csak mi ketten.
Mikor a szürke folyosón letett, és megálltunk a többi továbbjutó mellett, Charlie rám kacsintott, Kerry megölelt, Shannon viszont csak egy hűvös pillantással nyugtázta a helyzetet. Csakhogy a mosolyom levakarhatatlan volt, már semmi sem tudott rontani a helyzeten.
Azonban négy páros várakozott még a színpadon, és közülük egyiküket nagyon is féltettem. Kim és Rami megérdemelték volna, hogy a következő héten is itt lehessenek, viszont a döntés nem az én kezemben volt.
A következő két bejutó egy percekig tartó csókkal ünnepelt, Mercy és Leroy hangos nyelvcsatát folytattak még mellettünk is. Egyetlen egy olyan páros maradt már csak, akinek nem kellett a zsűrire bíznia magát.
Mi nem láthattuk, hogy mi történik odabenn, csupán a hangok beazonosításával tájékozódtunk. Cameron húzta, húzta az időt, igazi tehetség volt ebben, és hosszú perceken keresztül szajkózta, hogy márpedig ez az utolsó kiadó hely, és a többieknek a zsűrire kell bízniuk a sorsukat. Könyörögtem az égnek, hogy Kim nevét üvöltse, de sajnos - mint oly sokszor máskor - nem hatotta meg a kérelmem. Robbie egy cenzúráért kiáltó szóval díjazta, hogy ő meg a társa, Penny a jövő héten is bizonyíthattak.
- Megkérem a két párost, hogy fáradjon kicsivel előrébb!
Kelly hangja kissé szomorkásan hatott, és mindnyájunkra némaság telepedett. Tudtuk, legalábbis sejtettük, mennyire idegtépő lehet odakint állni. Carla, Josh, Kim és Rami összekapaszkodva várták, hogy mi lesz a döntés. Az ajkamba harapva pillantottam fel Tayre, hiszen a többiek mind a padlót kémlelve várakoztak, gondoltam talán ő mond majd valami okosat.
- Ne aggódj! A drága barátnőd biztosan továbbjut - ejtette ki a szavakat enyhe gúnnyal a hangjában, amitől nem éreztem jobban magam. Utálta Kimet, ez egyértelmű.
Kiborított a gondolat, hogy ez az egész egy nagy procedúra. Ahogy hallgattam a zsűri eszmefuttatását a párok hiányosságairól, szerettem volna inkább kiszállni, hogy soha ne kelljen ott lennem, velük szemben, tűrve a mardosó szavaikat. Szinte hallottam, ahogy a négyüknek a torkukban dobog a szívük, pedig ilyen távolságból ilyen hangzavarban ehhez külön tehetség kellett volna. Mély levegőket vettem, és egy üzemen kívüli hangfalnak támasztottam az izzadt hátam, miközben Kerry mellettem idegesen dobolt a combjain, törökülésben. Belegondoltam, hogy mi vár rám még. Mikor végignéztem Tayen, nem éreztem azt, hogy annyira izgatott lennék az elkövetkezendő hetek gondolatára. Azokban a percekben, mint amilyen a mai is volt, amikor kinn állhattam a színpadon és táncolhattam, csak akkor értettem egyet abban magammal, hogy megéri. Viszont ha a próbákra gondoltam meg a nehézségekre... Mattet például jó régen nem öleltem meg rendesen. Rachel és Davis is szerzett magának barátot, pusztán az alatt az idő alatt, amíg az én fejmázamat vakolták. Ösztönösen a szempillámhoz kaptam, ellenőriztem, hogy nem esett-e még le a helyéről a mérhetetlen festéktől. Az ezüst szerelésemet vizslattam, nem láttam önmagamat benne, bár nem is ezt a célt szolgálta, így inkább hagytam az egészet. Hiszen ott voltam, a világ egyik legújabb és legnagyobb tehetségkutatójában, kiválasztva a legjobb tizennégy közé. Mi mást kívánhatna az ember?
Amíg így eltűnődtem, az ítélet is megszületett, viszont úgy el voltam kalandozva, hogy nem hallottam, ezért Charliera pillantottam.
- Tudtam! Tudtam, tudtam, tudtam! Éreztem, hogy sikerül neki! - ujjongott, azzal már el is tűnt, rohant fel a színpadra. Edgar Allan Poe fogadott lányától, és a pici Matt-től búcsúztunk.
Mindannyian a színpadra tántorogtunk, Kim ujjongva és a könnyeivel küszködve a nyakamba borult, miután Charlieval kiörömködte magát. Ramit sokkhatás érte, Carl kivételével a zsűritagok mind mellettük szavaztak, így mozdulni sem tudott a boldogságtól, csak jobbra-balra dőlt a lökdösődő versenyzőktől, a mosolya pedig úgy csillogott, akár Jennifer nyaklánca. Közben felcsendült a Mad World a háttérben, mint búcsúzene.
Lassan kezdett kiürülni a nézőtér, páran autogramokra vártak a színpad mellett, a hozzátartozók pedig szerettek volna váltani pár szót velünk. Carla és Josh jelképesen elbúcsúztak tőlünk az adásban, de miután a kamera leállt és a rengeteg vakító fény alábbhagyott, azért még maradhattak, hiszen ki is kell költözniük, és a legtöbb előadáson azért ott lesznek a színfalak mögött, ebben biztosak voltunk.
- Kicsim!
Megütötte a fülem ez az édes hang, azonban a mosolyom azonnal lehervadt, mikor eszembe jutott, hogy miről akarhat velem diskurálni Matt. Lebotorkáltam a csapatomhoz, Tay pedig követett, egyrészt mivel Honey is velük volt, másrészt pedig hallani akarta az igazát: a barátom tud féltékeny lenni.
Honey egyenesen a bátyjára vetette magát, mikor az óvatos léptekkel megpróbált nem legurulni a színpad melletti labilis lépcsőkön. Én Pink, Rachel és Davis gyűrűjébe kerültem, majd miután percekkel később levegőhöz jutottam, Matt megtorpant előttem. Tay oldalazva hagyta ott a húgát, és állapodott meg mellettem, figyelve az eseményeket.
- Nem meséltél a költözésről - csapott bele a közepébe, de furcsamód az arcából semmit sem tudtam kiolvasni. Olyan volt, mintha csak udvarias csevejt folytatna, nem pedig velem kommunikálna.
- Tudom - kezdtem lehajtott fejjel, már szégyelltem is magam. El kellett volna mondanom, ez így nem fair vele szemben. - Nem tudtam hogyan reagálnál, féltem, hogy kikelnél magadból, bár mi nem vagyunk az a fajta pár... - csak össze-vissza fecsegtem. - Kim ötlete volt az egész, ránk erőszakolta az akaratát, mert kicsit összekaptam vele a múltja és a videója miatt, meg persze az új kapcsolata is közrejátszott. Ne haragudj rám! - tört elő belőlem a sajnálkozó, mire Tay arcán halvány, de egészen gúnyos mosoly csusszant végig. - Ma el akartam mondani, hiszen az mégis személyesebb, de nem volt rá lehetőségem, megelőztek - biccentettem a színpad felé, miközben majd elsüllyedtem.
Felpillantottam, és egy vigyorral találtam szemben magam. Matt mosolygott.
- Ugyan, kicsim! - megrázta a fejét és elnevette magát. Az arca ezután sugárzott, így a lelkiismeretem kezdett megnyugodni. - Tudod, hogy megbízom benned. Ha nem így lenne, már nem lennénk együtt. Nem kell emiatt aggódnod, hallod! - kezei közé vette az arcom és megcsókolt. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, így mindenki előtt smárolva, de Matt tudta ezt és néhány pillanat múlva elhúzódott. Imádtam, hogy szinte belelátott a fejembe. - Amúgy pedig - a páromra sandított - ismerem az álláspontod Tayről... - itt talán hozzá akarta tenni, hogy pártolom is, de aztán inkább magában tartotta, nehogy lesüllyedjen az ő szintjére. - Szerintem az utolsó férfi lenne, akivel kavarnál, ráadásul ez kölcsönös, így nincs mitől tartanom.
Elnevette magát, és én is mosolyt erőltettem az arcomra, Tay azonban visszatért a húgához, innentől kezdve neki már nem volt érdekes a beszélgetés. Tény, hogy az álla leesett.
Nem tudom miért, de a megkönnyebbülést felváltotta a csalódottság. Nem szerettem volna, ha a barátom féltékenységi rohamban tör ki, de valami aggódást azért elvártam volna. Még akkor is, ha az ábra valóban azt mutatta, hogy a Tayjel való jó kapcsolatra az esély nulla, szerettem volna érezni azt, hogy egy kicsit bántja. Hogy egy kicsit birtokolni akar. Hogy egy kicsit szívesen beverne a társamnak. De nem, ő poénkodott és nyugtatgatott. Ennek fordítva kellett volna történnie.
Elköszöntem a barátaimtól, Honey is búcsút intett a testvérének, így már csak a tehetségkutató résztvevői és a stáb emberei maradtak a teremben.
- Figyelem, a bent maradt versenyzőkkel és a koreográfusokkal bulit csapunk a Just Dance! ház egyik próbatermében! Mindenkit várunk, aki ebbe a két kategóriába esik! - harsogta egy mikrofonba Jim.
Ösztönösen a színpad mögé vettem az irányt, hisz minden ellenfelem is oda igyekezett. Jennifer futtában még odavetette nekem, hogy tetszett neki a mai produkciónk, majd egy kéz megakadályozta, hogy kövessem a többieket.
- Mi máshova megyünk - közölte velem Tay, mintha ez magától értetődő lett volna. Erősen szorította a csuklómat, mire kirántottam magam a bilincséből.
- Hova? Miért? - emeltem meg az egyik szemöldököm, hogy éreztessem vele ennek abszurdságát. Én sehova nem megyek vele, ketten, távol a többiektől.
- Ne kérdezősködj, csak gyere!

Lepillantottam a szerelésemre. Tudtam, hogy le kellett volna cserélnem ezt az összeállítást, és ezt javasoltam Taynek is. Ő azonban hajthatatlan volt, állítása szerint nem bírta volna ki a következő hetet, ha nem bulizza ki magát a hétvégére. Viszont ez nem volt mentség a kinézetünkre, ha mindketten felszedtünk volna harminc-harminc kilót, az emberek könnyen összetévesztettek volna egy-egy diszkógömbbel.
Tay beültetett egy taxiba, és befészkelve magát mellém elmotyogott egy címet, úgy tűnt teljesen felkészült. Az arca furcsa érzelmeket sugárzott, egyszerre volt idegtől tajtékzó és teljesen nyugodt.
- Attól vagy kiakadva, hogy Cassidy nem jött el, attól, hogy Matt nem lett féltékeny, vagy attól, hogy továbbra is el kell viselned? - tudakoltam őszinte érdeklődéssel, hiszen ilyesmit még sosem véltem felfedezni rajta.
- Tudod, az ember huszonhárom év ismeretség után elvárná, hogy legalább küldjön egy üzenetet, vagy legalább írjon két sort egy e-mailbe. Csá Tay, sok sikert. Nekem ez is bőven elég lett volna - beletúrt a hajába és vett egy mély levegőt, miközben a jármű ismeretlen helyekre röpített minket, minden esetre úgy festett, hogy ő képben van. - A másik pedig, hogy ilyen nem létezik! Egy valamire való hím legalább gyanúsan végigmérné a barátnője lakótársát, de nem röhögne a dolgon! Most őszintén, mi ez? - tette fel a kérdést inkább csak magának.
- Nekem mondod? - sóhajtottam fel fájdalmasan. Előtte fel sem tűnt mennyire vágyom arra, hogy Matt mindenkit kiüssön a tízméteres körzetemből. Szerettem volna, ha egy kicsit úgy érezhetem, hogy féltett kincs vagyok neki.
- Látod, éppen az ilyen estékre kell a zene, a tánc meg a megfelelő mennyiségű alkohol - vigyorodott el, látszott rajta, hogy nem először űzi el ezzel a csalódottságát, bár tudtam, hogy nem egy nagy alkoholfogyasztó. Ez azonban jó ötletnek tűnt, én előtte mindig csak kedvtelésből szórakoztam, legtöbbször Pinkkel, akire vigyázni kell, ha iszik, így én nem mertem semmit legörgetni a torkomon, bár őszintén szólva aznap se terveztem kirúgni a ház oldalát.
Az autó begurult egy utcába, a vezető rátaposott a fékre és unottan hátranyújtotta a kezét, várva a fizetségére. Tay szemei már csillogtak a fények láttán, amik kiszűrődtek a néhány embernyi sor mögül, így kábultan nyújtott át pár ropogós papírpénzt a sofőrnek.
Ahogy beálltunk a sorba, már nem is voltunk olyan feltűnőek. Előttünk például neon rózsaszínben virított egy bige, aki a hatalmas - passzoló árnyalatú - műkörmeivel majdnem kiszúrta a barátnője szemét.
- Ha esetleg szem elől tévesztenél odabenn, megtalálsz a legdögösebb csaj mellett - villantott felém egy mosolyt, mintha máris részeg lett volna, sosem beszélt így azelőtt.
- Álmodik a nyomor... - dünnyögtem, ő viszont úgy el volt varázsolva, hogy nem is figyelt már rám.
Egy hatalmas, fekete fickó engedett be minket, Tay neki is átnyújtott némi pénzt, nem is keveset, majd visszajáró híján inkább izgatottan beténfergett az épületbe. Úgy tűnt, hogy drága helyre cipelt.
A folyosó - ahol a mosdók kaptak helyet - végén méretes belmagasságú terem tárult elénk, ahol a táncparkett minden helyet elnyelt, így Tay arca felragyogott, és már el is tűnt az emberek között. Nem izgattam magam, bár jobban belegondolva talán kellett volna. Elvégre az éjszaka közepe volt, és még csak az utca nevét sem tudtam. Már előre elterveztem, hogy ha nem fogom jól érezni magam, akkor csak tíz percet vagyok hajlandó a keresésére szánni, utána visszazötyögök a házba taxival, esetleg Matthez.
A plafonról a szivárvány legkülönfélébb árnyalatai világították meg fénycsóvákban a helyiséget, a DJ pult mögött pedig egy vékony srác keverte a zenét, a bárpult pedig tömve volt emberekkel, mindenki a helyes mixerfiúktól meg a kihívó kinézetű csapos csajoktól akart rendelni. Ha volt is más odabenn, az embersereglet vagy letaposta, vagy nem vettem észre, hiszen a padló kilencven százalékát táncoló lábak borították el. Unottan néztem körbe, és belém hasított valamiféle szingli érzés, mintha Matt szakított volna velem, ezért gyorsan elhessegettem.
Nem tudtam, hogy igazából mi keresnivalóm lenne egy szórakozóhelyen péntek este, egy diadalnak nevezhető továbbjutás után, amikor leginkább aludnom kéne, vagy a többiekkel ünnepelni.
Az italukat szopogató pasik között megnyílt egy hely, így gyorsan lecsaptam egy kemény, de annál dizájnosabb bárszékre. Csak egy üdítőt kértem, így kissé furcsán néztek rám a mellettem állók, de nem izgatott. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Szívószállal szürcsöltem a kiadott szénszavas lónyálat, mintha tényleg nem lett volna jobb dolgom abban a percben. Legalább tíz dolgot fel tudnék sorolni, amit akkor véghez vihettem volna. Először is beszélhettem volna Matt-tel, hogy ő mit gondol erről az egészről, meg, hogy én mit gondolok róla. Pinkkel is folytathattam volna eszmecserét erről, neki nyilvánvalóan megvolt a véleménye, de még Rachel is adhatott volna pár tippet, hogy mit kezdjek magammal. Mert a józan ész azt diktálta, hogy fogjam be, de mindenképp szerettem volna hangot adni a véleményemnek. Hálálkodhattam volna Jimnek, esetleg kajtathattam volna spatula után, hogy levakarjam a sminkem. Egy fésű is el kellett volna, hiszen a hajam úgy állt, mint egy sárga házból szabadult őrültnek. Ugyanakkor legszívesebben aludtam volna, vagy a kedvenc számaimra doboltam volna a combomon, nem pedig idegesítő tuc-tuc zenére táncolva összepréselődni és szórakozni. Ha tehettem volna, üvöltöttem volna, csakis a boldogságtól, mégpedig azért, mert ott voltam a legjobb tizennégy között, és nem is vágytam másra, csak egy forró fürdőre. Szerettem volna beolvasni Taynek, szembesíteni őt azzal, hogy Cassidy valószínűleg nem akarta újra látni az képét, meg hallgatni az idétlen piszkálódását. Bár lehet, hogy csak velem kivételez ilyen formán, elvégre a húga aranyosnak tűnt, és valószínűleg nagyon szerette a bátyját.
Miután ráuntam az üldögélésre, távozni készültem, csakhogy valaki keresztbe húzta a számításaimat.
- Kicsi csillag, hova készülsz? - érdeklődte egy nyájas, enyhén alkoholtól bűzlő szájszagú egyén. Már majdnem azt hittem, hogy Tay az, de mikor megfordultam és leráztam a kezét a vállamról, egy teljesen idegen ember állt előttem. - Ne menekülj előlem!
Nagyjából hét-nyolc vodkát ihatott, fuldoklottam is rendesen a szagától, mivel a képét közel nyomta az enyémhez. Húszas évei körül járhatott, csillogó fekete hajat és zöld szemeket birtokolt, no meg egy felettébb ijesztő tekintetet. Sütött róla a "rossz fiú vagyok" elv, akit sosem találsz józan állapotban, fényes nappal sem. Az egyre dübörgő zene felkúszott az agyamba, és kezdett komolyan felmenni tőle a pumpám. Nem volt jó hallgatni, zavart a monotonsága, a DJ nem volt valami profi, fogalmam sincs, hogy mit, de valamit nagyon rosszul csinált. Megfordult a fejemben, hogy leginkább futnom kéne, de úgy éreztem elbírok vele. Eltelt már legalább egy óra azóta, hogy betettük a lábunkat oda, így már kellően ideges voltam ahhoz, hogy képesnek érezzem magam egy ilyen fickó leütésére.
- Ma este más ajtón kell kopogtatnod - állítottam le, mielőtt a mocskos gondolatok átvennék az irányítást az elméje felett. Bár a tekintetéből azt olvastam ki, hogy ezzel jócskán elkéstem.
- Ne már, ne add magad nehezen! - unszolt szinte ordítva, talán éjszakai pillangónak nézett, vagy valami táncoslánynak a szerelésemben, így végleg elterveztem, hogy másnap panaszt teszek Jimnél a göncökkel kapcsolatban.
- Kopj le! - ordítottam, mivel ellenkező esetben én sem hallottam volna saját magam.
Indulni készültem, azonban a táncos lelkű fiatalember elkapott a karomnál fogva és nemes egyszerűséggel berántott maga mellé, mintha egy mozdulatot gyakoroltunk volna. Átfogta a derekam és össze-vissza pörgetett a tánctéren, mindenkit kisöpörve az útjából, mígnem a DJ ezt látva be nem tett egy lassabb számot, mindenki legnagyobb örömére. A titokzatos idegen magától értetődőnek vette, hogy a párja maradok, mindkét kezét a csípőmre helyezte, de ami azt illeti, jóval lejjebb csúsztatta a tenyereit a kelleténél. Addig a pillanatig csak pörgetett, nem tudtam volna ellenkezni, most azonban a mellkasánál fogva löktem el magamtól, ezzel megzavarva egy valamivel békésebb párt mellettünk.
- Most meg mi bajod? - förmedt rám. - Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted!
Őszintén szólva, szerintem abban a helyzetben, amibe engem szorítottak, senki nem vágyott volna arra, hogy egy vadidegen a seggét fogdossa, cseppet sem diszkrét módon. Ismét megkíséreltem a lelépést, azonban ezúttal sem adott szabad utat nekem. A karomnál fogva húzott magához, és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, a nyakamat készült csókolgatni. Sokkhatás ért, ezért néhány pillanatig reagálni sem tudtam, ám mikor sikerült, már elkéstem. Szerettem volna én magam megállítani a nyálas, kiéhezett ajkait, azonban valaki megelőzött. Az ismeretlen le lett lökve rólam, erős - csakis férfi - kezek által, minden bizonnyal. Nem volt időm szemrevételezni az illetőt, ugyanis az idegen már vissza is nyerte az egyensúlyát, és nekiment a megmentőmnek. Nem mondhatnám, hogy verekedtek, inkább csak tolták egymást, meg némi szemnyomásra való próbálkozást is felfedeztem, alig néhány másodpercig tartott a viadaluk, leálltak, és szavakkal folytatták a dolgot. Addigra már füst borított mindent, ezért erősen pislogtam és a közelükben álltam, hogy kivehessem az alakját annak, aki leszedte rólam.
- Mit keménykedsz itt, ő a csajod? - bökött felém sértetten az ismeretlen, a csókolgatós. Egyelőre úgy tűnt, hogy számomra mindkettő idegen.
- Fogd be, senki nem figyel rád! - vágott vissza a másik, aki megmentett.
A mondatnak nem volt értelme, nem válaszolt a kérdésre, és a hanglejtése legalább kétszáz üveg italról árulkodott. Ezen a szinten már nem volt hatalma a teste és a tettei felett, valamiféle belső, részeg hang diktálta a tennivalókat. Egyáltalán nem hasonlított arra a srácra, akit ismerek. A haja az izzadságtól vizes hatást keltett és elöl a homlokára tapadt, mint egy csapzott ebnek . pedig normális esetben mindig az égnek áll. A szemei csak úgy keringtek a medrükben, minden rendeltetés nélkül forogtak néha erre, néha pedig arra, mintha ezt az utasítást kapták volna odabentről. Megfeszültek az izmai, pedig csak tánc közben szokott ennyire merev lenni mindene. Az ezüst szerelése oldalt már elszakadt, így biztos lehettem benne, hogy az elmúlt egy órája izgalmasabban telt, mint az enyém.
Ismét nekiugrott a fiúnak, én meg féltem, hogy lassan tömegverekedést szítanak, és a végén az egész balhét nekem kell elvinnem. Így inkább megragadtam Tay karját, és megpróbáltam elhúzni a makacs srácot onnan, mialatt ő értelmetlen szövegeket üvöltött oda a másiknak, jelezvén, hogy ő a keményebb. Rá se ismertem, az alkohol megtette a kellő hatást, így újra elkönyveltem magamban, hogy soha nem fogok rendesen berúgni, hiszen ott fog lebegni a szemem előtt az a sok rossz példa.
- Mi a franc ütött beléd? - szegeztem neki a kérdést, mikor végre sikerült kihurcolnom a friss levegőre. Az utcai lámpák fénye megvilágította az italtól teljesen eldeformálódott arcát, úgy festett, mint egy debil. Látszott, hogy nem is tudott magáról, és biztosra vettem, hogy másnapra semmire nem fog emlékezni. De tudnom kellett, hogy minek köszönhetem a kirohanását, a kíváncsiság vezérelt, hogy a különc fiúban mégis hol lappangott eddig ez a mérhetetlen erő és önbizalom, amivel nekirontott a másik srácnak, na meg a mérték ismeretének hiánya.
Szólásra nyitott a száját, az állkapcsa megfeszült, de a szemei továbbra sem találták a helyüket. Alig állt a lábán, félő volt, hogy eldől, esetleg rám esik, de még inkább rettegtem attól, hogy mondjuk lehány. Viszont nem volt ideje megszólalni, ugyanis az idegen kirontott az ajtón, átverekedte magát néhány befelé igyekvőn, és bőszen püfölni kezdte Tayt, akit az egész olyan váratlanul ért, hogy védekezni se tudott. Az ökle minden ütésnél csattant a párom valamelyik testrészén, én meg bármennyire is próbáltam leállítani őt, túl erősnek bizonyult.
- Hagyd őt! Hagyd békén! - üvöltöttem torkom szakadtából. Még mindig visszhangzik a fejemben ez a két mondat...

2014. március 19.

Tizenharmadik fejezet: A pillanat

Hola! - villantsuk a nemlétező spanyol tudást. Mi van veletek gyerekek, hogy tetszik a jó idő? Nekem személy szerint a tavasz a kedvenc évszakom, szóval mosoly ül a képemen, az biztos! Íme, itt is lenne az első élő show egy része, remélem elnyeri a tetszéseteket, extra hosszúra sikeredett.
Puszi mindenkinek,
Bia

Káosz. Leginkább ezzel az egy szóval tudnám jellemezni a pénteket. Illetve van egy másik is: rohanás. Reggel Tay direkt egy órával előbb felkeltett, hogy tudjunk pihenni a nagy nap előtt. Feküdtünk az ágyunkban és csokit majszolva bámultuk a tévét, így terelve el a figyelmünket a mérhetetlen stresszről. Őszintén szólva már előre féltem attól, hogy az idegességtől lehányom a színpadot. A párom láthatta rajtam, hogy nagy gondban vagyok, ezért - isten tudja miért - úgy érezte, hogy idétlen pofákkal oldani tudja a feszültségemet. Ledőltem az ágyról röhögés közben, mert a helyes képén olyan hülyén festettek a dilis arckifejezések, mintha egy vegetáriánus élvezné a disznóvágást.
Már csak tizenöt perc volt hátra a pihenésből, így a telefonom kezdtem el böngészni stresszoldó tippeket. Miután az internet felmondta a szolgálatot - rengetegen használjuk egyszerre -, inkább a hasamra helyeztem azt és kifújtam a levegőt.
- Ne tedd oda a telefont - közölte velem Tay, el sem nézve a tévé felől. Éppen valami dilinyós film végét játszották, a szobában félhomály uralkodott a sötétítők miatt. Összeráncoltam a homlokom, nem értettem mi baja. - Káros sugarakat bocsát ki - folytatta, azonban ezzel még mindig nem segített rajtam. Értetlenül meredtem rá, mire felsóhajtott és a hasamra bökött. - Méh.
Pár pillanatig csak bámultam rá, hisz neki nem sok köze volt az én méhemhez.
- Rachel megfertőzött, vagy mi történt veled? - érdeklődtem, bár ez nem sikerült elég frappánsra, hiszen hetek óta nem is találkozott a lánnyal. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy végleg megszállta a feminizmus.
- Lenne egy bátyám, ha nem halt volna meg néhány hetesen a koraszülött kisbaba. Anyám újra és újra elmesélte nekem a szülés borzalmas történetét, így kötelességemnek érzem, hogy játsszam Semmelweiss Ignácot - tárta szét a karjait drámai hangsúllyal a hangjában, majd rájött, hogy ezt valószínűleg nem érthetem. - Tegnap elbeszélgettem Timmel, aki az európai történelemről tartott kiselőadást nekem - magyarázta, hogy miért emlegetett nekem múlt századi alakokat.
- Úgysem akarok gyereket, szóval mindegy - legyintettem, abban a reményben, hogy hanyagolhatjuk ezt a témát, csak sajnos Tay nem olyan, aki kihagyna akár egy alkalmat is, hogy szívja a vérem.
- Nő létedre nem akarsz gyereket? Bár meg tudlak érteni, ha ezeket a géneket örökölné a gyerek, szegényke nem sokra vihetné - gúnyolódott, megszakítva az aggódó férfi látszatát.
- Elképesztő, hogy a cinizmusoddal mennyire fején tudod találni a szöget! - nevettem el magam hitetlenül.
Mikor Mattet megismertem, már rögtön az elején tudatta velem, hogy ő nem szeretne gyereket, ha pedig nekem ez így nincs rendben, akkor inkább hagyjuk az egészet. Hogy őszinte legyek, szerettem volna gyereket. De érte lemondok róla, és így három évvel később már nem is vágyom arra, hogy valaha hatalmas kínok között kipottyanjon belőlem egy baba. Matt oka a következő: az ő nagyapja orvosilag igazoltan őrült volt, hangokat hallott és veszélyes dolgokat művelt. Cukorbeteg volt, az egyik fülére süket... rengeteg baj volt szegénnyel, és nem állíthatjuk, hogy Matt édesapja nem jár ki-be a kórházból. A barátomnál nem találtak semmi aggasztót, de hordozza a géneket, és állítása szerint senkinek nem kívánja azt, amit a családjában tapasztalt, nem akar olyan gyereket nevelni, akinél ez előfordulhat.
- Matt nem szeretné továbbadni azt, amit ő hordoz. A családjában voltak érdekes emberek.
Nem is értettem, hogy egyáltalán miért méltatom őt arra, hogy bármit is megmagyarázzak neki. Viszont valamiért úgy éreztem, hogy ezt nem hagyhatom a levegőben lógni.
- Erről két dologra következtetek - fordult egész testével felém, így hálát kellett adnom, hogy sötét volt és az ágyaink közt tátongott egy lyuk, mert nem kellett látnom a gusztustalan barna szemeit. Egy szem akkor mutat, hogyha kék, nekem is barnák, és nem nevezhetők szépnek. - Az első, hogy bár Matt még csak el sem jegyzett, te már száz százalékig biztos vagy benne, hogy vele éled le életed hátralevő részét. A második pedig, hogy Matt csak játssza a hős szerelmest, igazából egy szemét, aki nem akar gyereket mert retteg az elkötelezettségtől, és ezzel a béna szöveggel takarózik.
El sem lehet képzelni, hogy mennyire gyűlöltem. Tay maga volt a megtestesült ördög, a felszín alól néha előkacsintott az angyal, de egyébként semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármilyen emberi érzés lakozna benne. Onnantól kezdve figyeltem rá, minden mozdulatára. Rengeteg dolgot felfedeztem vele kapcsolatban, ahogy egyre inkább csak figyeltem, akár egy kísérleti nyulat. Észrevettem, hogy mindig megrándul a szája széle, mikor vérig sért. Ha boldog, akkor a bal szeme kicsit összeszűkül. Mikor ideges, a kezei akaratlanul ököllé formálódnak és lefelé néz.
- Okosnak képzeled magad, csakhogy semmit sem tudsz. Matt nem szemét, ő a tökéletes példánya a fajtádnak. Képzeld, ő sosem féltékeny - újságoltam, habár nem éppen ezzel kellett volna előrukkolnom, borzasztó gyerekesen viselkedtem.
- Igazán? És mit mondott, mikor megtudta, hogy egy szobában alszol velem?
Régóta nem féltem az őszinteségtől Matt-tel szemben. Azonban rettegtem attól, hogy majd egyszer közölnöm kell vele, hogy tulajdonképpen Tayjel élek.
- Jól fogadta - füllentettem vörös arccal, ami egyértelműen leleplezett a párom előtt. Sosem tudtam jól hazudni, ez a probléma velem. Ha szerencsém van, néha nagyon ügyeseket tudok lódítani, de általában nem tartozik az erősségeim közé.
- Nem mondtad el neki, igaz? - vigyorodott el gonoszan, mire csak bólintottam.
Ezután kezdődött meg az, aminek a végeredménye a végső kimerültség. Először is Ed nélkül gyakoroltuk azt a fránya végső mozdulatot, ami egyre jobban ment. Ez nem hátrány, így pár órával a fellépés előtt. Később a csoportos produkcióval kellett foglalkoznunk, ami jóformán elvette az egész napot. Öt koreográfus dolgozott velünk, Jim is jelen volt, megpróbálta ránk kényszeríteni a pontos mozdulatokat, viszont kezdtem úgy érezni, hogy sosem lesz elég jó neki. Csak azért kell egy valamire való közös performanszot összehoznunk, hogy húzzuk a műsoridőt és többen szavazzanak. Kezdtem rájönni, hogy miről szól ez az egész: mint minden más, ez is csupán a pénz rabja.
Miközben szenvedtünk a lépésekkel, nyílt az ajtó és egy pocakos, sálas, bajszos úriembert pillanthattunk meg. A legtöbben lefagytak ijedtükben, talán tudták, hogy kivel van dolguk, én azonban csak a homlokomat ráncoltam.
- Remélem jól érzitek magatokat a versenyemen - vigyorodott el a maga ötven éves szájával, mire mindenki kuncogni kezdett. Tehát ő a főszervező.
Rájöttem, hogy a Just Dance! kitalálója és megvalósítója olyan helyet tölt be a versenyzők szívében, mint az iskolásoknak az igazgató. Tekintélyt parancsoló mély hangjával félelmet keltett mindenkiben, még Jim arcán is átsuhant valami rettegésféle. Nem véletlen, hiszen tőle függ a mi jövőnk, és az alkalmazottak megélhetése. Ő azt tesz, amit csak akar. Akkor zár ki a versenyből, amikor kedve tartja, és ha valamelyik koreográfust vagy stábost nem találja megfelelőnek, már keresheti is a következő állását. Bár a mi táncsegédeinknek nem kellett félniük, hiszen enélkül is ott van nekik a táncstúdió, azonban rájöttem arra is, hogy piszok jól kereshetnek ezzel a melóval, így nem mindegy, hogy itt lesznek-e velünk a végéig, vagy pedig mehetnek vissza oktatni. Időközben az is kiderült, hogy a neve Walter, és ő a csatorna feje is. Hozzánk még csak nem is szólt a roppant szellemes megnyilvánulása után, Jimmel váltott pár szót majd tovább is állt, mire megkönnyebbülten lélegeztünk fel. A szemem sarkából láttam, ahogy Tay szája felfelé kunkorodik, bár igyekezett elfojtani, hogy remekül szórakozik a versenytársai félelmén.
Ezek után pár utcányira, a valódi színpadon kellett elpróbálnunk a saját produkcióinkat, és a közöset is. A Just Dance! élő műsoros színpadi terme úgy festett, mint egy aréna vagy egy stadion. Először is, a színfalak mögött kapott helyet az a folyosó, amin végighaladva mindenkire várt egy külön öltöző, sminkesek és fodrászok készenlétben, valamint mosdók. Kicsit olyan volt az egész, mint egy sztár külön helyisége, és ettől aztán mosoly ült ki az arcomra, én is igazi csillagnak érezhettem magam. A színpad még nem volt megvilágítva, így normál állapotában csak egy fekete paca volt az egész, a LED fal mögül egy lépcsőfok vezetett le, utána pedig egy hatszög alakú létesítmény, ami a rendelkezésünkre áll tánc közben. Rendes megvilágításnál kék és sárga fények övezték az egészet, ez előbbi inkább a háttérre vonatkozott - ahol látszott is a logó meg a felirat -, utóbbi pedig a helyiség többi részére. Az emelvény körül amerre csak a szem ellátott, székek sorakoztak. Kismillió ember elfért ott, ezért ennek láttán kezdtem egy kicsit félni, hogy ennyi lélek előtt kell majd bizonyítanom és nem elhánynom magam. Most is ültek páran a sorokban, stábosok, akik ellenőrizték, hogy minden flottul ment-e. Ha belegondolok, talán az ő munkájuk a leglényegesebb.
Miután Jim úgy ítélte meg, hogy készen állunk, jöhetett a divatguruk dolga, akik felkészítettek minket az estére, ami a külsőt illeti. A színfalak mögötti szobában ültem egy széken, ahol a tükör volt a legdominánsabb fali burkolat, szinte bárhova néztem, Amy Prince idegtől tajtékzó képét láttam. Körülöttem is mindenhol az arcokon és a hajakon dolgoztak, hajszárítók monoton hangja töltötte be a teret, miközben az arcomra került egy vastag máz. Az asztalokon sminkkészletek és hajsütővasak sorakoztak, de ha átlestem a folyosó túloldalán helyet kapó szobába, ahol a fiúkon munkálkodtak, leginkább csak hajlakkot és púdert véltem felfedezni. Megpörgették Tayt a székében, mire elkaptam a tekintetét és a kinézetét is megszemlélhettem. A frizuráját az égnek állították - nem mintha nem lett volna ilyen eredetileg is -, és már előre féltem attól, hogy Davis mit fog majd ehhez szólni, előreláthatóan egész este ezen fog nyavalyogni. Rájöttem, hogy a barátaim fizetésének nagy része abban az időszakban arra ment el, hogy ide-oda repkedtem a munkahelyük és Miami között. Nem kértem őket erre, de kifejezetten jólesett, hogy megtették értem.
Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem. Egyik percben még az unalmas életemet éltem, feküdtem a kanapén és a tévét bámultam péntek esténként, a másikban pedig már a színpad szélén ültem Tayjel fél hétkor - fél órával a kezdés előtt -, a hozzátartozóinkra várva, akik nem csak előbb jöhetnek be, de az első sorokban ülhetnek a színpad mellett közvetlenül, ráadásul kedvezményes a jegyük ára is.
- Amy! - visította Pink önfeledten, ahogy átverekedte magát Robbie raszta haverjain és a nyakamba borult. - Annyira szurkolok neked! - suttogta a hajamba.
- Hol vannak a többiek? - tudakoltam gombóccal a torkomban, ami nem az ő hibája volt, hanem a folyamatosan telítődő közönségi soroké. - Hol van Matt?
- Matt mindjárt itt lesz, vesz valami üdítőt. Rachel bepasizott, Davis úgyszintén, Honey pedig...
- Honey? - szakítottuk félbe kórusban Tayjel. Nem értettem, hogy a párom húgának mégis mi köze a barátaimhoz.
- Ja, persze! - csapott a homlokára Pink, mintha megfeledkezett volna valamiről. - Összefutottunk a húgoddal a váróban, mivel már itt vagyunk két nyomorult órája - sóhajtott fel drámaian. - Mintha nem is lenne köze hozzád, ő egy angyal! - közölte Tayjel csillogó szemekkel. - Ambiciózus, szeretetre méltó, fiatal és... - hagyott egy apró szünetet az áradozás közepette, mintha most érkezne a legfelemelőbb hír - ízlett neki a sütim! Ami rád nézve nem a legjobb - fordult újra felém -, mert megette az összeset. Pedig neked hoztam!
- Nem számít, Matt úgyis felfalta volna - legyintettem, majd megpillantottam a kibővült csapatom egy részét Shannon büszke szülei mögött.
- Kicsim - rántott egy magabiztos mozdulattal magához Matt. - Hiányoztál.
Édes csókot lehelt a számra, amibe beleborzongtam. Rachel levakarta rólam a bátyját és megölelt, majd udvariasan bemutatta az újdonsült barátját, Duke-ot.
Duke egy legalább kétszáztíz centis egyén volt, így Rachelnek még a magassarkújában is emelkednie kellett egy kicsit, ha meg akarta puszilni. Nem volt teljesen kopasz, de a haja csak rövid, tüsi szálakban kémlelte a világot. Az arca szigorú volt és kemény, ami első pillantásra megrémített, majd megláttam a szemében a kedvességet és kicsit megnyugodtam. Mikor a fiú felfedező útra indult a sorok között, Rach végre beszélhetett a pozitívumairól nyíltan.
- Tudod, Duke orvos. Szolgált a hadseregben, és van három kutyája! Chicagoból érkezett, de az anyja angol. Wow! - ámult még mindig újdonsült barátja tulajdonságain. Igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra, bár biztos voltam benne, hogy ez a kapcsolat nem lesz hosszú életű. Rachel általában egy hónap után talál valami hibát a srácokban, és kivágja őket. Jogosan. - És most jön a csavar: az öccse is itt van, de soha nem találnád ki, hogy kire vetett szemet! Davisre!
Kissé felkavarodott a gyomrom erre a kijelentésre, bár a barátnőm boldog volt. Ez enyhén betegnek tűnt az én szemszögemből: a barátnőm pasija a barátom pasijának a bátyja. Mi? Szerencsére Davis még nem érkezett meg közénk, így nem kellett ezzel vizuálisan is szembe néznem.
Ekkor pillantottam meg Honeyt, aki Rami indiai családtagjain kellett, hogy átküzdje magát. Tay pillantása felvillanyozódott, ahogy kiszúrta a lányt a tömegben. Hatalmas vigyor ült aki a képére, és a megkönnyebbülés meg a nyugalom elegyét véltem felfedezni rajta. Felpattant és a lány elé szaladt, felkapta örömében és össze-vissza puszilgatta. Sosem láttam még ennyire boldognak, és ismét ott tartottam, hogy Davisnek volt igaza: jóképű.
Percekig döbbentem figyeltük őket, majd az alig húszéves lányka - aki teljesen egyedül érkezett, rejtély, hogy honnan - elengedte a páromat és közelebb lépve hozzánk kezet nyújtott nekem.
- Honey Taylor - mutatkozott be illemtudón, majd miután megráztam a kezét szorosan átölelt, amit viszonoztam. Pinknek igaza volt, angyali teremtés. - Nagyon vigyázz a bátyámra - suttogta elhúzódva tőlem. Nem értettem, hogy mire gondol, hiszen én vagyok az utolsó, aki bármivel hathatna Tayre, de azért bólintottam.
A fiú is visszatért hozzánk, de tisztán látszott rajta, hogy hiányol valamit. Folyamatosan a bejáratot kémlelte, minden bizonnyal várt még valakit.
- Nem jön el - rázta meg a fejét elkeseredetten Honey, hogy a testvére tudtára adhassa és az ne szenvedjen tovább.
- Gondolhattam volna. Beszéltél vele? - tudakolta, és bár nem tudhattuk kiről van szó, feszülten figyeltük a párbeszédet. Ami azt illeti, nekem több tippem is volt arról, hogy kire várhatott a fiú.
- Tegnap telefonon - felelte a húg. - Túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy megengedje magának az utazást. Bár szerintem semmi dolga nincs, csak nem akar találkozni veled, fél a reakciódtól. Hogy őszinte legyek, meg lehet érteni.
- Úgy véled? - sóhajtott fel Tay. - Öt hónapja nem láttam, de fogalmam sincs, hogy mit tennék a viszont látásnál. Az egyik felem megfojtaná, a másik megcsókolná.
Puff, apuci kilőve. Maradt Cassidy.
- Én a fojtást választanám - dünnyögte Honey, de erre Tay már inkább nem válaszolt.
Davis is megérkezett, egyelőre fiú nélkül, viszont nála minden csak idő kérdése. Társalogni kezdett a csapat, nekem pedig feltűnt, hogy mennyi hozzátartozója van valamennyiünknek. Mindenki a szüleivel/barátaival volt elfoglalva, kivéve egy személyt. Akinek már nem maradt félteni való ismerőse... Kim. Kiszúrta, hogy figyelem, de nem kapta el a tekintetét, ahogy azelőtt többször a héten, hanem halványan elmosolyodott és széttárta a karját. Olyan elhagyatottnak tűnt szegény, hogy megesett rajta a szívem. Szóltam a többieknek, hogy mindjárt visszajövök, odasétáltam a lányhoz, miközben körülöttünk hátsósok dolgoztak és versenyzők izgultak.
- Ennek nem így kellett volna történnie - túrt a hajába, megelőzve engem a beszédben. Azt hittem, hogy a kis indiai fiúra gondol, aki a szüleivel beszélgetett.
- Náluk ez biztosan bevett szokás, hogy ilyen korán megszabják a választottadat. Ne keseredj el emiatt - vigasztaltam, bár nem voltam benne biztos, hogy ettől megnyugszik majd.
- Hahó, én rólunk beszélek - nevetett fel jóízűen.
Elnézést kértem tőle, ő is így tett, szóval a kapcsolatunk némileg kezdett helyre jönni. Azonban megérkezett Davis barátja, Duke öccse, így vissza kellett térnem a saját társaságomhoz.
- Amy, ő itt Will.
Will hasonló adottságokkal rendelkezett, mint a bátyja, csakhogy az ő arca sokkal gyermekibb és pajkosabb volt, valamint kicsit a haját is hosszabbra növesztette.
Viszont nem volt időnk sokáig cseverészni vele, ugyanis Tayt meg engem hívott a munka, így hátra siettünk az öltözőinkbe, amik egymás mellett kaptak helyet. Megfordult a fejemben, hogy talán együtt kéne lennünk az utolsó percekben, végül azonban elvetettem ezt az ötletet. Összefutottunk Cameronnal és Kellyvel akik a színpadra igyekeztek, valamint a zsűrikkel is.
Az öltözőmben gyorsan átvedlettem a hip-hop szerelésembe, mivel miután a három nagy ember elfoglalta a helyét és a műsorvezetők szóltak pár szót, a közös produkcióval kellett nyitnunk.
A tükör előtt állva a kinézetemet kémleltem. Bumszli, színes tornacsukát aggattak a lábamra, miszerint ez illik a stílusomhoz. Ők tudják... Egy buggyos, graffitis mintázatú nadrág lógott rajtam, ami a sípcsontom közepéig ért, és minden mozdulatomnál megcsillantak rajta a fekete csíkok. A felsőm pedig egy egyszerű, almazöld póló volt, ami kihangsúlyozta a karcsúságom, mivel úgy tapadt, mint egy rágógumi. Egy kemény baseballsapkát is felhelyeztem a fejemre, amitől aztán úgy néztem ki, mint egy utcai táncos, vagy egy fiú. De ennek ellenére határozottan tetszettem magamnak.
- Amy - kopogtatott az ajtómon Tay, mire odakaptam a fejem. Nagyjából hasonló szerelésben volt, mint én. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a Step up első részéből állna előttem Channing Tatum.
Biccentett a fejével a színpad felé, mire görcsbe rándult a gyomrom. Szerettem volna pánikolni, viszont nem akartam, hogy elveszítsem magam fölött az irányítást, így inkább csak haboztam, majd megpróbáltam elengedni magam, és becsuktam magam után az öltöző ajtaját.
A színpad bal szélénél álltunk meg, még hallottam, ahogy a közönség tapsol, aztán már csak a zene dübörgött a fülemben őrült hangosan, ahogy még sosem hallottam. Tay mellettem állt, szinte teljes nyugalomban, mialatt Shannon a balett felszerelésében szökellt a színpadon, oldalán Kerryvel, aki hozta a formáját.
A műsorszámnak az volt a lényege, hogy minden pár - valamelyik irányból - felvonul az emelvényre, és néhány másodpercig visszaidézi a válogatón nyújtott teljesítményét. Utána pedig az egész össze lesz mixelve, különböző stílusok mozdulatait láthatjuk, ezeket már egyszerre kell mindenkinek alakítania. Így felkészíthetjük a nézőket arra, hogy pontosan mi vár rájuk az elkövetkezendő hetekben.
Fejben számoltam az ütemeket, nehogy véletlenül ne jusson eszembe, hogy mikor kell megjelennem a színpadon.
- Nem kell izgulnod - suttogta Tay, folyamatosan előre bámulva, mintha ez biztosítaná számára a nyugalmat. - Ez még csak egy kis ízelítő a közönségnek, a kamera pedig folyamatosan mást mutat, észre sem veszik, ha hibázol.
Lehet, hogy sértésnek szánta, de azért furcsamód egy kicsit megnyugtatott, hiszen szokás szerint igaza volt.
- Tartogasd a páros attrakcióra a félelmed - folytatta, majd felém fordította a fejét és lenézett rám. A sötétségben alig láttam belőle valamit, és szinte figyelni se tudtam rá, mivel még mindig az ütemekre koncentráltam. - Ne gondolkozz! Élvezd! Táncolni fogsz az embereknek, nem erre vártál, amióta az eszedet tudod? Mutasd meg a szüleidnek, hogy volt értelme!
Nem tudtam reagálni, mivel az énekes elérkezett ahhoz a sorhoz, aminél nekünk kellett a színpadra vándorolnunk, így felgyúltak a fények körülöttünk és leléptünk a lépcsőről.
Az egész terem tele volt tömve emberrel, még ha akartam volna se tudtam volna megtalálni Pinket és a többieket.
A lépések és a stílusok követték egymást, és sikerült teljesen egyszerre mozognunk. Nem is emlékszem, hogy mit műveltem a színpadon, mivel az adrenalin és az idegesség pozitív hatásai által mindent beleadtam. Robbanjon! - apu mindig ezt hajtogatta. Egyetlen mozdulatra emlékszem, mégpedig akkor, mikor a keringő volt terítéken. Clair és Tim kedvencei, látszott is az arcukon, hogy boldogok. Tay megragadta a kezem, és magához pörgetett. Szemben álltunk egymással, egyik keze a csípőmet tartotta, másikkal pedig a kezemet fogta, míg én a szabad ujjaimmal megkapaszkodtam a nyakában, hogy a nagy lendülettől nehogy leboruljunk a színpadról. Először is elég furcsán nézhetett ki ez az egész a mi öltözékünkkel, de abban a fél másodpercben, amíg a teste az enyémhez simult, ez eszembe se jutott. A próbákon teljesen más volt, akkor csak úgy megtartott, és a koreográfusokat figyelte. Most azonban belenézett a szemembe, én pedig újra azt a srácot láttam benne, akiről az első találkozásunkkor még azt gondoltam, hogy normális. Ugyanúgy nézett rám, mint akkor, és ez valahol megrémített, valahol pedig különös érzelmeket váltott ki belőlem. Az arca alig pár centire volt az enyémtől, és abban a minutumban valamiért boldognak éreztem magam. Azt éreztem, hogy minden elérhető, hogy ha felugranék, elérném a csillagokat, és ha megcsókolnám, sosem lenne vége. Persze nem akartam megcsókolni, még csak a szájához érni se szerettem volna, soha. De akkor, a tánc varázsától elhittem, hogy nem is gyűlöl engem, én sem gyűlölöm őt, hanem minden tökéletes. Úgy éreztem, hogy sikerülni fog. Aztán a pillanatnak vége lett, és következhetett a jazz balett.
Már csak arra emlékszem, hogy az öltözőmben ülök. Az asztalra támaszkodva bámultam magam a tükörben. Kicsit megijedtem, hogy talán a rövidtávú memóriám károsodást szenvedett, mikor láttam Edet balettozni, és mivel az agyam szeretné ezt örökre elfelejteni, talán mindent kitöröl. Akkor kezdtem csak megnyugodni, mikor hallottam a színpad felől érkező zene ritmusát, átjárta az egész testemet és a szívemmel együtt dobogott.
Kopogás.
Nem tudtam ki lehet az, és őszintén szólva nem is vágytam társaságra, de az illető nem várt megerősítést, csak benyitott. Odafordítottam a tekintetem, és egy kivörösödött szemű fiúval találtam szemben magam, potyogtak a könnyei az arany atlétájára. Megállt az ajtóban, miután becsukta maga után. Néma csendben várta, hogy megszólaljak, én azonban lefagytam, megmozdulni sem voltam képes, az agyam kikapcsolt és leesett az állam. Viszont ő is hajthatatlan volt, néma maradt, úgyhogy megerőltettem magam és kipréseltem néhány szót az ajkaimon.
- Charlie... mi történt? - nyögtem cérnavékony hangon. Zsepit nyújtottam neki, így megtörölte az orrát és a szemét, ezután pedig hajlandó volt beljebb csoszogni. Megragadtam a karját és leültettem egy székre, így már kezdett kicsit feloldódni, majd néhány perc után megszólalt. Tagoltam beszélt, gyakran tőmondatokban, lassan és halkan, mintha titkokat közölne velem. Feszülten figyeltem, nem akartam félbeszakítani, hátha akkor meggondolja magát és ismét elhallgat.
- Nem tudtam kihez forduljak, senki nem értene meg. Ráadásul a laza imidzsemet sem szeretném összetörni, Kim előtt meg pláne. Te olyan érettnek nézel ki, kívülről és belülről is - sóhajtott fel, én meg szerettem volna ezt bókként felfogni. - Tudod, a szüleim nem jöttek el. Azt ígérték itt lesznek, de hazudtak. Sosem volt velük túl jó a kapcsolatom, nem ilyen pályát szántak nekem, plusz azt sem szeretik, hogy ilyen vagyok. Tudod... ilyen - magyarázta végigsöpörve magán. - De én még gyerek vagyok, te is látod! Idén leszek tizennyolc, és rossz viselkedés ide vagy oda, nekem ők kellenek. Kell, hogy itt legyenek és kell, hogy azt mondják megérdemlem. Talán azt gondolod, hogy el vagyok kényeztetve, és jól gondolod. Sosem volt hiányom semmiben, és emiatt meg a suli miatt lettem olyan, amilyen. Ezen már nem lehet változtatni és nem is akarok, de akkor sem esik jól, hogy nem jöttek el.
A padlót bámulta és elkeseredett képet vágott. Már nem pityergett, de a szeme vörösen villódzott, és az arca is kipirosodott. Megsajnáltam. Szerettem volna szorosan átölelni és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz.
- Tudod, az én szüleim már meghaltak. De ha még élne az apám azt mondaná neked: Charlie, szedd össze magad! Ha bizonyítani akarsz a szüleidnek, akik nagy valószínűséggel a tévéből figyelnek, a legtöbb, amit tehetsz, hogy kimész arra a színpadra és megcsinálod! - mosolyodtam el azon, mennyire élethűen tudom apámat utánozni, aki mindig annyi lelket tudott önteni belém. - Ha jól tudom, ti léptek színpadra utoljára. Szeretnék segíteni, de úgy érzem én nem tudok. Ha valakivel beszélni akarsz, két embert tudok ajánlani: Kim és Clair. A többi már rajtad múlik.
Bólintott és felállt, visszaszívta a könnyeit majd megpróbált menő képet vágni, és egy pillanatra belenézett a tükörbe, hogy csekkolja a kinézetét. Szó nélkül felnyitotta az ajtót, de még visszanézett rám, mielőtt becsukta volna maga után. Biccentett a fejével, arra utalva, hogy köszöni, tőle pedig ennél többre nem is volt szükségem.
Az este előrehaladtával egyre csak nőtt bennem az izgalom. Néhány produkció és reklám után a folyosón kezdtünk bandázni. Shannon nehezményezte, hogy ilyen bénán sütötték be a haját, Vendy alig bírt magával, Carla pedig teljes nyugalommal bújt egy könyvet, mivel ő és Josh vonultak színpadra elsőként. Sok ismerős dal csendült fel a színpadon, amikre ösztönösen trappoltam a lábammal, ezzel még inkább idegesítve a többieket, viszont én nagyon is élveztem.
Alig kúszott el néhány perc a fejem felett, máris az ötödikeken volt a sor, vagyis Tayen és rajtam. Felugrott a szívem a torkomba, miután az egyik stábos közölte velünk, hogy a reklám után következünk. Időközben megérkezett Jenna Dewan-Tatum is, aki a sztárfellépőjét képezte az estének. Viszont én csak a műsor végén tudtam pár szót váltani vele... elképesztő volt!
Mire újra a színpad mögé álltunk, már más hacuka díszelgett rajtam. Csillogó ezüstbe lettem burkolva tetőtől talpig, ahogy Tay is. Szikráztunk a sötétségben, mialatt a LED fal mögött idegesen várakoztunk. A gyomrom görcsösen balettozott odabenn, és talán az volt az első alkalom, hogy nem örültem táncnak. A két lábamat egymás mellé szorítottam, hátha együtt erősebbek, mert egyébként kocsonya módjára remegtek és félő volt, hogy összecsuklom, mint egy bicska. A karjaimat magam mellé engedtem, és arra kényszerítettem az ujjaimat, hogy ne ropogtassák egymás, mert a végén valami eldugott mikrofonon keresztül a közönség is tanúja lehet a zaklatottságomnak. A fejemben cikáztak a gondolatok és bokszmérkőzést vívtak, hogy melyikük érvényesülhessen. Újra meg újra lepörgettem magamban a lépéseket, azonban ilyenkor már kihagy az agyam, tehát esetenként nem ugrott be rögtön, hogy mi következik, ami egyre csak fokozta a nyugtalanságomat. Az agyamra szürke köd ereszkedett, csődöt mondott, amibe igyekeztem beletörődni. Innentől már csak az ösztöneimben bízhattam. A szapora légzésről és arról, hogy hallhattam a saját szívverésem, inkább ne is beszéljünk.
Hallhattunk néhány dolgot a kisfilmből, amit levetítettek a fal másik oldalán, a próbákra helyezték nálunk a hangsúlyt, így néha ideges fújtatás, néha pedig fáradt kacarászás hallatszott, meg pár interjúból bevágás, amiket készítettek velünk a gyakorlások után a héten.
- Szerencsehozó-pacsi? - emeltem a magasba a tenyerem, és Tay felé irányítottam azt, aki a cipőjét bámulta és nagy valószínűséggel imádkozott. Felnézett és furcsán pillantott felém, mire felhagytam a próbálkozással és leeresztettem a kezem. Elvigyorodott a csalódottságomon, majd legnagyobb meglepetésemre felsóhajtott és pacsipózba helyezte az egyik kezét, várva, hogy belecsapjak. Önfeledten, szinte ugrándozva örömömben tettem eleget ennek, nagyot ütöttem a tenyerébe, ami hangosan csattant, piros nyomot hagyva rajtunk. Nem is értettem, hogy minek örülök ennyire.
- Készen állsz? - tudakolta, mikor felhangzott a dalunk első üteme. Úgy véltem, hogy kissé késő ezt kérdeznie, már úgyis mindegy.
- Azt hiszem...
A fal nyílni kezdett és a feszültségem abban a szempillantásban elröppent. Bizton állíthatom, hogy a LED fal mögüli kilépés a legcsodásabb érzés, amit valaha átélhettem.
Go!
Az énekes felüvöltött, erre mindketten levetettük magunkat a lépcső tetejéről egy magabiztos ugrással. A boldogság és az elégedettség egy mosoly formájában csüccsent ki az arcomra, jelezvén, hogy végre ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna. Az első rúgások után feloldódtam, és mikor néha-néha szemben találtam magam Tayjel, azt vettem észre, hogy az ő arcáról is süt az öröm, amitől úgy éreztem, hogy kicsattanok az energiától. Két vidám fiatal egy színpadon... félsiker. Annyira megfeledkeztünk az izgalomról, aminek a helyét átvette a jókedv, hogy egyes részeknél, mikor a mozdulatok és szöveg is úgy érkezett, egymáshoz borzasztó közel állva elkiáltottuk magunkat:
Are you gonna be my girl?
Nem hallhatták a hangunk, hiszen a zene üdítő dübörgése elnyomott minden mást, még Matt és Pink fészkelődését is, hisz ők sosem bírnak megülni egy helyben.
Szinte meg is feledkeztem az utolsó mozdulatunkról, aminek az volt a pozitívuma, hogy így idegeskedni is elfelejtettem miatta. Már csak akkor éreztem félelmet, mikor Tay vállára helyeztem a kezem és a lábaimat a kezeibe nyomtam.
Abban a szent minutumban, mikor a levegőben elengedte a végtagjaimat, megfogadtam Ed tanácsát. Teljes mértékig átadtam magam az érzésnek, üresnek és törékenynek éreztem magam, ugyanakkor szárnyaltam is. A levegő rabjává váltam, a talpam alatt is csak azzal találkoztam, így különleges helyzetbe kerültem. Nem olyan volt, mint mikor az ember ugrik egyet. Legalább két méter magasságba lettem emelve, és ahogy a pillanat lassan véget ért, a szüleim arcát véltem felfedezni a csukott szememen át. Büszkén mosolyogtam rám, körülölelte őket valamiféle aranyozott dicsfény, akár az angyalokat. Talán éppen ez a magyarázat.
Aztán újra felnyíltak a szemeim, mikor már Tay biztos kezeiben éreztem a testem. A látószervét kémleltem, miután a zene megszűnt, majd pillanatokon belül már a földön tudhattam a teljes súlyom. Tapsvihar tört ki és néhány szektor talpra pattant, annyira tetszett nekik az előadásunk. Én már csak vigyorogni voltam képes, annak ellenére, hogy kiszúrtam a közönség sorai között azt a hátsóst, aki mutatja, hogy mikor kell tapsolni.
- Azt kell, hogy mondjam - igyekezett túlüvölteni a hangzavart Carl -, hogy ti ketten voltatok a legnagyobb kérdőjel. Nagyot buktatok a válogató után, de a dalaitokkal beloptátok magatok a szívünkbe, talán emiatt a hasonlóság miatt kerültetek végül össze.
A szemem sarkából láttam, ahogy David megvakarta a homlokát és alig észrevehetően megrázta a fejét...
- És ezzel aztán bebizonyítottátok, hogy bennetek van a zene, a tánc, a rock and roll és minden, amire szükség van ebben a műsorban! Köszönöm! - fejezte be Carl a dicséretét, bár tőle nem is számítottam másra. Ahogy a színfalak mögött hallottam, mindenkihez csak kedves szavai voltak.
- Tay - vette át a szót Jennifer, miután egy korty vízzel csillapította a szomját. - Tudod, hogy nagyon szeretlek, így azt hiszem kezdek féltékeny lenni rád, Amy drága - villantotta szikrázóan fehér mosolyát, mire én csak nevettem, Tay pedig mosolygott. Közben szerettem volna elterelni a figyelmem arról, hogy legalább kétszáz kamera dokumentálja minden rezdülésem, és nem tudom miért, de az is feszélyezett, hogy Tay volt barátnője valószínűleg éppen ezt a műsort nézte. - Minden esetre szeretném elmondani, hogy a dolgok lehetnek köztetek bármennyire kuszák, ezt odatettétek. Szép volt!
Az egyetlen női zsűritag - ahogy mindenki más is a Just Dance!-ben - bizonyára tisztában volt azzal, hogy a kapcsolatom Tayjel nem volt éppen felhőtlen. Ennek ellenére azonban szerintem is sikerült valami elfogadhatót összehoznunk.
David következett.
- Mikor kinyílt a fal, azért imádkoztam, nehogy valamelyikőtök leszaltózzon onnan, végül szerencsére erre nem került sor - sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi. Éreztem, ahogy Tay a derekamnál fogva tartott, ami nélkül valószínűleg összeestem volna, annyira elfáradtam a megelőző három percben. - Látszott rajtatok az energia, aminek gondolom az a magyarázata, hogy éjt nappallá téve gyakoroltatok, hiszen ha jól értesültem egy szobában laktok - folytatta az értékelést, csakhogy eme szavak hallatán a pulzusom az egekbe szökött. Vadul keresni kezdtem a szememmel a tömegben Mattet, de sajnos nem találtam meg, így várható volt, hogy pillanatokon belül tényleg összeesem. Nem voltam biztos benne, talán csak a tébolyultságom szülte ezt a képzeletet, de mintha ezután Tay erősebben tartott volna, mint korábban. - Meglátjuk, hogy mit hoztok jövő héten, az már biztos, hogy én várni fogom.
Ezzel le is zárult a zsűrik vélemény nyilvánítása, Kelly suhant mellénk hátulról gyönyörű, földig érő, vérvörös ruhájában, amit már az öltözőjében kiszúrtam.
- Úgy hallom csupa jó kritika érkezett, hogy érzitek most magatokat? - dugta az orrom alá a mikrofont hirtelen, így egy pillanat habozás után tudtam csak kinyögni valamit.
- Én a magam részéről nagyon élveztem, úgy érzem, hogy a saját elvárásaimnak sikerült megfelelnem, és már izgatottan várom az eredményt - mosolyogtam a nőre boldogan.
Ekkor Taynek nyújtotta a mikrofont és feltett egy másik kérdést.
- Minek a következményeképp kötöttetek ki egy szobában?
Pedig már azt hittem, hogy van esélyem arra, hogy Matt esetleg nem figyelt az első alkalommal, mikor ez szóba került. Most aztán száz százalék, hogy leszedi a fejem.
- Abban biztos lehetsz, hogy nem önszántunkból. Kim és Charlie, a hajdani szobatársaink összeköltöztek, így engem átkényszerítve Amyhez - mesélte Tay, legnagyobb örömömre kihagyva a legfontosabb részleteket, például ennek miértjét.
Kelly bólintott, majd a kamera felé fordult, míg egy másik a mi arcunkat célozta meg. Egy fény belevilágított a szemembe, ezért nagyon kellett erőlködnöm, nehogy hunyorogjak. Közben a háttérben a jellegzetes Just Dance! dallamokat hallhattunk, amelyen szépen lassan kezdtek roppant zavaróak lenni.
- Ha azt szeretnék, hogy Amy és Tay továbbra is együtt lakhasson, akkor küldjék a...
Már nem is hallottam, hogy miről tájékoztatja a nézőket, túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy ne pislogjak a kamerába. Ez Jim legfontosabb szabálya: sose pislogj a kamerába! Azt hiszem a rivaldafény nem nekem való.
Miután a műsorvezető utunkra engedett minket, a színpad mellé sietve távoztunk onnan. Szinte levágtuk magunkat a folyosóra, Tay a szó legszorosabb értelmében elterült a padlón, mozdulatlanul fetrengett, mint egy döglött hal. Én nekitámasztottam a fejem a szürke, fagyasztóan hideg falnak, és amíg a többiek döbbenten figyelték a műveletet, ki-be eresztettem a levegőt a tüdőmből.
- Ennél már csak Shannon képe volt jobb, mikor David leszólta a túl kecses mozdulatait - kuncogott Kerry kissé gonoszan, mivel a lány épp nem volt köztünk.
Ezek után már csak várnunk kellett az eredményekre. A napnak ez volt a leggyötrelmesebb része, alig bírtam magammal fél kilencig, akkor szólítottak minket színpadra.