Kedves olvasók! Ez a nap is elérkezett, itt az epilógus, holnap pedig hozom a búcsúzó bejegyzést, ami többek között a következő blogom linkjét is tartalmazza.
Millió puszi,
Bia
A hideg kőnek döntöttem a hátam és keservesen sírtam. Éreztem a mélyről feltörő fájdalom erejét, ami átszakította a gátat és nem voltam képes abbahagyni a zokogást. A csempe jeges lehelete lyukat vájt a testembe, ezen át távozott belőlem minden emberi érzés. Arról volt szó, azt hittem, hogy nem kell végigcsinálnom. A félelem bekúszott a lelkembe, és úgy kapaszkodott, hogy már nem tudtam kiszorítani onnan. Rettegtem tőle. A mellkasom összeszűkült, az orrom eldugult, így alig kaptam levegőt. Egész testemben remegtem a sokktól, ami néhány perccel azelőtt ért. Az egyik kezem még mindig a mosdó oldalán nyugodott, szorítva azt, mintha az tartana életben, és az elengedésével beszippantana a mély. Bevallom őszintén, nem csak a fájdalomról ijedtem meg ennyire. Mi van ha ő nem akarja ezt? Mi van ha ez szab határt a szerelmünknek? Mi van ha soha többé nem akar látni? Bele se mertem gondolni, utáltam magam azért, hogy ennyire felelőtlen voltam. Legszívesebben levetettem volna magam a közeli torony tetejéről, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Tudtam, hogy gyűlölni fog ezért, éreztem a zsigereimben, hogy még nem állunk készen erre. Vissza akartam forgatni az idő kerekét, oda, ahol még ez a mérhetetlen, szorító fájdalom nem létezett.
Kulcszörgés. Hazaért.
- Amy, merre vagy? - kiáltotta boldogan, talán jó hírrel érkezett, vagy egyszerűen csak örült, hogy végre otthon lehet. Ennek tudatában még több könny szökött a szemembe, amelyek szépen lassan folytak végig az arcomon.
Némi keresgélés után benyitott a fürdőbe, és ott talált engem, a barátnőjét, pityeregve és reszketve üldögélni a csempének dőlve.
- Amy! - morogta idegesen, fogalma sem lehetett arról, hogy mi bajom. - Amy, mi a fene történt? - azzal arrébb tolt, hogy elférhessen mellettem. A zuhany és a mosdó közé voltunk beszorítva, kénytelen voltam elengedni a hűvös, fehér márványt és leereszteni a kezemet magam mellé.
- Úgy sajnálom... - szipogtam reményvesztetten, előre rettegve a reakcióitól, mikor feltárom előtte az igazságot.
- Nyögd már ki, hogy mi történt, megölsz ezzel! Pink szokás szerint akadékoskodott? Ed nem találta elég pontosnak egy mozdulatodat? Jim a sírás okozója? Összefutottál egy régi ismerőssel? Meghalt valaki? Kaptál egy fenyegető levelet? Bántottak? - találgatott egyre képtelenebb esetekkel próbálkozva, azonban nem sikerült megnyernie a lottót.
Nem voltam olyan állapotban, hogy magam közöljem a sajnálatos híreket, inkább a mellettem heverő csíkozott papírt a kezébe nyomva zokogtam egyre keservesebben. Expresszvonat módjára zakatolt a szívem, rá se mertem emelni a tekintetem, nem bírtam volna elviselni az arcára kiülő érzelmeket.
- Ez mit jelent? Pozitív vagy negatív? - fordította a fejemet az államnál fogva maga felé, hogy megválaszolhassam a kérdését. Lehetetlen küldetés volt bármit is kiolvasni az ebben a napszakban világosan csillogó szempárjából.
- Pozitív - feleltem síron túli hangon.
Csak egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy az információ eljusson a tudatáig. A hűvös helyiségben lehűlt tenyereit az arcára tapasztotta, majd legnagyobb meglepetésemre felpattant és majmokéhoz hasonló örömtáncot járt a rendelkezésére álló szűk négyzetméteren.
- Kisbabánk lesz! - kiáltotta önfeledten, ezzel teljesen összezavarva az állapotos párját. Rátámaszkodott a mosdókagylóra, a tükörbe bámulva felemelte jobb mutatóujját és a fényvisszaverő lap felé bökött vele. - Nicholas Taylor, apa leszel! - Azzal hátravetette a fejét és angyali kacajjal töltötte meg a szobát.
- A te dolgod könnyű, mint a karikacsapás, nekem kell kipottyantanom - háborodtam fel még mindig könnyes szemekkel. Egy kő már lezuhant a szívemről, csattanással földet ért, de még mindig ott volt az a nagy kérdés, hogy huszonöt évesen miként leszek képes kipréselni magamból egy ötven centis, háromkilós csecsemőt, amit aztán szoptatni kell, ruházni, szórakoztatni, kicserélni a pelenkáját... nem egy leányálom.
- Amy - újra lekuporodott mellém, visszafogva a feltörő örömét, hogy komolyan tudjon hozzám szólni. - Őszinte választ kérek: nem akarsz gyereket?
- Csak a megszülős, felnevelős részét nem akarom - vallottam be, bár tulajdonképpen csupán ennyi lett volna a dolgom. - Mi lesz, ha nem lesz egészséges? Mi lesz, ha minden nap sírva jön haza a suliból, mert csúfolják a nagyobbak? Mi lesz, ha elhízik és gyűlölni fogja önmagát? Mi lesz, ha meghal kilencévesen egy gyógyíthatatlan betegségben? Mi lesz, ha nem fog szeretni? Mi lesz, ha utálni fog? Mi lesz, ha elszökik kamaszkorában és soha többé nem látjuk? Mi lesz, ha szakítunk és neki...
- Rendben, most fejezd be! - vágott közbe Tay. - Ugye tudod, hogy ostobaságokat hordasz össze? A mi gyerekünknek csak apám génjeitől kell tartania, ha azt megússza, nagy betegsége már nem lehet. Ha ez annyira fontos neked, majd kiakasztunk egy izmos férfit vagy egy edzett nőt ábrázoló képet a szobájába motivációként, nehogy túlsúlyos legyen. A gúnyolódást pedig mindenkinek meg kell tapasztalnia, te is kaptál, én is kaptam, anélkül nem is élet az élet. Meg kell tanulni kizárni a negatívumot, nehogy úgy járjon, mint te... még a végén beleszeret abba, aki csúfolja - varázsolt széles vigyort az arcára, tőlem viszont csak egy szúrós pillantást kapott. - Csodás anya leszel, nekem elhiheted, biztosan nem fog meggyűlölni a kicsi. Arról pedig ne is álmodj, hogy valaha elengedlek, ha akarnál se tudnál meglógni előlem.
Megkönnyebbülést jelző fény gyulladt a lelkemben, kezdtem némiképp megnyugodni. Ismételten túlreagáltam a dolgot, persze csak egy hangyányit.
- Tudom, hogy félsz magától a szüléstől, de ígérem, hogy mindkettőtökre vigyázni fogok. Ráadásul van a közelben egy kiváló kórház, ahol minden bizonnyal csak képzett orvosok dolgoznak. Ha Cassidyéhez hasonló DNS-t hordozó, montevideói csöves képes világra segíteni egy gyereket, akkor bárki. Mennyire lehet nehéz? Megfogod, kihúzód, lemosod, átadod. Ennyi! - húzott közelebb magához, csókot nyomva a fejem búbjára.
- Nő bennem egy apró emberke - töröltem le az utolsó könnycseppet az arcom széléről -, együtt dobog a szíve az enyémmel, de vajon hall engem? Heló, kisbaba... érdekes éveid lesznek, arra készülj fel! Fogalmam sincs hogyan kell etetni, büfiztetni, pelenkákkal babrálni, altatni, vagy fürdetni, de biztosítani foglak arról, hogy követhesd az álmaidat, azt csinálhasd, amit szeretsz, és esküszöm, hogy nem fogok meghalni, amíg legalább ötven éves nem leszel, addigra úgyis bőven eleged lesz már a vén anyádból. Apa lesz az engedékeny, akit nem érdekel a szobádban lévő kupleráj, én viszont hosszú órákon keresztül fogok neked beszédet tartani a rendről és a tisztaságról, mert megpróbálok felelősségteljes anya lenni. Nem tudom, hogy fiú vagy-e vagy lány, de garantálom, hogy meg fogod találni magadnak a tökéletes párt, akár egy gyermekkori ismerős lesz, akit az első pillanattól fogva kedveltél - hoztam fel Cassidyt -, akár valaki, aki az életed egy nehéz szakaszában kiránt a gödörből - következett Matt -, akár egy idegen, akit nehéz harcok árán de végül megismersz, és kiderül róla, hogy nem is olyan szörnyű, mint ahogy azt gondoltad. Szép életed lesz, meglátod! - simítottam végig a hasamon, egyszerre felerősödött bennem az anyai ösztön. Rájöttem, hogy csak Matt miatt fojtottam el az ilyesfajta érzelmeimet, valamint, hogy tulajdonképpen mekkora kaland lesz felnevelni egy gyereket. Természetesen rettentő bénák leszünk, inkább ő fog tanítani minket, mint fordítva.
- Amy - vakarta meg a fejét zavarában Tay. - Azt ugye tudod, hogy akihez az imént beszéltél, az körülbelül egy ekkora - mutatott pár centinyi távolságot két ujja között -, repülőn felszolgálandó, sós mogyorónyi valami, akinek más dolga nincsen, csak úszkálni a medencédben?
- Miért, nem volt megható? - ráncoltam a homlokom olyan hangsúllyal, mintha azt közölném vele, hogy azonnal dicsérje meg a monológom, különben nagy bajba kerül.
- Én lennék az a valaki, akivel kapcsolatban nehéz harcok árán megvilágosodtál, csak azért, mert nyafogva elregéltem, hogy a volt barátnőm egy szégyenletes példánya az emberi fajnak? Meg persze azt se felejtsük ki, hogy a fogsorom mű... tehát mire következtethetünk a mai adás végén? Amanda Prince azokat a srácokat szereti, akik heteken át szívják a vérét, olyan ex menyasszonnyal rendelkeznek, aki pénzért bármire képes, valamint gyönyörű fehér műfogakkal villognak - poénkodott, és bár nem akartam, mégis elmosolyodtam annak gondolatán, hogy ez valóban valahogy így történt...
- Sajnálom, nem tudok frappánsan egyenlíteni. Nyertél! - adtam meg magam feltartva a kezeimet, jelezvén, hogy kivételesen felülkerekedett.
- Egyébként... - vette ismét kezei közé a tesztet, forgatta az ujjai közt, majd megszólalt: - Miért ilyen vackot vettél, a mai világban már olyat is lehet kapni, ami napra pontosan közli, hogy hol és merre tartasz.
- Elnézést, Mr. Kifinomult - forgattam a szemeimet egyre vidámabban, felébredve a kezdeti sokk hatásaiból. - Nem voltam eszemnél, mikor megvásároltam, a lényeg az volt, hogy használjon.
- Mostanra már megnyugodtál? - nézett mélyen a szemeimbe, amolyan lélekolvasós módon, amihez különösen értett.
- Azt hiszem - bólintottam, majd kicsit oldalra döntöttem a fejemet, az apró ablakon át pont a szemembe világított a Nap fényes sugara, ezzel gátolva a látásomat. - Leginkább a te reakciódtól rettegtem, meg persze a kínzó fájdalomtól, amivel jár, de felnőtt vagyok már, meg fogok birkózni vele.
Néhány percig némán ültünk egymás mellett. Imádtam, mikor a csönd beáll közöttünk, igazi meghitt hangulatot teremtett, mintha rajtunk kívül senki más nem lenne az egész világon. Egészséges kétségek ébredtek bennem az anyasággal kapcsolatban, nem lehettem biztos benne, hogy képes leszek felnevelni egy gyermeket, akinek figyelemre, időre, de legfőképpen temérdek szeretetre van szüksége. Ugyanakkor jobban belegondolva hálás voltam a korai érkezéséért, így több időt tölthetek vele együtt, az életének tovább lehetek részese. Tayre sandítva mosoly csüccsent az arcomra, hiszen lehetőséget kaptam, hogy vele osszam meg ezt a felülmúlhatatlan élményt, a kisbaba örökre összekötött minket.
- Beszéltem ma egy jó hírű ifjúsági magazin főszerkesztőjével. Az olvasók vágyait teljesítve keresett meg, hogy interjút készítsenek velünk és elsőként tárhassák fel, hogy mi történt az elmúlt hónapokban az életünkkel. Beleegyeztem, rögtön akar kezdeni, úgyhogy az egyik beosztotta már ma feltenne nekünk pár kérdést. Egyeztettünk még pár időpontot, fénykép is kell, Jimmel akar konzultálni... ma viszont csak annyi a dolgunk, hogy hatkor találkozunk egy újságíróval a közeli kávézóban, felteszi a kérdéseit, mi pedig válaszolunk. Gondolod, hogy menni fog? - tudakolta lopva a pocakomra sandítva.
- Vágjunk bele!
A kávézó meglehetősen üzleties hangulatot keltett. Annak ellenére, hogy a kiesésünk után szerzett lakástól - amit természetesen Tay édesapja vett - nem volt messze a cukrászdaszerű helyiség, még sosem jártunk benne, pedig többször elrobogtunk már előtte. Barátságtalannak tűnt, a modernizálás erőltetése volt jellemző, mindenfelől egyenes vonalak és szabályos négyzetek tekintettek vissza rám, barnás árnyalatot kapott szinte minden, a faltól elkezdve egészen a székek lábáig. Egyébként apró térről beszélünk, jobboldalt végig az üveggel fedett sütemények díszelegtek, míg mindent mást az asztalok foglaltak el.
- Gyönyörű - jegyezte meg Tay mosolygó szemekkel, hisz pontosan tudta, hogy az én fejemben éppen ennek ellenkezője fogalmazódott meg.
- Nézd, ott a hölgy! - biccentettem a húszas évei elején járó nő felé, hiszen nem lehetett volna eltéveszteni. Telefon hevert előtte a szabályos formájú asztalon, a mellette lévő széken laptop várta, hogy felnyissák, valamint (és ezen meglepődtem) egy apró hangfelvevő készüléket hozott magával, bizonyára jobban kedvelte, mint a mobillal való felvételt.
Tay a derekamnál fogva terelt közelebb hozzá, majd mikor észrevett minket felpattant, hogy kézfogással üdvözölhessen mindkettőnket.
- Teresa Howard vagyok, örvendek! - villantotta mosolyát. Fekete keretes szemüveget viselt, mely tökéletesen kiemelte arca kerekded formáját. Feje búbján pihent szőkés haja, egy igényesen készített kontyban.
Vele szemben foglaltunk helyet a kényelmetlen székeken, ő pedig a telefonjában turkálva keresgélte a kérdéseit. Felcsillant szemekkel konstatálta, hogy rálelt a dokumentumra.
- Úgy gondoltam, hogy ma áteshetnénk a legfontosabb öt dolgon, későbbre pedig hagyhatnánk a kevésbé lényegeseket - nézett fel a készülékéből egy pillanatra, majd miután bólintással jeleztünk, hogy az rendben lenne, benyomta a fekete hangfelvevő oldalán lévő aprócska gombot és kezdetét vette az interjú.
Bevallom, kissé feszélyezve éreztem magam, mert bár volt már részünk interjúban, újságnak még nyilatkoztunk a kiesésünk óta. Tay szeretett volna egy időre a háttérben maradni, mondván, hogyha Jimtől kaptunk egy lehetőséget, ne rontsa el a média azzal, hogy ezen a szokatlan ajánlaton csámcsog. Elvégre nem mindennapi, hogy egy hatodik helyen végző páros már a kiesésük napján szerződést kapjon, protekciós szagú volt a helyzet, éppen ezért nem lett volna jó, ha nagy dobra verjük. Így hat hónappal később viszont úgy festett a helyzet, hogy a világ tudni szeretné mi történt velünk. Éppen ezért éreztem a vállamra nehezedő súlyt, semmiképp sem szerettem volna csalódást okozni a továbbra is kitartó rajongóinknak.
- Elsőként arra lennék kíváncsi, hogy mi a véleményetek a verseny végleges állásáról? Számítottatok rá, hogy Vendy és Tim kerülnek ki nyertesként?
- Ha az elején tippelnem kellett volna - előzött meg a válaszadásban Tay -, hogy ki fog nyerni, biztosan kettőjüket mondtam volna. Hiszen együtt élték le az életüket, ismerték a másikat, nem kellett azzal tölteniük az időt, hogy megtárgyalják a múltjukat, nálunk viszont Amy előszeretettel faggatott szinte mindenről, ami velem történt. Ami pedig minderre rátett egy lapáttal az az, hogy rendkívül tehetségesek, szerintem maximálisan megérdemelték a győzelmet.
Megköszörültem a torkomat, és mivel egyetértettem Tayjel, inkább szóltam pár szót a többiekről.
- Ott voltunk a negyedik élő showban, felemelő volt úgy üldögélni, hogy számunkra már nem volt tétje. Mercytől és Leroytől búcsúztunk, ami nekünk azért volt közömbös, mert nem igazán sikerült megismernünk a párost. Talán ha közelebb kerültünk volna hozzájuk a verseny ideje alatt, biztosan nagyobb hatással lett volna ránk a kiesésük. Az elkövetkezendő adásokra is hivatalosak voltunk, legtöbbször hátul vártuk izgatottan a hétről hétre megszülető döntéseket. A verseny elbúcsúztatta Kerryt, aki valljuk be őszintén megkönnyebbült, a dobogó legalsó fokára Charlie és Clair került, aminek rendkívül örültem, hiszen mindketten megérdemelték ezt a helyet. A döntőben tövig rágtam a körmeimet, értelemszerűen Kimnek drukkoltam, de amint kiderült, hogy a testvérpár nyert, egyáltalán nem voltam elkeseredve, kiérdemelték.
Miközben Teresa lejegyzetelt néhány dolgot, Tay a szemét forgatva pillantott felém. Igaza volt, tulajdonképpen füllentettem, mikor azt állítottam, hogy nem voltam csalódott barátnőm második helye miatt. Tim és Vendy valóban tehetségesek, de szerettem volna, ha Ramiék kapják azt a bizonyos szerződét.
- Hogyan alakul most az életetek? Hány fellépésetek van, milyen jellegűek? - folytatta a hölgy.
Ezúttal sikerült nekem elsőként szóhoz jutnom.
- Jim táncegyesületénél az életünk egyenesbe került, visszafordíthatatlanul a tánc van a középpontban. Bármennyire is elképesztő volt ez az első hónapban, akadtak buktatói. Egy komolyabb vitába keveredtünk a negyedik héten, aminek a kiváltója egy rock and roll koreográfia volt... - hatalmasat sóhajtottam az emlékek feltörése következtében, mire Tay egyik kezét a derekamra vezette, míg a másikkal pocakomat simogatta, hogy emlékeztessen a babára és arra, hogy már elmúlt az a bizonyos időszak. - Hét napon keresztül mást sem hallottak a kollégáink és a szomszédságunk, csak egy egymást gyilkoló párt. Ismét előkerültek a verseny utolsó hetén minket ért sérelmek, a bokám, Cassidy és Matt... borzalmas volt, teljesen kivetkőztünk önmagunkból. Tay azzal érkezett haza a hétvégén, hogy belepusztul, ha továbbra is szívnia kell a véremet, azt hitte már lezárhatja az agyának ezt a zugát. Úgyhogy végül megbékéltünk.
Tay magához húzva csókot nyomott a homlokomra, majd válaszra nyitotta a száját.
- Amynek igaza van, átalakultunk két vadállattá, és csakis Ednek köszönhető, hogy végül észhez tértem, ő ébresztett rá, hogy mekkora őrültséget művelünk. A kezdetekkor könyörögtünk Jimnek, hogy a srác továbbra is mellettünk maradhasson, főleg mivel már egy párt alkotott Pinkkel, akivel még mindig döcögős a kapcsolatom. Viszont visszatérve a kérdésre, minden hónapban van egy kötelező fellépésünk, amik általában rendezvényekre és különböző gálákra vonatkoznak. Jim versenyre is akarja vinni a csapatát jövőre, úgyhogy arra is számítunk. Ezeken felül pedig szinte állandóan van programunk, folyton hívnak valahova, ami fantasztikus - vigyorodott el, valóban csodás volt, hogy az emberek kíváncsiak ránk.
Végre megtalált minket a pincér, és három kávérendelés felvétele után el is tűnt a szemünk elől.
- Hogyan épül fel egy teljesen átlagos napotok?
Tayre emeltem a tekintetem, aki bólintott, jelezvén, hogy kezdjem én.
- Reggelente általában korán kelünk, ébredés után felváltva használjuk a fürdőt, eszünk valamit, így nagyjából egy óra alatt mindig elkészülünk, tehát az egész délelőttöt bent töltjük a táncteremben. Egy-kettő körül szoktunk kimozdulni, akkor is csak a büféig jutunk el, hogy bekapjunk valamint ebéd címszó alatt.
- Ezután - vette át a szót Tay - általában mindig akad valami délutánra. Ha nem egy fellépés, akkor találka a húgommal vagy Pinkkel, viszont ha véletlenül semmi sem lenne betervezve, általában maradunk bent, ritkán fordul elő, hogy hazatérünk lazítani. Az estéket ketten töltjük otthon, ami azért érdekes, mert egyikünk sem tud főzni, szóval lényegében mindketten a szakácskönyv fölé görnyedve próbáljuk megfejteni, hogy hogyan kéne elkészíteni egy tál levest, hiszen nem élhetünk spagettin - mosolygott rám a barátom, mivel az az egyetlen étel, amit készíteni tud, de ő is tisztában volt vele, hogy nem az övé a legfinomabb tészta Miamiban. - A végén mindig valami felégett koszt marad, így sokszor inkább rendelünk valamit.
- Hétvégente pedig gyakran utazunk el Tay édesanyjához, ha éppen nincs bemutató vagy próba - tettem hozzá gyorsan, mielőtt az újságíró felteszi a következő kérdését, mivel ezt is fontosnak véltem.
- Muszáj megkérdeznem - vakarta meg az állát zavartan Teresa, biztosan kínos dolog következett: - Mi a helyzet Cassidyvel és Matt-tel?
- Ó... hát... hm... - Tay makogásba kezdett, nem tudta hogyan is fejezhetné ki, mi történt a volt menyasszonyával. - Cassidy felhívott, miután a harmadik élő show után világossá vált számára, hogy új társra leltem. Késő este volt, hosszú és fárasztó napon voltam túl, éppen zuhanyoztam, mikor a hívás elért hozzánk. Amy vette fel, én meg arra léptem ki a fürdőből, hogy a barátnőm higgadt hangon ecseteli a minden bizonnyal hisztérikus Cassidynek, hogy miért nem fogunk újra egy párt alkotni.
Elmosolyodtam, amint eszembe jutott milyen eksztázisban voltam, hogy megmondhattam a magamét Tay egykori barátnőjének. Sikerült megőriznem a hidegvéremet az eszmecsere közben, amitől ő csak méginkább tombolt, a végén már szinte sikítva közölte, hogy nincs is szüksége rá.
- Tay minden áron meg akarta keresni Mattet, hogy kezet rázhasson vele a kiesésünk estéjén. Nem kellett kutatnia utána, ő is pontosan így érzett, úgyhogy a színpad szélén megejtették a kézfogást, egyetlen szó nélkül. Azóta nem beszéltünk vele, Pink viszont többször is, állítólag visszaköltözött Minnesotába - feleltem a barátnőmtől hallottak alapján.
- Ezeket igazán jó hallani - jegyezte meg Teresa vidáman. - Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
- Az előttünk álló évben talán nem leszünk olyan aktívak, mivel új személy érkezik az életünkbe - húzta rejtélyes mosolyra a száját Tay. - Amy terhes! - jelentette be ünnepélyesen, innentől pedig megállíthatatlanul terjedt a hír.
- De amint újra lehetőségünk nyílik rá, munkába állunk - tettem hozzá, nehogy valaki azt higgye, vége szakad a karrierünknek.
Teresa teljes sokkba került, legalább annyira ledöbbentette a hír, mint engem, vagy mint később Jimet és Davist. Alig tudott megszólalni, az időközben megérkező kávé kortyolgatása után tudott csak értelmes szavakat mondatokká fűzni.
- Nahát, ezt nem gondoltam volna, gratulálok! - szólalt meg még mindig csodálkozva.
- Szerintem meglepően jól sikerült az interjú - törte meg a kocsiban beálló csöndet a párom.
- Milyen nevet adjunk neki? Mi illik a Taylorhoz? - morfondíroztam, meg se hallva mit mondott. Csupán arra tudtam koncentrálni, hogy kiötöljek egy tökéletes nevet.
- Ó, nem! - rázta meg a fejét erélyesen. - A mi gyerekünk nem lehet Taylor, az csak rontást hozna rá. Apám nevét nem viselheti egy ártatlan kisbaba, sokkal jobban jár, ha Prince lesz a vezetékneve.
- Biztos vagy ebben? - ráncoltam a homlokom aggódva, úgy tűnt feldúlta a kérdésem. - Te vagy az apja, a te nevedet kellene...
- Így lesz a legjobb - vágott közbe. - Sőt, neked sem fogom engedni, hogy felvedd a nevem, ha elveszlek - simított végig szabad kezével a karomon, miután hatalmasat sóhajtott, hogy lenyugtassa magát.
- Ha fiú lesz, megkaphatja a Nicholas nevet? - néztem felé egy halvány mosollyal.
Hálás pillantást vetett felém, majd már vissza is fordította tekintetét az útra, nehogy balesetet okozzon.
- Ha lány, akkor pedig Evelyn - ajánlotta fel anyukám keresztnevét, amitől elöntött az őszinte öröm.
Kilenc hónappal később Nicholas lett. Nicholas Prince.
