2014. február 27.

Hatodik fejezet: Tökéletes pasi

Péntek, az én napom... Íme, a hatodik rész is felbukkant, ebben megismerhetjük Kim múltját, arra azért lehet következtetni, hogy nem lesz vidám, szóval a tízévesek szerintem ne nagyon olvasgassák. Én tizennégy vagyok, a többit mindenki döntse el maga. Aztán várom a komikat! *Bia*

Kim mosolya még mindig rokonszenvet és kedvességet árasztott, egyszerűen nem tudtam megmozdulni, pedig a legokosabb dolog abban a percben talán a futás lett volna.
- Tudod, már régen abbahagytam - lépett kicsit közelebb és a hangerőt is lejjebb tekerte, hiszen bizalmas információk következtek. - Sam sitten csücsül, már nem kell tartanom tőle, és neked se. A hivatalos nevem már úgyis Harris, csak gondoltam nem árt, ha ezt tudod. És biztos voltam benne, hogy te rá fogsz jönni az igazságra. Felismertem Rachel Johnsont - jegyezte meg, bennem pedig megfagyott a vér. Fogalmam sem volt róla, hogy Matt nővére miféle dolgokat tehetett közzé róla az újságban, féltem, hogy az nem egy szép és kedves cikkre sikeredett. - Ő írt egyedül megértő sorokat rólam - bökte ki hosszas várakozás után azt amire vártam. Hatalmas kő esett le a szívemről, szerintem még Kim is hallotta a koppanását. - Beülhetnénk valahova.
Ezen felvetésére megint megijedtem egy kicsit, de úgy éreztem mindenképp szükségem lenne egy kis lazításra, ha már ismét összeomlik az életem, és a célomat sem engedik megvalósítani. Mintha valami mindig azért dolgozna, hogy ne sikerülhessen.
Kim autója egy méretesnek mondható Jeep volt, amin nem is csodálkoztam, elejétől fogva így képzeltem el. A fekete szín csak úgy csillogott rajta, mintha éppen az autómosóból hajtott volna ki. Az anyósülésre kerültem, ő pedig a kormánynál üldögélt meglehetősen otthonosan, a kezében tényleg jól mutatott a kormánykerék. Azt sem tudtam hova megyünk, csak bámultam kifelé a szélvédőn keresztül, ölemben szorongattam a táskámat, mialatt a számomra ismeretlen utcák örvénye elnyelt minket. Csak abban tudtam bízni, hogy ő tudja hol is voltunk pontosan, aztán mikor határozottan lefékezett egy kávézó parkolójában, megnyugodtam. Az úton végig feszült csöndben üldögéltünk, majd lassan kiszállva és a ponyva alá sétálva kezdett oldódni a hangulat.
A kávézó családias helynek tűnt, a bordó és a bézs árnyalatai övezték az egész teraszt, belül pedig inkább a barna és a vörös dominált. Egy fa asztalkánál foglaltunk a helyet, körülöttünk leginkább párok trécseltek, a pincér felvette a rendelésünket és a helyzet abszurditása kezdett elszállni. Kim nem tétovázott, a közepébe vágva kezdte.
- Rachel nem szidott - törte meg a csendet Kim, kezével az asztal szélét simogatva. - Nem állította, hogy csak pénzért mentem hozzá Samhez, vagy, hogy egy érzéketlen liba vagyok. Az igazság az, hogy Sam a kuncsaftom volt, de azt ígérte megszabadít a sorsomtól és kiránt a nyomorúságból. Tizenhat voltam, nyomorban éltünk, az anyám haldoklott a húgaim pedig éheztek, csak a szokásos. Gyorsan kellett pénz és belementem a munkába, hiszen jól megfizettek. De az életet garantáltan kiszívták belőlem, drogfüggővé váltam és nem láttam kiutat. Sam megmutatta nekem, hogy milyen lehetne ha a másik oldalon munkálkodnék. Ha a kábítószert nem venném, hanem előállítanám és eladnám. Mit mondhatnék? - tárta szét a karjait, az arcán ugyanaz a kamasz jelent meg, aki akkor volt. - Fiatal voltam, az anyámat addigra rég elvitte a rák, a testvéreim meghaltak, aki életben maradt az pedig elmenekült tőlem. Kezet ráztunk, és az egyetlen amire emlékszem, az a saját sikolyom. Vert, vert, megállás nélkül csak vert, ha nem mentem ki az utcára árulni magam. És ha már ez sem hatott elővette a injekciós tűt és a játéknak vége volt. Hozzámentem, mert kényszerített. Szeretett engem, csakhogy ez nem volt kölcsönös. Birtokolni akart, de egy óvatlan pillanatban, mikor nem figyelt rám oda eléggé, elszöktem és a zsarukhoz rohantam. Már az se érdekelt volna ha megölet, vagy ha engem is börtönbe zárnak, csak véget akartam vetni az egésznek. Rachel pedig tudta ezt. Nem tudom honnan, de mindent tudott, vagy legalábbis sejtett. Megírta és a világ más szemmel kezdett nézni rám, elváltam Samtől, visszakaptam a nevem és így már munkát is kaphattam egy irodánál. Nem Sam húzott ki a gödörből, hanem Rachel.
Elhallgatott, nekem pedig szükségem volt pár percre, hogy megemésszem a hallottakat. A dolog annyira hihetetlen volt, hogy ha nem ő mondta volna személyesen, el sem hittem volna. Nem tudtam elképzelni, hogy Kim Harrisszel beszélgetek, aki beavat szörnyű múltjának rejtelmei közé, és a legszomorúbb az egészben mégis az volt, hogy ilyen dolgok nap mint nap megtörténnek, főleg az államokban, ahol helyet kap New York és Las Vegas. Meg sem kellett volna lepődnöm, ráadásul logikus, hogy ő most a táncot választja, hiszen előtte is biztosan volt része ilyenekben. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy mellé sodort a sors, a szókimondó Kim mellé, aki a versenytársammá vált a tehetségkutató által. Nem értettem, hogy ez miért történik velem.
- Nem is tudom mit mondhatnék... - böktem ki az első értelmes gondolatot, ami eszembe jutott.
- Ugyan, hisz ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Végül is éltem és volt mit ennem. Ez sokkal jobb, mint Afrikában vízért imádkozni, hidd el nekem - húzta meg a kávéját, amit időközben hozott ki nekünk a jóvágású pincérfiú. - És - folytatta, miután letette a poharat -, veled történt valami hasonló?
Elmosolyodott, láthatóan viccnek szánta a kérdését, így én is mosolyra húztam a számat.
- Nem valószínű - ráztam meg a fejem.
- Semmi verés? Semmi drog? Semmi? - vonta fel a szemöldökeit. - Á, unalmas életed lehetett - legyintett nevetve, úgymond kifigurázva a saját történetét. - Mindenkinek van egy folt a múltjában. Egy halott testvér, elmebeteg volt barát, alkoholista apa, egy gyilkosságban való részvétel, pár nap börtön, valami? Bármi? - faggatott kérdésekkel bombázva, mintha tudta volna miket tudok magam mögött.
- Önző ex pasi, halott szülők - vontam vállat, hiszen azt tanultam tőle az ismeretségünk óta, hogy ez teljesen mindennapi.
- Hát, az élet szívás - húzta el a száját. - Hogyan haltak meg?
Tetszett a reakciója. Nem biztosított őszinte részvétéről, nem sajnálkozott, és az arcán sem a szokásos keserűség sugárzott. Végre valaki nem azt kezdte szajkózni, amit mindenki más. Végre nem úgy kezelték ezt, mint egy természeti katasztrófát.
- Az egy hosszú történet - zártam le ennyivel a témát, nem akartam belekezdeni a hosszú, érzelmes, véget nem érő történetembe.
- És mi a helyzet azzal a hapsival? Mit csinált a rohadék? - faggatózott továbbra is, és mivel már kidolgoztam egy rövid változatot az életem azon sérelméről, mondhatjuk, hogy fel voltam készülve.
- A lényeg tulajdonképpen annyi, hogy én feladtam érte az álmomat, ő meg szépen elhagyott. Tudod, amolyan mindennapos eset - mosolyodtam el annak a tudatában, hogy mennyire igaza volt. A velünk történő rossz dolgok nem különlegesek és páratlanok, emberek nap mint nap átélik ugyanazokat, mint mi.
- Lehetett volna rosszabb is, hisz te is tudod - mosolygott ő is. - És mi van azzal a sráccal, akivel együtt láttalak? - kérdezett rá Mattre.
Olyan sokszor faggattak már róla, hogy erről meg szinte egy kész betanult szövegem van.
- Ő Rachel öccse, Matt. Maga a tökély - vigyorodtam el.
- Tökély? Komolyan? - szaladt fel a szemöldöke, talán a legközelebbi felhőig. - Ha nincs semmi hibája, akkor a Marsról jött.
- Vannak hibái, de valamiért azokat is szeretem benne. Annyira régóta együtt vagyunk már, hogy szinte teljesen természetesnek veszem az apró kis hülyeségeit - vonogattam a vállam, és egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy csak fecsegek össze-vissza. Belegondolva, három év annyira nem is sok, mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mintha mindig része lett volna az életemnek.
Újdonsült ismerősöm rendesen kifaggatott arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg Matt-tel, mikor, és megkért, hogy beszéljek neki róla.
- Ő az a fajta srác, aki képes megnyugtatni az embert. Lehet a helyzet bármennyire súlyos, ha ő ott van nem félek. Mindig tudja mit kell mondani, hogy az adott helyzet elveszítse a kínos hangvételét, és csak úgy árad belőle a pozitív energia. Nem egy erőszakos, izomagyú fiú, de ha mondjuk rólam vagy a szeretteiről van szó, bárkit elintéz. Szereti a sportokat, inkább nézni, mint csinálni, de ennek ellenére állítása szerint egész jól kosárlabdázik. A szüleivel kiskorától fogva rossz volt a kapcsolata, mivel Rachel sokkal okosabb, ügyesebb és szebb volt nála, ezzel hátráltatta is őt, a szüleik a lányt kedvelték és támogatták jobban. Aztán szerencsére ez az egyetem után megjavult, mikor mindketten szereztek maguknak egy valamire való munkát. Nem szeret nagy tömeg előtt beszélni, gyűlöli a horrorfilmeket és fél a repüléstől.
Ennyi mindent kapásból össze tudtam szedni Kimnek, aki őszintén örült a kirohanásomnak, mialatt gyanúsan méregetett.
- És tényleg nincs semmi olyasmi, amit nem szeretsz benne? - továbbra is csak ez foglalkoztatta.
El kellett gondolkoznom, hiszen kellett lennie valaminek, ami nem tökéletes benne. Elvégre mindenkiben van hiba, olyan hiba, ami miatt mások néha fontolóra veszik a bérgyilkos telefonszámának tárcsázását. Mikor Pink elkezd olyasmikről magyarázni, amihez igazából nem is ért, okoskodik nulla tudással, na, olyankor nekem is megfordul a fejemben a gondolat.
- Azt hiszem van valami... - ismertem be bátortalanul, Kim azonnal izgatottá vált, úgyhogy folytattam. - Matt utál, és nem is tud táncolni.
- Felségsértés! - csapott az asztalra a lány, egyre inkább azt az érzést keltve benne, hogy tesz mindenki véleményére, meg a körülöttünk bámészkodó emberek furcsa pillantásaira. - Majd felvetem Obamánál, hogy ezt vegye fel a büntetendő cselekedetek közé, hisz ez annyira gáz. Hogy lehet nem szeretni a táncot?
- Látod, ez egy roppant jó kérdés. Fogalmam sincs - tártam szét a karjaimat, de sajnos a 'tánc' szó hallatán ismét eszembe jutott Tay és a bénázása, amit Kim mintha megérzett volna, azonnal rákérdezett.
- És a fiú, aki elrontotta? Ki ő?
- Tudod mi a legérdekesebb? Hogy nem tudom - vontam meg a vállamat, majd egy utolsót kortyoltam a kávémba, végül elégedetten tettem vissza az asztalra.
- Itt találkoztál vele? - kérdezősködött tovább, bennem pedig valamiért felötlött az első alkalom mikor találkoztam Kimmel, mikor a válogatáson olyan sápadt és esetlen volt. Nem tudtam megállni, muszáj volt rákérdeznem.
- Emlékszel, mikor először találkoztunk?
Na, ebből aztán érdekes dolgok kerekedtek ki. Pár percnyi értetlen magyarázás után kiderült, hogy az igazából nem is ő volt, hanem a pár évvel fiatalabb, az ő árnyékában élő húga, Nelly. Nelly szintén megpróbálkozott - ahogy Kim fogalmazott - az 'iparral', de szegény naivitása, szerénysége és állítólagos szerencsétlensége miatt mindenki azt hitte róla, hogy virágot árul. Ráadásul a nővére szerint azóta se vette meg senki a virágját...
- Két évvel fiatalabb, mint én, mégis fényévekkel le van maradva. Ha láttad volna, hogy tartotta a kezében a szempillaspirált... - mesélte a gyerekkori emlékeit Kim. - Én voltam a menő csajszi, minden srác belém volt esve, mivel erősen próbáltam titkolni, hogy Nerd Nelly a rokonom, ráadásul a testvérem. Arra mondjuk tökéletesen megfelelt, hogy megírja a házim, de a testvériségünket ezen túl már csak a papír igazolta. Miután apám meghalt és kerek két hónap alatt mindent eladtak alólunk, én, mint legidősebb lány vállaltam fel a pénzszerzést haldokló anyám helyett. Persze Nelly is segíteni akart, csak azt sajnálom, hogy nem fotóztam le a szerelését, amiben kiállt az utcára. Inkább néztem volna apácának, mint prostinak. És az a mozgás...
Teljes mértékig érzékelhető volt Kim stílusán, hogy sebet ejtett rajta az az időszak. Elvesztette a szüleit, a testvéreit, és még Nelly is elszökött otthonról. Érthető, hogy az az életmód megtanította az egyenes beszédre és a szókimondó modorra. Szomorú volt hallani, hogy azóta sem vette fel vele a kapcsolatot, és bízott abban, hogy nem is jutott tovább a versenyben.
- Nem láttam itt, valószínűleg kitették - rántotta meg a vállát flegma stílusban, és abban a pillanatban hálát adtam, hogy nekem normális családom volt, hacsak huszonegy évig is.
- Hé, most már vége - igyekeztem lenyugtatni a feltüzelt tekintetét. - Most itt vagy, két lábbal állsz a földön, még mindig bombázó vagy, és potenciális döntősként versenyzel a Just Dance! tehetségkutatóban. Ennél jobban nem is alakulhatna az életed, nem?
- Persze, tudom - mosolygott rám hálásan. Szerettem volna foglalkozni ezzel a lánnyal, maximálisan megérdemelte a szeretetet egy barátnőtől.
A telefonom csörgése szakított ki a gondolataimból és a beszélgetésből, elnézést kértem és felvettem. Matt hangját hallva visszatért az életkedvem, amit a Kimmel való csevegés kissé elvett.
- Kicsim, merre vagy? Hogy sikerült? - kérdezte őszinte érdeklődéssel, kezdtem azt érezni, hogy ideje lenne végre hazamennem. Egy gond volt csak a barátommal: emlékeztetett az orbitális égésünkre.
- Nemsokára hazaérek, majd mindent elmesélek - pillantottam a pincérre, aki értette a célzást és eltűnt egy fal mögött.
- Várlak!
Channing Tatum <3
Miután a számla megérkezett, némi "ki fizessen?" dilemma után mindenki fizette a saját rendelt dolgait. Kim ígérete szerint elfuvarozott az általam megadott címre, miután buliztunk egy jót a kocsiban. Egy mindkettőnk által kedvelt dalt játszottak a rádióban, így feltekertük a hangerőt és amennyire a lehetőségeink engedték az autóban, táncoltunk. Az egészet én kezdtem el, mivel ha meghallok valami igazán jó zenét, nem bírom megállni, hogy ne mozogjak rá.
- Holnap találkozunk, kiderül ki megy tovább - sóhajtottam kiszállva a kocsiból, majd intettem egyet.
- Nem kell aggódnod, bent vagy! - nyugtatott Kim, de sajnos tudtam, hogy az emberek ezt csak úgy mondják. A lány elhajtott, én pedig csalódottan baktattam fel az apartman fehérre kövezett lépcsőin.
- Kicsim, mi történt? Nem újságoltad önfeledten, hogy eszméletlenül sikerült, és sokáig el is maradtál. Mi történt? - ismételte a kérdést Matt, mikor az édesanyja beengedett. Őszinte aggódás csillogott a szemében, Rachel is kidugta fejét a szobából, én meg újra magam előtt láttam Tayt, ahogy leszidom, mint egy elvetemült kisgyereket.
- Tay elcseszte nekem. Elcseszte mindannyiunknak - újságoltam mosolyt erőltetve az arcomra, hátha akkor Matt nem akarja majd annyira leütni. Vagy inkább Rachel. - És mellesleg megismerkedtem egy... - néhány pillanatra elhallgattam, szerettem volna szép kifejezéssel illetni Kimet, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak - éjszakai pillangóval.
A Johnson szülők egymásra pillantva ráncolták a homlokukat, majd megvonva a vállukat inkább a konyhába emigráltak egy kis időre, hisz nem sokat értettek volna a beszélgetésünkből.
- Mit csinált az a szemétláda? - tudakolta összehúzva a szemeit Rachel, és már fejben valószínűleg készített egy tervet, hogy hogyan végzi ki.
- Leblokkolt, ennyi - tártam szét a karjaimat bosszúsan, még mindig haragudtam rá ezért. Hisz ellenkező esetben ő fejemet vette volna.
- Gyere ide! - zárt a karjai közé a barátom, a vállán pihent a fejem, kezeivel a hajamban turkált, Rachel pedig folyamatosan szitkozódott. De ahogy így elhallgattam őt, kezdtem rájönni, hogy tényleg túlreagáltam. Hisz éltem, volt mit ennem, és szeretetteljes emberek vettek körül.
Éjjel az ágyon ülve agyaltam. Mattnek feltűnt, hogy nem voltam hajlandó elaludni, befészkelte magát mellém, így együtt gubbasztottunk a takaró alatt, hátunkkal támasztva a hideg falat.
- Mesélj nekem erről az éjjeli lepkéről - suttogta közel hajolva hozzám, mivel Rachel már réges-rég aludt, vacsora után kidőlt, hiszen egész nap dolgozott.
- Az pillangó, nem lepke - javítottam ki nagyot ásítva, mire a földön fekvő lány a másik oldalára fordult.
- Van különbség? - mosolyodott el, egy puszit nyomva az arcomra.
- A neve Kim - kezdtem meg a mesélést. Mindent elmondtam a lányról, amit csak tudtam, Matt pedig álmosan, de mégis érdeklődve hallgatta az előadásomat. Vagy legalábbis úgy tett, mintha érdekelné őt ez az ügy.
Ahogy ismereteim végére értem, már egyre jobban felülkerekedett rajtam az éjszaka, szerettem volna aludni, kipihenni magam, mielőtt végleg kiesnék a versenyből. Matt vállára hajtottam a fejem, ő pedig egyre szorosabban ölelt.
- Csak, hogy tudd - közölte olyan halkan, hogy szinte csak a magánhangzókat tudtam kivenni, lehetséges, hogy egészen mást mondott, sőt, talán az egész mondanivalóját csupán álmodtam. - Nálam toronymagasan vezetsz.
Nem értettem, hogy pontosan mire gondol, vagy, hogy egyáltalán ezt mire érti.
- Miben? - kérdeztem rá félálomban, és csak reménykedni tudok, hogy tényleg csak fél volt.
- Mindenben. Táncban, szépségben, észben... de ezt tudod - ásította a fülembe, és három év ide vagy oda, beleborzongtam az édes szavaiba.
Néhány percig csak némán ültünk ott, alig bírtam nyitva tartani a szemem, ugyanakkor nem akartam még aludni.
- Mihez kezdünk, ha ez nem sikerül? - céloztam arra a nem elhanyagolható tényre, hogy nagy valószínűséggel másnaptól már nem leszek tagja a versenynek.
- Azt nem tudom - felelte a fiú megkomolyodott arccal. - De, hogy nem engedlek vissza abba a nyamvadt sarki boltba, az biztos! - szögezte le a maga pozitív energiájával, és már azon is csodálkoztam, hogy képes perceken át pazarolni az időt némasággal. Valószínűleg közben üzleti tervet szerkesztett az elméjében.
Pár másodperc múlva a pilláim nem bírták tovább, és az a pislogásom jóval hosszabbra sikeredett, mint kellett volna.

2014. február 25.

Ötödik fejezet: Reménytelen négyes

Halihó! Az ötödik fejezet reppen ezúttal hozzátok, remélem tetszeni fog mindenkinek, és hagytok nyomot magatok után! Sok puszi minden új és régi feliratkozónak! *Bia*

Ha létezik végkimerültség, akkor én megtapasztaltam. Matt csak lefektetett az ágyra, engem pedig azonnal el is nyomott az álom. És nagy szerencsém volt, csodásat álmodtam. Egy óriási tükrös teremben álltam, egyes egyedül, majd felcsendült lágy, nyugtató, békés zene. Anélkül, hogy bármilyen hatalmam lett volna felette, a lábam ritmusra mozogni kezdett, és egyszerre már táncoltam is. Azt a koreográfiát roptam, amit a videóból megtanultam, és egész jól ment. Újra meg újra átismételtem, unalomig csak gyakoroltam. De ezúttal nem volt fárasztó, mert se Tay, de Sophie, sem pedig Becky nem volt ott, egyikük sem piszkált, hiszen egyedül voltam. Csodás volt.
- Kicsim - szakította félbe a felemelő álmomat egy hang. Egy hang, ami még felemelőbb volt, mint bármi más.
- Jó reggelt - ásítottam a képébe, miközben kinyújtóztattam a karom és kis híján orrba vágtam, mivel még nem akartam beengedni a fényt a szemeimbe.
- Nehéz nap áll mögötted. És nagy nap előtted. Ideje felkelni - nyújtotta a kezét, én meg belekapaszkodva igyekeztem lábra állni, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak. Úgy éreztem magam, mintha két hétig tartó buliból tértem volna vissza, ahol nem volt lehetőségem aludni, és megállás nélkül gurítottam le a torkomon a koktélokat. Aztán végül csak sikerült megállnom a saját lábamon, kitántorogtam a konyhába és koffeinbombával kezdtem a napot.
Matt szülei nem teljesen értették, hogy miért nézek úgy ki, mint akit a mosógépből húztak ki, de Rachel igyekezett magyarázatot adni nekik, hiszen mialatt Matt bevonszolt a szobába este, elmesélte neki a történteket, amit én előzőleg az autóban osztottam meg vele.
Még meg se ittam a kávét, már előre rettegtem David pillantásaitól, mikor meglátja a szétesett produkciónkat.
- Nem lesz gond, abban a négyesben te vagy a legjobb - közölte Rachel, miután ismertettem vele a csapatom.
- Az a gond, hogy itt az összetartás számít - sóhajtottam fel fájdalmasan. - Nem véletlenül kaptuk ezt a feladatot, látni akarják, hogy miként tudunk együtt működni. Elvégre az élő showban majd egy másik személlyel kell együtt dolgoznunk minden héten. Nem kis feladat - dörzsöltem a homlokom, hátha akkor elmúlik az a kínzó fejfájás, ami a nehéz napok utáni reggeleken szokott gyötörni.
Matt éppen telefonált, hogy élete egyetlen pillanata se menjen kárba. Bele kellett böknöm a karjába, hogy végre letegye és indulhassunk.
- Most nem nagyon érek rá, ez egy fontos hívás - suttogta, eltartva a fülétől a telefont, én meg ismét csak arra próbáltam rájönni, hogy mi is a munkája. Hosszú nevű, és van köze az internethez. Sosem fogom megérteni.
- Majd én elviszlek, legalább addig is kimozdulok, és nem jár az eszem a hülye cikkeken - ajánlotta fel Rachel bekopogtatva a szülei hálójába, hogy elkérje a kocsikulcsot. Majd rám parancsolt, hogy készüljek el.
Az autóban felhúzott lábakkal ültem, ezzel rendesen össze is koszolva az ülést, amiért később elnézést kértem a szülőktől. De akkor az érdekelt a legjobban, hogy kényelmesen elhelyezkedve tudjam újra meg újra, remegő kezemben tartva a telefont végignézni a videót. Szerettem volna ha a lépések beleivódnak az elmémbe, ahonnan erőszakkal se tudom majd kiégetni. Szerettem volna nem elrontani, szerettem volna támaszkodni a csapattársaimra, amire persze nem volt lehetőségem. Tehát mondhatni, hogy tiszta ideg voltam. Persze Rachel próbált lenyugtatni, azokkal a független nős szövegekkel, de nem igazán hatottak.
Aztán elértünk a térhez és éreztem, ahogy teljesen pánikba esem. Megjelentek újra a tünetek, izzadtam, görcsöltem, és majd' elájultam. Rachelnek szemet szúrt a zavarom, leparkolva az autót így szólt:
- Remélem tudod, hogy én nagyon hiszek benned. Sok mindenen keresztülmentél még azelőtt, hogy megismerkedtél volna Matt-tel - fordult felém, bennem pedig feltörtek az emlékek. - Sok mindent feladtál már az álmaidért, és megérdemelnéd, hogy végre el is érj valamit. Ne foglalkozz a többi taggal, ha te jó leszel, ők sem tudnak megállítani!
Elmosolyodtam a lelkesítő beszédén, és valahonnan mélyről előtört belőlem az önbizalom.
- Ha akarod idehívhatom Mattet - ajánlotta fel, kihúzva zsebéből a telefonját.
- Ne, azt nem kell! - ellenkeztem fejcsóválva, hiszen nem akartam folyton kihasználni a kedvességét, néha dolgoznia is kell, ha már elrángattam otthonról. - Megleszek - bólogattam, hátha így magammal is el tudom ezt hitetni.
- Én maradhatok, ha gondolod. Beengednek idegeneket, hogy megnézzék? - tudakolta felvont szemöldökkel, mialatt hátranyúlt az ülésre a táskájáért. Eltűnődtem ezen, fogalmam nem volt.
- Ingyen biztosan nem - húztam el a számat, közben fejben átkutattam a zsebeimet és konstatáltam, hogy semmi pénzt nem hoztam magammal. Szerencsére Rachel nem az a fajta lány, aki elindulna bárhova pénz nélkül, egy laza mozdulattal előrántotta a tárcáját és kutakodni kezdett benne, mialatt én kinyitottam a kocsiajtót és kiléptem a friss levegőre. Beszippantottam a kellemes meleg levegőt, hagytam, hogy egészen a tüdőmig hatoljon, majd kifújtam. Csak ekkor pillantottam meg az épület felé igyekvő pár embert, velük együtt Tayt is.
Ő nem sétálgatott, csupán egy padon ült, de hátborzongatóan máshogy festett, mint előtte bármikor. Az öltözése ugyanolyan volt, a kezét is hasonlóan tartotta, mint máskor, a változás nyaktól felfelé történt. Először is, meg volt borotválkozva, ami nálam bármilyen férfinél előny. Telefonált, de érzékelhető volt, hogy nem az apjával, hiszen az arca nem bosszús volt, sokkal inkább derűs. Mosolygott. Nem gúnyosan, nem gonoszan, hanem teljesen őszintén és vidáman. Furcsa, magam sem értem miért, de hirtelen teljesen egyetértettem Davisszel. Tay jóképű. Aztán elkomorodott, valószínűleg a vonal túlsó végén lévő személy rosszat mondott. Tay még beleszólt egy utolsót, majd fújtatva letette. Észre se vettem, hogy már szinte mellette állok, mardosott a kíváncsiság a telefonbeszélgetés végett.
- A barátnőd? - csúszott ki a számon mielőtt rendesen végiggondolhattam volna. Azt hittem erre csak egy morgással fog válaszolni, de beszédre nyitotta a száját és ezt felelte:
- Csak volt.
- Mi történt? - tettem fel az újabb kérdést, mire most már felnézett rám, én meg a táskájában matató Rachelre pillantva helyet foglaltam mellette. Elgondolkozott, bizonyára nem akarta elárulni a teljes igazságot, csak egy morzsáját annak.
- Túl sok minden - válaszolta végül, rántva egyet a vállán. Aztán megpillantotta a nekünk integető Sophiet és Beckyt, feltápászkodott majd lenézett rám, én meg Rachel felé biccentettem. - Rita?
- Rachel - javítottam ki felállva, bár úgy éreztem, hogy direkt illette helytelen névvel a lány. Ugyanakkor ennek nem láttam különösebb értelmét.
- Á, persze. A kis feminista - vigyorodott el , ezúttal gúnyosan. Kezdtem megszokni.
Nem volt kedvem veszekedni vele, inkább sarkon fordultam és visszasétáltam a lányhoz. Ő addigra mindent átpakolt a műbőr táskájában, így készen állt.
- Mit akart? - bökött Tay felé unottan, mire csak legyintettem.
Megindultunk az épület felé, a méretes ajtón besétálva pedig újra elénk tárult a már jól megszokott színek pompája. A barna padló, a bizarr színű fal, meg a szürke ajtók. Ismét tömegnyomor alakult ki, annak ellenére, hogy már csak hatod annyian voltunk, mint előző nap. Ezúttal egyetlen lift felé lettünk terelve, így meglehetősen lassan haladtunk, de legalább élvezhettem Rachel társaságát, aki nem volt rest, csak úgy dőlt belőle a feminizmus.
- Tudod, ha ezt sokáig folytatod a végén még szakítok az öcsikéddel - figyelmeztettem, hátha ez hat rá és befogja. Úgy tűnt szerencsém van.
- Rendben, csöndben maradok - sóhajtott fel, elővette a telefonját és üzengetéssel igyekezett elütni az időt. - A főszerkesztő - közölte mellékes stílusban, hogy értsem a buzgóságát.
Mire végre a liftben lehettünk, már kezdtem komolyan unni a sort, az embereket, a kiabálást. Körülöttünk azt hitték a résztvevők, hogy csak üvöltve lehet kommunikálni, így elősegítették a fejfájásom.
A terem, ahová megérkeztünk nem volt túlságosan nagy. Viszont tele volt tömve meglehetősen kényelmetlennek tűnő, zöld fémszékekkel, és miután kicsit eloszlott előttem a tömeg, már kezdtem a színpadot is látni. Egyszerű volt és fekete, mögötte az ominózus felirat, előtte pedig három szék, csak arra várva, hogy a zsűri helyet foglaljon. Mi, izgatott versenyzők a zöld ülőalkalmatosságokon helyezkedtünk el, legtöbben csoportokba verődve. Elérkezetten láttam az időt, hogy Rachelt útjára engedjem.
- Nem kell maradnod, rengeteg dolgod van - fordultam hozzá, mire megértette, hogy szeretnék felnőni és egyedül boldogulni.
- Majd hívj, hogy mi volt! - intett nekem vissza a liftből.
Szememmel azonnal a társaimat kezdtem keresni, nem volt nehéz kiszúrni a viháncoló Sophiet, amint ott csüngött Tay nyakában. Becky csak a szemét forgatta és igyekezett ülve maradni, mialatt újra meg újra átfutotta a videót.
- Sziasztok! - foglaltam helyet a mögöttük lévő sorban, mire mindannyian felém fordultak és őszinte megkönnyebbülés töltötte el őket.
A két lány magyarázni kezdett nekem a maga problémáiról a koreográfiával kapcsolatban, mialatt Tay nyújtogatta a nyakát.
- Jé, el tudsz szakadni Mr. Két Órád Várok Rád És Hozok Neked Kaját-tól? - gúnyolódott széles vigyorral a képén.
- Mondtam már, hogy mennyire gyűlöllek? - nyögtem fel kimerültem, miközben felidéztem magamban az előző napot.
Nem volt ideje felelni, mivel a zsűri kilépett a színpad melletti vörös függöny mögül, tapsviharral díjazta őket a tömeg, nekem pedig görcs járta át a testem. Akaratlanul is a rengeteg kamerára szegeződött a tekintetem, ami enyhén feszélyezett, rosszul éreztem magam tőlük. A fények egyenesen a színpadra irányultak, és elnézve a csapatomon nem voltak túl jó kilátásaink. Ettől eltekintve igyekeztem lelket önteni beléjük.
- Sophie, mindent adj bele, legyen nőies, hadd lógjon kocsányok a két férfi zsűri szeme! - kacsintottam rá mosolyogva, ő pedig vette az adást és dobálni kezdte magát, így Tay fellélegezhetett pár percre. - Becky, fordítsd minden energiádat a pontosságra, de vigyázz, nehogy túl gyors légy. Igyekezz mindent beleadni, meg tudod csinálni! - rángattam a vállánál fogva a nyomaték kedvéért, ő meg csak vigyorgott rám és fészkelődött a felgyülemlett energiától. - Tay - fordulhat hozzá tanácstalanul. - Ne szúrd el!
- Ez aztán a lelkesítő szöveg! Martin Luther King, hölgyeim és uraim! - forgott körbe cinikusan, széttárva karjait.
Már megint kezdett felmenni tőle a pumpám, kihúzta a gyufát és már megint úgy éreztem, hogy egy kanál vízben meg tudnám fojtani.
- Most mégis mit mondhatnék neked? Neked, akinek minden szavából árad a negatívum! Neked, akinek semmi nem elég jó. Azt hiszem a legkevesebb, amit tehetek érted az, hogy imádkozom nehogy elrontsd - fakadt ki belőlem mindenféle megfontolás nélkül, és bár megérdemelte amit kapott, rögtön meg is bántam a szavaimat.
- Ó, igen? Mondok én neked valamit: én meg azért imádkozom, hogy elrontsd! Remélem, hogy sírva hívhatod majd fel a szüleidet, hogy közöld velük a szomorú híreket! - fortyogta.
Ledöbbentem. Kicsit hátra is hőköltem ijedtemben. Nem tudhatta miről beszél, ezért nem is haragudtam rá. De eltűnődésre késztetett a megjegyzése. Sosem tudhatjuk, mennyire fáj egy embernek amit mondunk. És előfordulhat, hogy nem is sértésnek szánjuk. Egy gyereknek, aki például elvesztette az édesapját kemény lehet látni, ahogy a többiek játszanak az erős, szilárd férfiakkal, akiket apának neveznek. Egy nőnek, aki a férjét vesztette el borzalmas kínokat kell kiállni nap mint nap, ha a boldog párokat látja sétálni az utcán. Egy anyának, aki a gyermekét vesztette el a poklokat kell megjárnia, hogy újra úgy tudjon szeretni egy gyereket, ahogy azt a másikat szerette. Egy férfinak, aki a húgát veszti el nehéz dolgokat kell átélnie, hiszen elveszti a legjobb barátját, akit apaként szeretett és óvott. És ott van a másik eset, mikor valakit egyszerűen elhagynak. Kisétálnak az életünkből, és sosem látjuk őket többé. A felelőtlen szülők nagy része él azzal a lehetőséggel, hogy minden kapcsolatot megszakít gyermekével és élettársával, egyszerűen elmegy, űrt hagyva maga után. Ugyanez a helyzet egy szerelmünkkel is megtörténhet. Előfordulhat, hogy talál egy jobbat, szebbet, vagy egyszerűen csak ránk un. Olyankor az embert elárasztja a düh, a csalódottság, a kisebbség érzete, és örökre sebet hagy a lelkén. Ugyanakkor vannak olyan emberek, akik végig mellettünk maradnak. Akik sosem akarnak elhagyni minket, ott térdelnek mellettünk életünk utolsó napján és könyörögnek, hogy maradjunk velük. Akik mindig ott lesznek nekünk, bármekkora őrültséget is csinálunk. Ők az igazi kincsek, éppen ezért kevés is van belőlük.
A felcsendülő zene szakított ki a borús gondolataimból. Visszaérkezve a földre rájöttem, mennyire csodás is az élet. Hiszen lehet egy nap bármennyire nehéz is, azért a végén mindig van valaki, aki felhúz minket a padlóról. Nem beszélve az apró dolgokról, amiket néha sajnos nem tudunk értékelni ebben a rohanó világban.
A színpadra vándorolt a tekintetem, ahol az első négyes mutathatta meg mit tud. Fiúcsapatról volt szó, érzékien mozogtak a színpadon, nekem pedig azonnal feltűnt, hogy a jobb oldalt álló fiú mennyire hasonlít Pink barátjára, Kentre. Persze egyértelműen eltért a hajuk színe, de az arcuk meglepően hasonló volt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felhívhassam Pinket és cseveghessek vele egy kicsit teljesen mindennapi dolgokról, de akkor erre nem volt lehetőségem.
Feltűnt, hogy Tay a megjegyzése óta figyelt, talán így percekkel később is valamiféle reakcióra várt a részemről, de nem akartam megadni neki ezt az örömöt. Inkább úgy döntöttem, hogy ő lesz a szamár én meg az okos, hagytam az egészet.
Rengeteg produkciót láttunk már, mikor kezdtem azt érezni, hogy ideje lenne végre nekünk is megmutatni mit tudunk. A szorongásomat felváltotta egyfajta bizonyítási vágy, nagyon vártam már a színpadra lépést, de sokan voltak előttünk. Jók, rosszak, akiknél legszívesebben kivájtam volna a látószervem, de akadtak olyanok is, akikről nem bírtam levenni a szemem. Ahogy egyre több eszméletlen négyes hagyta el a színpadot, kezdtem azt érezni, hogy nincs túl sok esélyünk. Előtte se gondoltam, hogy lenne, de ezekután végleg elszállt belőlem a remény. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy én ne rontsam el, ne engem kelljen a végén lehurrogni.
- Nicholas, Rebecca, Amanda és Sophia - sorolta a neveket Kelly, mire kihagyott a szívem egy ütemet. A többiek mind riadtan fordultak hátra hozzám, úgy tűnt én lettem a főnök, bár határozottan úgy éreztem, hogy ezt nem érdemeltem ki. Elég ha azt a lelki állapotot nézzük, amin akkor keresztülmentem. Kitűztem célul, hogy nem ájulok el, szerettem volna a szorongást energiává formálni, tehát felálltam és a sor széle felé kezdtem oldalazni, néha majdnem hasra esve néhány méretesebb lábban, mialatt a többiek előttem hasonlóan tettek. Magabiztosan indultam meg a színpad felé, mire a két lány követett, Tay pedig kelletlenül baktatott mögöttünk, láthatóan ő sem látott reményt ebben a formációban.
A zsűri minden fellépés előtt szólt pár szót a tagokhoz. Elsőként Jennifer.
- Tay, én már nagyon vártalak téged. Remélem ezúttal is tátva marad a szánk - tapsolt a kezeivel már előre is, bízva a négyesünkben.
- Sophie és Becca - mérte végig a két lányt David. - Ti nagyon hasonló műfajt képviseltek, és remélem, hogy ezt ügyesen össze tudtátok hangolni.
- Amy! - folytatta Carl egy megnyerő vigyorral. - Egész idő alatt csak arra vártam, hogy végre kimondják a neved, szörnyen izgatott vagyok, és nagyon szeretnélek már látni!
Őszinte boldogság áradt szét a testemben, adva egy kis erőt is a produkcióhoz. El is helyezkedtünk a színpadon, oldalról még utoljára végignéztem a csapatomon, Sophie már készítette az idomait, Becky rugózott a térdeivel, nem bírt magával, Tay pedig elkapta a tekintetem. Nem tudtam mit kiolvasni belőle, szokás szerint rejtélyes volt, de mielőtt még próbálkozhattam volna ezzel, ajkai egy szót formáltak, így üzenve nekem, természetesen hangtalanul.
- Hajrá!
Nem volt időm elgondolkozni ezen, felcsendült a zene és rögtön bele is kellett kezdenünk. A mozdulatok nem voltak lehetetlenül bonyolultak, de a zene meglehetősen pörgős volt, nehezen tudtam lépést tartani vele. Én minden beleadtam, a karmunkámra is figyeltem, ami nálam probléma szokott lenni, követtem a többieket, igyekeztem összhangban maradni velük. De harminc másodperc után egészen hihetetlen dolog történt. Az akkor épp középen álló Tay megtorpant, lemerevedett, és beharapta az ajkát. A zene tovább pörgött, a mozdulatok még követték volna egymást, de ő csak állt ott, bennem pedig szétesett minden. Láttam az arcán a szégyent, a zavarodottságot, a csalódást. A két másik lány kitartóan vigyorogva folytatta a koreográfiát, de én szét tudtam volna robbanni a dühtől. Hiszen nem számított, hogy én onnantól kezdve mit csinálok, nem tudtuk volna összehozni a produkciót, mivel Tay tanácstalanul álldogált a színpad közepén, lesütve a szemét. Én is megálltam. Sophie feladta, lenyugtatta a melleit és követte a példám. Egyedül Becky harcolt csak a végsőkig, az utolsó ütemet is kitáncolta, legalább kicsit csökkent az energiaszintje. A zene elhalkult, én pedig összetörtem. Úgy éreztem eljött a vég, hagytam, hogy valaki más miatt én is elrontsam, pedig ez nem történhetett volna meg! Kedvem lett volna összeesni, de Jennifer rántott egyet a haján és szóra nyitotta lekonyuló száját.
- Csalódtam. Csak ennyi - sóhajtott fel összeszorítva tökéletesen fehér fogait.
Davidre pillantottam, aki csak a fejét csóválta szégyenében, hogy egyáltalán hogy engedhetett minket tovább az első alkalommal. Carl végigmérte Tayt és összefonta a karjait. Nem volt hajlandó megszólalni.
Ahogy lesétáltunk a színpadról, Sophie és Becky veszekedni kezdtek, én pedig megragadtam Tay pólójának ujját és kirángattam egy találomra választott szürke ajtó túloldalára. Magam elé fordítottam, és egy pillanatig csak álltam előtte. Nem mert rám nézni, tudta, hogy megölném a pillantásommal.
- Egy dolgot árulj el nekem - kezdtem meg nyugodt hangnemben, majd újra láttam magam előtt a csalódott zsűrit, és a képébe üvöltöttem: - Miért!? Mégis mi ösztönzött arra, hogy tönkre vágd életem álmát? Látom neked ez nem olyan fontos, ez engem nem is érdekel különösebben, a te dolgod, de minek kell másnak is elrontani? Szegény Sophie meg Becca, az ő sikerüknek is te szabtál gátat! Mert nem tudsz ám te se mindent! Én három évvel ezelőtt feladtam valamit, egy olyan seggfejért, mint amilyen te vagy! Nem hagyom, hogy újra egy fiú miatt omoljon össze a még meg sem épült vár! Miért vagy itt, ha nem akarod ezt? Nem akarsz táncolni? Nem akarsz kiállni az emberek elé és mosolyt csalni az arcukra? Nem akarsz elismert lenni? Mert ha nem, az sem gond, de akkor minek jelentkeztél? Kiteszed a társaidat olyasmiknek, amit nem érdemelnek meg! Még Sophie is csodásan nyomta, nem is hittem a szememnek, erre te leblokkolsz! Hogy gondoltad ezt? Egész éjjel ezen kellett volna, hogy járjon az agyad, nem pedig az apádon meg a volt barátnődön! - már azt sem tudtam mit hordok össze, hirtelenjében minden feltört belőlem és nem volt megállás. - Tudod, sokszor okoztál már nekem fájdalmat azóta, hogy ismerlek. Nem mintha ez olyan fontos és lényeges lenne, hisz élek még, nem öltél meg, vagy ilyesmi. Viszont szinte a megismerkedésünk pillanatától utállak téged! De még soha nem gyűlöltelek annyira, mint ebben a percben! Tönkretetted ezt nekem! Nem fogod fel, hogy ezzel engem is a földbe döngöltél? Milyen jogon mered az én jövőmet befolyásolni? Nem fognak továbbengedni, érted? Miattad! Remélem érzed ennek a súlyát - néztem a szemei közé.
A megbánás, ami sütött az arcáról nem hatott meg. Előfordulhat, hogy túlreagáltam. De abban a pillanatban puszta kézzel szerettem volna megfojtani, és már semmi nem érdekelt. Mérges voltam rá, amiért miatta én is elcsesztem, nem tudtam befejezni a táncot. Ha nem blokkol le, talán még a végpóz is sikerült volna.
- Nézd - emelte fel a tekintetét a padlóról és lepillantott rám. A barna szemei egészen feketévé váltak, ahogy beletúrt a hajába. - Gondolhatod, hogy én nem akartam ezt. Egyszerűen csak megállt a rendszer és nem voltam képes folytatni - teljesen nyugodt volt a hangja, és jólesett, hogy nem kezdett vitába, mert miután kiadtam ami bennem volt, kezdtem derűsebbnek látni a helyzetet, és éreztem, hogy tényleg túlreagáltam. - Nem vagyok büszke rá, de majd talán elmegyek jósnak, vagy ilyesmi. Mondtam, hogy felhívhatod majd a szüleidet a rossz hírrel - emlékeztetett erre a gondolatára. Halvány mosoly jelent meg az arcán, nekem pedig ettől a mondatától visszaereszkedett a düh a testembe. Most már úgy éreztem, hogy bántani akar ezzel. Hitetlenül felnevettem, mire ő csak kérdőn nézett rám.
- Csak tájékoztatásul, a jövőre nézve: a szüleim pár éve meghaltak - húztam össze a szemeimet, mire lehervadt a mosoly az arcáról és elkapta a tekintetét. - Légy óvatos az olyanokkal, akiket nem ismersz túl jól, könnyen megbánthatsz embereket. De várj! - csaptam a homlokomra. - Hisz neked ez a lételemed!
Azzal sarkon fordultam és visszatipegtem a terembe, ahol épp szintén felsült egy csapat, de engem már csak a lift foglalkoztatott és az, hogy minél előbb beszélhessek valakivel.
Nem akartam Rachelt felhívni, azzal csak rángattam volna, hisz én küldtem el. Ugyanakkor Mattet sem akartam zargatni, biztosan nagy munkában volt, ezért a taxi bizonyult ésszerű megoldásnak. Azonban mielőtt tárcsázhattam volna a számot, egy kezet éreztem a vállamon, gyorsan megpördültem és szemben találtam magam egy lánnyal. Ugyanaz a lány volt, akit a castingon a színfalak mögé kísértem, meg akit előző nap láttam és úgy meg volt változva. Az átalakulást még mindig fenntartotta, orbitális méretű magassarkújával állt előttem, könnyed nyári ruhát viselt, vörös haján csak úgy csillogott a napfény, napszemüveg híján a szép szemeit is láthattam, amelyekkel aggódva pillantott rám.

- Minden rendben? - kérdezte végül, hátradobva válla fölött gyönyörűséges hajzuhatagát, amit Davis biztosan megcsodált volna. Először arra gondoltam, hogy egy egyszerű perszével elintézem a dolgot, de a mosolya barátságosságot tükrözött, egy próbát megért.
- Nem igazán - ismertem be. - Hisz te is láthattad.
- Ne aggódj, az én csapatom két nyüzüge paliból meg egy beszédhibás csajsziból állt - forgatta a szemét. - De a lényeg úgyis az, hogy te mennyire győzted meg a zsűrit, nem pedig a többiek hozzáállása.
- Talán igazad van - sóhajtottam fel, magamba szívva a nyári levegőt, hátha az lenyugtat. A telefonomra pillantottam, mintha attól várnám a választ a kérdésemre, miszerint hogyan jutok haza. Szerencsémre a lány előzékeny volt.
- Ha gondolod hazadoblak, úgysincs különösebb dolgom. Már csak holnap kell visszajönnünk az eredményekért - nézett vissza a válla fölött az épületre.
- Azt megköszönném - egyeztem bele ismét a telefonomra pillantva. Nem akartam senkit sem zavarni, ugyanakkor nem akartam a taxira se költeni. - Amy Prince - nyújtottam a kezem felé, hiszen mégis úgy illik, hogy ha már hazavisz, legalább a nevemet tudja.
- Kim - rántott egyet erősen a csuklómon. Habozva harapott a szájába, nem akarta elárulni nekem a vezetéknevét. - Dakota - bökte ki végül.
- Olyan ismerősen cseng...
Elkerekedett a szemem és elhúztam a kezem. Kimberly Alexis Dakota. A néhány évvel azelőtt elfogott drogdíler, Samuel Dakota volt felesége. Az újság tele volt a képeivel és a róla készült cikkekkel - Rachel is írt egyet -, miszerint a kenyerét nem feltétlenül tisztességes módon szerezte... Így végignézve rajta a dolog teljesen egyértelmű volt. Őszintén szólva kicsit megijedtem tőle, elvégre mit várhat az ember egy ex prostitól?

2014. február 22.

Negyedik fejezet: Tay műfaja

Sziasztok! Sajnálom, hogy szerdán olyan későn hoztam a részt, de elég sűrű napom volt. Kiengesztelésül itt egy hosszú fejezet, amiben kiderül mi a következő feladata Amynek, hogyan és kivel kell bizonyítania.
Fontos nap ez a mai a blogos pályafutásomban, hiszen február huszonkettedike az a becses nap, amikor az első blogom első bejegyzését publikáltam, pontosan egy évvel ezelőtt. Ha valakit érdekel akkor oldalt a The Eiffel Romance címszó alatt megtalálhatja és előkeresheti az ominózus részt. Kellemes olvasást! *Bia*

Az a bizonyos hét a meghallgatás és a második találkozás között majdhogy nem elrepült. Pink visszarepült Minnesotába, Matt meg én pedig Rachel-el karöltve becuccoltunk a szüleikhez. Davist szólította a kötelesség New York-ba, a zsírós búrák nem bírtak ki nélküle többet egy napnál, így ő is gépre szállt. A Johnson szülők nagyon kedvesek voltak velem, igyekeztek szüleimként viselkedni, amiért örökre hálás leszek nekik.
A tengerparton éltek, egy óriási felhőkarcoló közelében, aminek a látványába is beleszédül az ember. Egy apartaman felső szinti lakásának boldog tulajdonosai, amivel semmi gond nem lenne, csakhogy mindössze két szoba állt rendelkezésünkre. Így Rachel, Matt meg én egy hálóba kényszerültünk. Ennyit a magánéletről. Tehát minden reggel arra keltem, hogy a lány püföli a laptopja billentyűzetét, cikket ír Miami-ról, a műsorról, Kellyről és Cameronról, utólagos engedelmemmel pedig rólam.
Matt-tel leginkább a városban flangáltunk, én táncos videókat néztem a szabadidőmben, ő meg elvolt a gépével, tartotta a kapcsolatot az otthoniakkal, dolgozott.
Csütörtök reggel végre egyszer sikerült megelőznöm Rachelt, aki még szuszogott a maga matracán. Első nap sorsot húztunk, így én kerültem az ágyba, a többiek a padlóra lettek száműzve. Felültem és körbenéztem. A dizájn azt a tipikus "nagyi bútorai" végletet képviselte, barnás-zöldes szekrények és fotelek. Szerencsére a vendégszobán kívül már Miami-sodott a helyzet, ahova lábujjhegyen, pumaként szerettem volna eljutni. Fellélegeztem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, és a nappaliban találtam magam. Mr. és Mrs. Johnson a kanapén ülve bámulták a tévét, így észre sem vettek engem. A kanapé mindkét oldalán könyvespolc volt elhelyezve vastag regényekkel, a szemben lévő falon pedig állvány, rajta a televízió. Tehát elsétálva nyílegyenesen a szoba másik végében lévő, étkezőként szolgáló asztalhoz, végre sikerült felkeltenem a házaspár figyelmét. Felnéztek rám, üdvözöltek, majd vissza is tértek a műsorhoz. Az étkezőből a balra nyíló konyhában főztem magamnak teát, és hosszas unszolás után bevackolódtam Matt szülei közé a kanapéra, kezemben a gőzölgő itallal.
- Hogyan alakulnak a dolgok Matt-tel? - törte meg a csöndet az apa azzal kérdéssel, ami alól igyekeztem kibújni egész idő alatt.
- Megvagyunk - bólogattam.
- Drágám, hisz alig huszonöt évesek - legyintett az édesanya. - Nem a megállapodás a fő problémájuk.
- Csak kérdeztem - védekezett Mr. Johnson, azzal vissza is fordult a tévéhez, ahogyan a felesége is.
Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy Mattnek megfordult-e egyáltalán a fejében, hogy egy nap féltérdre ereszkedik. Mindig mondta, hogy örökké szeretni fog, de nem vagyok hülye, sajnos volt jó pár rossz tapasztalatom ezen a téren, tisztában vagyok vele, hogy az ember ezt csak úgy mondja. Elméláztam azon, hogy vajon mit is mondanék, ha egy váratlan pillanatban megkérne. Szerintem az első dolgom a válaszolás előtt mindenképp az lenne, hogy tanácsot kérnék Pinktől. Hiszen ő nem kedveli Mattet, ezért is lenne fontos, hogy mi a véleménye. Ha ő áldását adja, onnantól kezdve nincsen több akadály. De nem hittem, hogy a barátom a közeljövőben ilyesmire szánná el magát. Elvégre az édesanyja is megmondta: alig vagyunk huszonöt évesek. Ilyen korban az ember saját kocsit szeretne, meg körbeutazni a Földet, esetleg valóra váltani az álmait. Mi pedig ez utóbbi miatt tettünk meg ekkora utat, nem másért.
- Jó reggelt, ifjúság - slattyogott ki a szobából Matt, belezavarva a gondolataimba, és megrémisztve a teljesen átszellemült szüleit. - Kicsim - nyújtotta a kezét, a hangerőt pedig kicsit letekerte magán, hogy az ősöket ne zavarjuk. Kimásztam a szülők közül, megragadtam a kezét, mire ő magához húzott. - Hogy aludtál?
- Kellemesen, köszönöm kérdésed - kuncogtam. Kisimította a reggel még furán álló kósza szálaimat az arcomból, majd kezei közé vette azt és megcsókolt. És bár őt nem, de engem nagyon is feszélyezett a gondolat, hogy ezt a szülei előtt műveljük. Úgy, hogy a háta annak az ajtónak dőlt neki, amelyik túloldalán a nővére szunyókált. Alig kellett végigpörgetnem a gondolatmenetem, az ajtó már nyílt is, mi meg rázuhantunk az ártatlan Rachel lábára.
- Ostoba kölykök - fújtatott, kimászva alólunk. Matt ott ragadt a padlón, mivel alig bírtam megmozdulni, ügyesen bevertem a lábam a művelet közben. Végül legurított magáról, és nem tudom hogyan, de aztán csak sikerült mindkettőnknek talpra állni.
Egy elég messzi térre kellett elzarándokolnunk aznap, a második megpróbáltatásra kijelölt rész Miami egyik isten háta mögötti részén kapott helyet. Már Matt szüleinek kocsijában ülve is ideges voltam, de mikor megpillantottam a betonon nyomorgó, izzadó tömeget, majd' elájultam.
- Kicsim, nem lesz gond - szorított egyet a kezeimen Matt, leállítva a motort. Csak bámultam kifelé, sűrű lélegzetvétellel. - Akarod, hogy maradjak?
A szüleivel kellett bevásárolnia, hivatalos volt a bankba,és találkát beszélt meg egy régi ismerősével. Csak nem kérhettem, hogy ezeket mind mondja le az én idegrohamom miatt. Biztos voltam benne, hogy valahogy csak túlélem.
- Nem szükséges, megleszek - varázsoltam egy mosolyt az arcomra, nem akartam, hogy aggódjon. - Majd felhívlak.
Elköszöntünk, vállamra rántottam a csinos kis bőrtáskám, ő pedig integetve elhajtott. Körbenéztem a téren, ami igazából olyan volt, mint egy park. Gyér fű szegélyezte a keskeny ösvényeket, ha az ember nagyon megerőltette magát, még egy padot is talált. Egy betontömb volt elhelyezve középen, rajta egy férfit ábrázoló szobor. Kissé elnyűttnek tűnt az egész, nem keltett modern látványt, de ez engem különösebben nem zavart egy szívroham szélén. A Nap tűzött, alig győztem szidni magam, amiért a napszemüvegemet sikerült az ágy mellett felejtenem.
Az embereket kezdtem vizslatni, hátha látok ismerős arcokat a castingról. Viszont annyi ember volt, hogy örültem, ha tudom én hol vagyok, nemhogy egy idegen.
Már álldogáltam esetlenül pár perce, mikor gondoltam leülök a fűbe. Nem volt szerencsém, ugyanis mikor sikerült letelepednem, megpillantottam valakit. Szokás szerint rágózott, egyedül volt és csak bámult maga elé. Imádkoztam, esedeztem, hogy ne vegyen észre, de valamiért úgy döntöttek a fentiek, hogy megbüntetnek bűneimért. Tay kiszúrt, rántva egyet a vállán megindult felém, én pedig lelkiekben már felkészültem egy szúrós nyitómondatra, és nem is kellett csalódnom.
- Ezúttal nem tartott veled a Csoda Csapat? - pillantott le rám a napszemüvege mögül. Nem tudtam felnézni rá, nem mintha akartam volna, de a Nap kiégette volna a szemem.
- Igazán befoghatnád - förmedtem rá barátságtalanul. Csak azt szerettem volna, ha békén hagy, és nem stresszel fölöslegesen, így is volt elég dolog amin idegeskedhettem, nem volt szükségem még rá is. - Hisz nekem legalább van társaságom! Veled eddig nem láttam egy árva lelket se, ami nem csoda, ha mindenkivel ilyen felemelő stílusban kommunikálsz.
- És, hol vannak? - tudakolta, bele sem rezzenve a bántó szavaimba. Úgy éreztem ideje, hogy vessek rá egy pillantást, de mire ezt megtehettem volna, már mellettem guggolt a fűben. Ösztönösen kicsit arrébb húzódtam.
- Pink Minnesotában, Davis New Yorkban, Matt a szüleivel, Rachel meg otthon.
Nem is értettem, hogy miért mondom el neki, elvégre nem tartozik rá. Abban bíztam, hogy ha én normális leszek vele, akkor talán majd ő is igyekezni fog egy kicsit.
- Értem. És a szüleid? - vonta fel a szemöldökeit érdeklődve. Nem akartam elárulni neki az igazat, ez aztán tényleg nem tartozott rá. Gondoltam füllentek egy aprócskát.
- Dolgoznak, nem érnek rá - legyintettem. Nem fejtettem ki, hogy a munkájuk tulajdonképpen a sírbérlés.
- Az én apám is folyton csak dolgozik - sóhajtott fel. Biztosra vettem, hogy az apjával való kapcsolata nem felhőtlen, de ennek ellenére eszembe se volt rákérdezni. - Üzletember.
Itt meg is szakadt a beszélgetés, kínos csend telepedett ránk, aminek köszönhetően ismét eluralkodott rajtam a pánik, neki meg pár perc után megcsörrent a mobilja. Egy ideig kajtatta a készüléket a zsebeiben, mindenhol csak papírok meg kulcsok zörögtek, végül aztán megtalálta.
- Emlegetett szamár - nyögött fel keservesen. - Ezen a héten már harmadszor - húzta el a száját, majd felvette a telefont. - Fater - szólt bele unott hangon. - Igen, itt vagyok. - A mondatai között apró szünetet tartott, ezalatt hallottam a telefonból kiszűrődő hangokat, amik az apjától érkeztek. - Megköszönném ha nem zargatnál. Ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem hozom rendben a dolgokat. Nem szeretett. Én viszont gyűlölöm. Hagyjuk ezt! Nehogy megsértődj, de nekem a tánc sokkal fontosabb. Belehalnál, ha egyszer az életben rám figyelnél? - ekkor már teljes testével elfordult tőlem, csak sajnos így is hallottam minden szavát. Az apjáét azonban nem, így a beszélgetésnek számomra nem igazán volt értelme. - Apu! - itt már valósággal üvöltött, így jobbnak látta, ha feláll és elmegy. Figyeltem távolodó alakját, és őszinte hála töltött el.
Kicsivel később valamilyen hangszóróból érkeztek szavak, mindenki csak forgolódott, azonban nem tudtuk kideríteni, hogy honnan érkeztek a hangok.
- Köszönöm, hogy eljöttetek. Megkérek mindenkit, hogy fáradjon be az utca túloldalán látható épületbe. Nem fogjátok eltéveszteni - ezzel a mondandó le is zárult, és örökre rejtély maradt a hang tulajdonosa.
Az emberek csoportosan olyanok, mint a birkák. Bőgnek, ide-oda mászkálnak, pásztor nélkül pedig egyenesen hülyék. A nyakamat nyújtogatva kiszúrtam a Just Dance! feliratot, és néhány hasonló épeszű szintén arrafelé kezdett nyomulni, de a többiek...
Áttörve magamat a tömegen ismerős arccal találtam szemben magam. Az a lány állt közvetlen mellettem, akinek a meghallgatáson halálsápadt arccal kellett kiállnia a zsűri elé, és én segítettem neki eljutni a színpad mellé. Meglepett, hogy ott találtam, nem gondoltam volna, hogy olyan lelki állapotban valami minőségit sikerült előadnia, de ezek szerint mégis. Ami még jobban lesokkolt, az a kinézete volt. Eltűntek a remegő lábak, a repedezett száj, a falfehér bőr. Teljesen magabiztosan tipegett a fűben magassarkújában, a sminkje tökéletesen elfedte az idegességét, ha egyáltalán volt neki olyan. Arra gondoltam, hogy talán a zsűri volt olyan jó véleménnyel róla, hogy megjött a bátorsága, vagy eleve is ilyen, és csak akkor gyengült el a túl nagy nyomástól. Nem volt időm kideríteni, ugyanis elsuhant mellettem, láthatóan nagyon sietett az épület felé. Elgondolkoztam azon, hogy a stressz milyen hatással van az emberre. Én életemben talán kétszer ájultam csak el, egyszer a castingon, egyszer pedig egy horrorfilm közben. Aztán Pinkre gondoltam, aki idegességében folyton rókázni szokott, majd Davisre, aki szörnyen nyugodtan szokta kezelni az ilyen helyzeteket. Mire végigfuttattam a gondolataimat, már az épület előtt ácsorogtam, arra várva, hogy megszűnjön a sor és bejuthassak. Hátra pillantottam, és megdöbbentem az emberek látványán. Annyian lehettek, mint az előző héten. Legalább. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennyi ember befér az épületbe, akármilyen magas is volt az. Toporogni kezdtem idegességemben, mialatt lassan bejutottam az épületbe.
Ez is éppen olyan volt, mint a székház. Kezdtem már unni a fal színét meg a szürke ajtókat, de sok választásom nem volt. Sodortak az emberek, alig tudtam, hogy merre megyek, csak úsztam az árral, és reménykedtem, hogy jó irányba megyünk. Őszintén megvallva kissé zavart a nagy tömeg. Minden pillanatban féltem, hogy valaki összenyom és eltapos, esetleg fellök. És bármennyire nyújtózkodtam, nem láttam merre tartunk. Az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha valaki éppen a téren sétált és a nagy tömeg besodorta magával az épületbe. Ennek tudatában én szerencsésnek mondhattam magam, hogy legalább megfelelő helyen járok. Ahogy kinyújtottam az összenyomott karomat, azt éreztem, hogy valaki megfogja a kezem. Odakaptam a fejem, és őszinte megkönnyebbülés öntött el, mikor megpillantottam Mattet.
- Csak nem gondoltad, hogy hagylak egyedül szenvedni - üvöltötte, igyekezve túlharsogni az embereket.
Kellett egy perc míg felfogtam, hogy az enyém a világ legédesebb barátja. Aki hagyta, hogy a szülei egyedül szenvedjenek a banán pici betűkkel írt árának elolvasásával, átpasszolta a banki teendőket a nővérének, és vállalta, hogy újabb évekig ne találkozzon az egyik középsulis barátjával. Egyszerűen tökéletes. Azok az éretlen gimnazisták meg Wayne elbújhatnak mellette.
Egy liftbe lettünk terelve, ami húszasával szállított minket a tizennyolcadik emeletre, és ahol a mi felvonói társaink feszélyezve érezték magukat egy szenvedélyesen csókolózó pártól. Tőlünk.
Aztán egy óriási teremben találtuk magunkat, ott voltak a zsűritagok, Kelly és Cameron, lassan pedig minden ember. Tisztára mint a heringek. Cameront érte az a megtiszteltetés, hogy bejelenthette a további teendőinket.
- Mindenkit szeretettel köszöntök. Csoda, hogy mind befértetek ide. A zsűri az elmúlt egy hétben mérlegelt, felidézett néhány produkciót, és hat csoportra osztotta az embereket. Ti vagytok a "C" csoport. - Megdöbbentem, mikor kiderült, hogy az a rengeteg ember körülöttem csak az egy hatoda az összesnek. Persze ez így sokkal reálisabb is volt, én sem gondoltam volna, hogy annyi ember elfér abban a teremben. Aztán rájöttem, hogy az a terelgetés nem véletlenszerű volt, pontosan tudták, hogy kinek hova kell kerülnie. Néha éreztem kezeket a karomon, amik löktek valamerre, de nem gondoltam volna, hogy valóban oka volt. Elismerést éreztem a stáb irányába. Ügyesek. Bár igaz, hogy engem túlságosan is lekötött Matt azokban a percekben, fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Aztán megijedtem, hogy mi van, ha a "C" csoport kiesésre van ítélve. Mi van, ha még csak lehetőséget sem kapok az újabb bizonyításra? Nagy szerencsém volt, ugyanis Cameron nem hagyott elég időt arra, hogy kiboruljak, különben ismét elájultam volna. - Ti benn vagytok!
Üdvrivalgás, sikolyok, minden létező emberi, boldogságot kifejező hang csendült fel abban a percben, én pedig már megint Matten csüngtem örömömben. Aztán eszembe jutott valami, és igyekeztem figyelni Cameron további mondandójára.
- A másik ilyen csoport az "E" csoport, így azonnal egybe is nyitjuk a termeiteket, hogy láthassátok kik lesznek az ellenfeleitek - intett egyet a mikrofonjával az ajtó felé, mire azt kitárták, és beözönlöttel a további versenyzők. Néhányan egymás nyakába borultak, én meg szüntelen csak egy személyt kerestem a szememmel, és könyörögtem az égnek, hogy ne lássam.
De sajnos ismét nem jártam szerencsével. Ő kullogott át a teremből utoljára, teljesen egyedül, zsebre vágott kezekkel sétálgatott az örvendező emberek között, lehangolóan.
- Ezt fel kell vennem, Rachel az - mutatta felém a mobilja kijelzőjét Matt, és igyekezett egy kevésbé zajos sarok felé vándorolni. Csak néztem utána, a tökéletes barátom után, mielőtt megszólítottak volna.
- Látom te is benn vagy - dünnyögte mögöttem Tay. Odafordultam, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem csak gúnyosan tud vigyorogni. A pillanat tartott legalább egy fél másodpercig, ugyanis gonoszra váltva hozzátette: - Láttam, hogy táncolsz. Majd felvetem a zsűrinek a szemvizsgálat gondolatát.
Ott helyben meg tudtam volna fojtani, késztetést éreztem, hogy rá vessem magam üvöltözve. Nehezemre esett megállni, hogy ne keverjek le neki egy hatalmasat, ahogyan az oviban szokás a kezelhetetlen gyerekeknek. Már nem láttam más megoldást az elhallgattatására.
- Tetszik, ahogy árad belőled a pozitívum. Jó tulajdonság - vágtam vissza legjobb tudásom szerint, de nem voltam megelégedve vele, ahogy Tay sem süllyedt tőle mély depresszióba. Továbbállt, én meg megkönnyebbültem, hogy nem reagált semmit. Közben Matt is visszatért, kezdtem megnyugodni, és igyekeztem nem magamra venni Tay szavait, mialatt Cameron folytatta.
- Négyes csoportokba verődve kell majd bizonyítanotok, ugyanitt, holnap délelőtt. Azonnal felolvasom a nevet, de előbb ismertetem a dolog menetét. Kaptok majd tőlem egy borítékot, amiben egy Youtube link található, és amely tartalmát majd elő kell adnotok. Nem kell aggódni, alig egy percesek, és pontosan be is tanítják a koreográfiát - nyugtatta a zúgolódó tömeget, miközben elgondolkoztam, hogy mennyire a XXI. században élünk. Nagyon. - Pár emelettel följebb, egy másik teremben fogjátok majd előadni őket. És akkor a nevek - sóhajtott fel a srác, mire kerestem magamnak egy széket, gondolván, hogy ez eltarthat egy darabig. Ráadásul fogalmam nem volt, hogy hogyan fogok pár idegennel összevakarni egy egyperces, elfogadható produkciót. Mattre pillantottam, aki egyre csak telefonálgatott, én meg kezdtem megsajnálni. Két beszélgetés között odaléptem hozzá.
- Hé, el kell menned - közöltem vele mindenféle bevezető nélkül. Furcsán nézett rám, felvonta egyik szemöldökét.
- Szükséged van rám. Maradok - erősködött, mire nyomtam egy puszit az arcára, és mielőtt észbe kaphatott volna, már a liftben is volt.
- Majd még hívlak! - azzal a felvonó ajtaja bezárult, a fülemet pedig megütötte a nevem. Megörültem neki, utat törve magamnak a tömegben csörtettem a zsűri felé. Két másik lány már ott állt, ezért ismét könyörgőre kellett fognom a dolgot. Úgy tűnt rossz a karmám, vétettem valamit a görög istenek ellen, esetleg Allah úgy vélte bűnhődnöm kell. Nicholas Taylor neve visszhangzott a teremben, én meg majd' összeestem kínomban. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy vele kell dolgoznom. Egyszerűen nem ment. Szerettem volna elfutni, elbújni és soha többé elő nem jönni. A másik két lányt szemügyre se vettem, Tayhez képest ők öribarik lesznek, még akkor is ha meg sem szólalnak. Cameron a kezembe nyomott egy borítékot, és legyezni kezdett a mikrofonjával, hogy ideje továbbállni.
Letelepedtünk egy másik terem sarkában, kiderült a két másik lány neve: Sophie a szőke, méretes keblekkel rendelkező lány, Becky pedig a vörös hiperaktív. Megállás nélkül pörgött, míg a másik Taynek tette a szépet. Én pedig csak ültem, várva arra, hogy elkezdhessük a munkát. A videót nézegettem Sophie telefonján, amin három lány meg egy srác táncolt. Végignézve a társaságomon lehúzhattam magam a klotyón. Becky mellettem ugrált, követve a felvétel ritmusát, enyhén szólva nyomta csak fel a pumpám. Sophie szakadatlanul csak hízelgett Taynek, az orra alá dugta büszkeségeit, bár a fiú egyáltalán nem törődött vele. Legnagyobb örömömre csörgött a telefonom, ezért sietve felpattantam és kicsivel arrébb sétáltam a fülemhez tartott mobillal.
- Na, milyen ott a helyzet? - kezdte köszönésképp Pink. Felemelő volt hallani a hangját, már attól jobban éreztem magam.
- Ne is kérdezd. Tay lett az egyik partnerem, plusz egy szajha és egy energiabomba. Jó kilátások, nem gondolod? - sóhajtottam fel reményvesztetten.
- Hé, az sem lehet olyan rossz. Te Amy vagy, fordítsd át az energiabomba energiáit mindenkire. A ribanccal ne foglalkozz, bírd rá a munkára. És Tay? Egyenesen tegyél a véleményére! - adta ki az utasításokat, amikkel sokat segített a helyzeten. Csak pár mondat kellett tőle, és máris úgy éreztem, hogy meg tudom csinálni. Hogy meg tudjuk csinálni. Pár percig még csevegtünk, érdeklődtem Davisről, aki nagyon edzett az elkövetkezendő New York-i maratonra, már hónapok óta. Állítólag jól bírta, de Pink szerint sok esélye nincs az elsők között befutni.
Tele élettel tipegtem vissza a társaságomhoz, megragadtam Becky karját és a kezébe nyomtam egy telefont.
- A felgyülemlett energiádat fordítsd elsősorban a táncra! Nézd végig a videót legalább tízszer, tied a kezdetben jobb oldalt álló lány része. A lépések legyenek pontosak és erőteljesek, tudom, hogy menni fog! - dirigáltam, majd a vállánál fogva finoman lelöktem a földre. - Sophie, könyörgöm! Hány helyes srác van még a teremben? Most ne Tayjel foglalkozz, hanem kapd össze magad egy kicsit, legyen méltóságod! Itt a telefonod - adtam át neki -, megkaphatod a középső lány mozdulatait, úgyis neked való az a vonaglás, amit ő is előad. Rád is ugyanaz vonatkozik, mint Beckyre, tízszer nézd végig, aztán jöhet a gyakorlás - lökdöstem kicsit odébb, hogy ne zavarja Tayt a koncentrálásban. Levágtam magam a srác mellé, és kicsit kifújtam magam. Őszintén szólva tetszett, hogy így hallgattak rám, és egyetlen mukkanás nélkül követték a parancsaimat. Mégis úgy éreztem, hogy a neheze még hátra van.
- Őszintén örülök, hogy nem én vagyok Matt. Otthon is ilyen fegyelem uralkodik? - tudakolta felvonva az egyik szemöldökét. És bármennyire is sértőnek szánta a szavait, nem tudom miért, de nevetnem kellett rajta. Nemes egyszerűséggel felröhögtem, ahelyett, hogy gyerekes módon durcás képet vágtam volna.
- Nem vagyok mindig ilyen, csak a helyzet megkívánta - magyarázkodtam széttárva a karjaimat. - Egyébként teljesen normális vagyok.
- Ez eddig nem derült ki - mormolta az orra alatt, elég hangosan ahhoz, hogy tökéletesen értsem.
- Szerintem ha akarnál, lehetnél kedvesebb velem. Csak nem akarsz. Valamit ártottam neked. Spirituális beállítottságú vagy? Mert akkor talán az előző életünkhöz lehet köze... - tűnődtem elmerengve, ő meg inkább nem mondott erre semmit.
- Gondolom enyém az össze-vissza ugrándozó srác szerepe - húzogatta ujjait a tabletjén. Belegondolva tényleg csak ide-oda ugrált. - Ez nem az én műfajom - rúgta el egy laza mozdulattal a kütyüt, mire az hosszan csúszott a padlón.
- Miért, mi a te műfajod? - kérdeztem kíváncsian, eluralkodott rajtam az érdeklődés, viszont én tényleg csak egy szót, esetleg egy kifejezést vártam válaszként. De nem, neki fel kellett állnia, helyet kellett csinálnia, és fejen kellett pörögnie. Brékelt, ide-oda rángatta a lábait, a kezeivel egyensúlyozott, tekergette a tagjait és nagyban hasonlított a rendszertelen mozgása a videóban szereplő srácéhoz. Mégis tetszett az előadása, az a profizmus és könnyedség, ami áradt belőle, de talán leginkább azt értékeltem, hogy nem szívta közben a vérem, befogott szájjal mutatványozott. Azonban mégis... volt benne valami, ami lenyűgözött. Amitől órákig elbámultam volna. Mindig érdekelt ez a fajta tánc, hiszen nem lehet egy egyszerű dolog, de nem ő volt az, akit majd szépen kifaggatok róla, inkább csak egy bólintással ismertem el az attrakcióját, mikor visszakúszott mellém. Úgy tűnt örült annak, hogy megmutathatta magát, innentől kezdve szorgalmasan dolgozott, utánozta a fiú videóbeli mozgását. Már csak rajtam volt a sor, hogy összeszedjem magam.
Összesen negyvennyolc másodperces volt a megtanulandó mozdulatok sorozata, ami elvárható egy olyan embertől, aki később egy hét alatt akar színpadképessé varázsolni egy három-négyperces produkciót. Ennek ellenére mégis úgy ítéltem, hogy a zsűri alaposan feladta nekünk a leckét. És úgy éreztem, hogy a csapatom nem elég összeszokott ahhoz, hogy harmonikusan tudjon együtt működni. Ezért is gyakoroltunk külön-külön, nem pedig együtt.
Pár óra után, mikor már mindenki kellően ki volt borulva, megpróbáltuk átvenni a dolgokat együtt. Nem egyszerű úgy dolgozni, ha közben az ember orra alá dugják a kamerát meg a mikrofont, de mi mindent megtettünk. Káosszal voltak egyenlőek a közös próbálkozásaink, kezdett szétesni az egész. Becky pörgött, nem lehetett vele kommunikálni, Sophie nyűglődött, nyafogott és nyögdécselt, Tay pedig csak unottan próbálkozott. De valamiért mégis úgy éreztem, hogy én vagyok köztük a legszánalmasabb. Nem találtam magam a mozdulatokban, szinte csak rángatóztam a zenére, amivel még nem is lett volna baj, csakhogy nem voltam se részeg, se elmebeteg. Tay szerint igen, de az egy másik dolog. Minden pillanatot megragadott, hogy piszkálódhasson, csak egy centivel kellett arrébb emelnem a kezem, ő már nyitotta is a száját, és így én is kezdtem elhinni, hogy béna vagyok. Eleinte persze nem, de órákkal később csak-csak. Még rátett a dologra egy lapáttal, hogy körülöttünk mindenki csodásan haladt, mosolyogtak egymásra, együttműködtek, lelket öntöttek a másikba. És a hatszáz-kilencvennegyedik próbálkozás után már azt kívántam bár a fagyos Minnesotában lehetnék, bevackolódva Matt és Pink közé a rozzant kanapén, forrócsokit fújkálva, horror filmeket nézve. Szerettem volna ha vége ennek az egész cirkusznak, ha sosem ismertem volna meg Tayt, ha sosem hagytam volna el szeretett államomat. Nem kellett Miami, nem kellettek Matt kíváncsi szülei, a második esély, a hercehurca, a kamera, Kelly kérdései, és a tánc sem kellett. Annyira kimerült voltam, mint még soha előtte. Azt akartam, hogy vége legyen, hogy ne sajogjon a bokám, és Tay hagyjon békében élni.
Lerogytam a padlóra, összeestem, és határozottan úgy éreztem, hogy ott halok bele a végkimerültségbe. Nem bírtam megmozdulni, fájt a lábam, a kezem, a fejem, a szívem és a lelkem. Sophie és Becky nem tulajdonítottak a dolognak különösebb figyelmet, ők többször összecsuklottak előtte, ez természetesnek hatott számukra, hisz mindannyiunknak sajogtak a tagjai. Azonban Tay letérdelve fölém hajolt, és felkészültem arra, hogy ha tesz rám egy megjegyzést, ott ölöm meg. Vagy inkább magam. De csak belenyúlt a zsebembe és előhúzta a telefonom, nyomogatott rajta egy darabig, majd a fülemhez tartotta. Hallottam, ahogy kicsöng, majd Matt megnyugtató hangja járta át a testem.
- Kicsim, merre vagy? Indulhatok érted? - kérdezte kissé álmosan, én meg rögtön az órámra pillantottam. Délután hat. Elszörnyedtem, ha Tay helyett én tartottam volna a telefont, a földön végezte volna.
- Igen, készen vagyunk - préseltem ki magamból a szavakat, olyan hangosan, ahogy csak bírtam. Nem ment könnyen.
- Akkor jöhetsz, már itt vagyok - ásította a telefonba, mire nekem is kellett, tehát szinkronban ásítoztunk.
- Itt? Itt vagy a téren? - csodálkoztam még mindig a padlón fekve, ami kicsit hülyén nézhetett ki, össze-vissza heverő végtagokkal, de abban a pillanatban máshogy nem tudtam volna meglenni.
- Már egy ideje itt várlak, gondoltam rögtön menni akarsz, ha végeztetek. Hoztam kaját is - tette hozzá, én pedig újra és újra elkönyveltem magamban, hogy ő a legklasszabb barát. Aztán eszembe jutott, hogy nála a várakozás annyit jelent, hogy közben ide-oda mászkált a téren és telefonált, hogy egyetlen perce se menjen kárba.
- Azonnal megyek - nyögtem fel, mivel a mondat közben megpróbáltam felülni, ami egy halott ügy volt. Eltoltam a fülemtől a telefont, Tay kinyomta azt, visszacsúsztatta a zsebembe, majd felállt és a kezét nyújtotta. Belekapaszkodtam és pár percnyi szenvedés után újra talpon voltam. Nem éreztem úgy, hogy meg kéne köszönnöm a segítségét, a sok kötekedés után ez volt a legkevesebb, amit megtehetett.
Úgy tűnt ő nem így gondolta, mivel mikor intve neki meg a lányoknak megindultam a lift felé, vigyázva szlalomozva az emberek között, utánam kiáltott:
- Szívesen!
Megtorpantam de nem fordultam vissza hozzá, hallottam, ahogy felhorkan, de én csak felszegett állal haladtam tovább.
Matt az épület előtt várt rám, korábbi beszélgetésekből tudta, hogy ott gyakoroltunk. A nyakába vetettem magam, és keservesen zokogni kezdtem. Minden feltört belőlem, a felgyülemlett idegesség, az energia, a szégyen, Tay megjegyzései, szorongás, gyűlölet, és egyéb depressziós hangulatot festő érzések. Fájt, hogy nem voltak mellettem a szüleim és nem támogattak. Ez a verseny még inkább eszembe juttatta a hiányukat. Karjaimmal a nyaka körül álltunk ott, nem érthette miért bőgök, de nem is kellett érteni ahhoz, hogy tudja ilyenkor mi a teendője. Csöndben maradni és nem kérdezni semmit, majd utólag úgyis mindent megosztok vele. Jól összekönnyeztem a vállát, de őt ez nem zavarta, igyekezett a kocsi felé navigálni, majd beültetett hátra és lefektetett az ülésre. Úgy hajtott haza, hogy közben én ott bömböltem hátul, mint valami csecsemő.

2014. február 18.

Harmadik fejezet: A színpadon

Boldog szerda estét mindenkinek, tegnap elkezdődtek a szóbelik! És ki az, akinek már az első nap szaladnia kellett felvételizni, ráadásul az álomsulijába? Igen, kitaláltátok, ez Bia Joy... érdekes volt, szóval sok szerencsét minden nyolcadikosnak a továbbiakban, még én sem vagyok készen, bár úgy lenne!
A harmadik fejezet megérkezett hozzátok ezen a februári napon, úgyhogy jó olvasást hozzá! *Bia*

Hosszú percek után a barátaimnak sikerült kiheverniük az őket ért sérelmeket, Pink visszatért köreinkbe, mialatt én megeskettem a kamera mellett guggoló nőt, hogy kivágják Tay bunkóságait. Biztosított, hogy ez így lesz.
Igazság szerint engem nem csak az zavart, amit mondott, hanem, hogy miért mondta. Erre nem tudtam rájönni, elvégre mi hozzá se szóltunk, nem zargattunk, velem volt egy kis szemkontaktusa, de az nem számottevő.
- Mit jelent Önnek a a Just Dance!? Mit szeretne elérni? - tette fel az újabb kérdést a hölgy.
A választ alaposan át kellett gondolnom. Őszintén, miért jelentkeztem? Számtalan oka volt, szinte ezer meg egy, ennek ellenére szerettem volna csak a kulcsfontosságúakat kiemelni. Gondosan elrendezgettem a gondolatokat a fejemben, szép, kerek mondatokba fűztem, mint a rendes iskolás nyelvtanórán.
- Számomra ez az egész egy második esély. Az első lehetőségemet a céljaim elérése három éve elszalasztottam, és ez a műsor talán megadja nekem azt, amire mindenképpen vágyom. A tánc és a zene az életem. Ráadásul itt végre alkalmam nyílik belülről megismerni az ilyen show-kat, biztosan nagyon klasszak. Új ismeretségeket köthetek, ebben biztos vagyok. És küzdeni fogok, egészen a végsőkig.
A hölgy elismerően bólintott, tetszett neki a mondandóm. Ettől, és Matt hátamat simogató kezétől elöntött a megkönnyebbülés, örültem, hogy belevágtam.
Teltek az órák, az unalom a tető fokára hágott, mindenki a maga módján igyekezett elütni az időt. Pink recepteket böngészett és evett a maradék magával cipelt sütikből, néha felhúzta lábait, néha csak az egyiket, néha fetrengett a széken, néha kihúzta magát, egyszóval megállás nélkül fészkelődött. Matt egészen békés volt, jobbra dőlt, balra dőlt, elmerült a gondolataiban, ami nála nem megszokott, esetenként fülébe dugaszolt zenével nézett végig a teremben gyülekező embereken. Megtette értem, amit egyébként sose: várakozott, anélkül, hogy közben ügyeket intézett volna, pedig körülöttünk szinte mindenki csinált valamit. Ami azt illeti, olyan volt, mintha legalábbis az Apollo-11 kilövése lett volna terítéken. Az emberi faj mindenféle változata megjelent, értem ezt a bőrszínre, nyelvre, stílusra. Nem messze tőlünk punkok gyülekeztek, össze-vissza nyírt sérókkal, ami legalább Davist elszórakoztatta. Egy fiatal kínai házaspár üldögélt a földön hely híján, néhány alig tizenöt éves kölyök rohangált az emberek között, az ausztrálok és angolok gyönyörű akcentusaikkal lepték el a termet. Csodás érzés volt, hogy az én hazám így összehozta a különböző országokból érkező potenciális táncosjelölteket. És nem kevésbé az én potenciális páromat, aki talán éppen ott ült valahol a teremben. Vajon az az orrát piszkáló kopasz férfi tölti majd be a szerepet? Vagy a raszta fültágítós? Esetleg az a fickó, aki öltönyt és nyakkendőt viselt? Ekkor azonban bevillant egy gondolat. Egy rémisztő gondolat. Fantasztikus, hogy én már jószerivel kiválasztottam magamnak a párom, de addig hányszor kell még bizonyítanom! Elképesztő, hogy mennyi felgyülemlett stressz fog majd tanyázni bennem, és már a gondolata is sokkoló annak, hogy mi van, ha nem kerülök be. Ha ismét elbukom. Ha egy hatalmas kavicsban elhasalok, és vége lesz az egésznek.
- Kicsim, remegsz - vette a kezeimet a kezeibe Matt, igyekezve elmulasztani az idegességem, ami egyre csak nőtt és nőtt.
- Csak félek - ismertem be Rachelre pillantva, aki szintén a maga módján töltötte el az időt. Nem messze tőlünk szidta a száguldozó lurkókat.
- Csodás anya lenne belőle - mosolyogtam rá, miután rendesen rápirított a kisebbekre, és visszaült a helyére.
- Ahhoz előbb egy férj kéne, nővérkém - verte hátba testvériesen Matt, mire belegondoltam, hogy milyen lenne Rach esküvője.
- Ugyan, kérlek! - sóhajtott fel. - Ma már egy nő annyi lehetőség közül választhat, ha gyermekvállalásról van szó, egyáltalán nincs hozzá szükség egy elcsépelt ceremóniára, meg néhány fiókban porosodó papírlapra.
- Tehát azt állítod, hogy ha eljön az idő, örökbe fogsz fogadni? - csodálkozott Pink, aki néhány pillanatig képes volt abbahagyni a nyüzsgést.
- Ha - emelte ki a szót - eljön az idő. Nekem most karrierem van, nem adnám fel egy visító pelenkaigénylőért.
Rachel karriere valóban szárnyaló volt a lapnál, ahol szerkesztőként dolgozott. Ő az a fajta ember, akire ránézel és azt mondod: újságíró. Ugyanis a kisugárzása alapján egyszerűen nem lehet más.
- Szerintetek az a srác tizenhárom óránál meleg vagy sem? - vágott közbe Davis sajátos gondolataival. Nem számít, hányszor használja ezt az órás maszlagot, sosem fogjuk megérteni, ha nem normális emberi mértékegységekkel számol.
- Ha arra a rózsaszín párducra gondolsz, akkor szerintem igen - biccentett Matt egy tetőtől-talpig rózsaszínbe burkolózott fiatal fiúra.
- Egyetértek - helyeseltem. Pink vállat vont, Rachel pedig ismét felkerekedett, hogy megnevelje az újfent rohangászó tiniket.
Davis még jó ideig elvolt ezzel, méregette a fickót, kereste az árulkodó jeleket, engem boldogított a kérdéseivel, de legalább elfoglalt. Matt megpróbált összeismerkedni két másik sráccal, állítása szerint felmérte, hogy kikkel állok szemben. Pink rávette a mellettem túlbuzgó hajszobrászt, hogy cseréljenek helyet, így mellém került és hozzám fordult.
- Csak azt akarom, hogy tudd: én drukkolni fogok neked. Nem számít mit csinálsz, nem számít hányszor fogod elbőgni magad, nem számít mennyire szállsz majd el. Én ott leszek mögötted, akkor is ha megpróbálsz eltaszítani. Nem fogom hagyni, hogy ezt is elcseszd. És le foglak állítani, ha már megint valami fiúcska miatt dobod el magadtól a sikert, felfogtad? - rántott egyet a vállamon a nyomaték kedvéért. Matt hajthatatlanul tört előre, mindenkivel beszélgetett egy keveset. Rachel feladta a kicsik szidását, fáradtan roskadt le a székére, Davis pedig segített neki rendbe hozni az összegubancolódott frizuráját.
- Köszönöm - mosolyogtam Pinkre meghatottan.
Ekkor a hangszórók recsegni kezdtek, és egy unott hangú férfi volt hallható.
- Megkérem a következő sorszámú jelölteket, hogy fáradjanak a "B" terembe: - és elkezdett sorolni egy rakás számot. Én meg csak össze-vissza kapkodtam a fejem, ahogy az emberek elkezdtek mozgolódni, és egy nem messze tőlem elhelyezkedő, éppen kinyíló, szürke ajtó felé nyomultak.
- Amy! Ez te vagy! - mutatott a rajtam díszelgő számokra Rachel, teljes eksztázisban, mire elkerekedett a szemem.
- Mi? Mi? - pattantam fel, Davis karján rántva egyet vetettem egy pillantást a divatos karórájára. - Már ennyi az idő? - hökkentem meg cérnavékony hangon. Alig két óra telt el azóta, hogy kiszálltunk a taxiból, de engem máris behívtak egy másik terembe. A csapatom izgatottan kezdett el sodorni engem a szürke bejárat belé, Pink összeszedte Mattet, aki kissé túllőtt a célon és majdnem bagózni kezdett, hogy bevágódjon néhány tetkós pasasnál.
Mint később kiderül, aggodalomra semmi okom nem volt, ugyanis a teremben legalább kétszáz ember tolongott. Igyekeztünk helyet keresni magunknak, a helyiség hasonlóan festett, mint az iménti, csak hiányzott a hatalmas csillár, és valamivel kisebb is volt.
Néhány perc után sikerült elhelyezkednünk, és mikor már mind kényelmesen ültünk, megpillantottam a műsorvezetőket, akikről épp felvétel készült.
- Úristen... - semmisült meg Rachel, amint megpillantotta őket. - Ez Kelly és Cameron!
Tágra nyílt szemekkel bámulta őket, mi többiek pedig összenézve igyekeztünk kideríteni, hogy miről lehet szó.
- Ugyan már, gyerekek! Kelly és Cameron. A sztárműsorvezetők! - hadonászott Rachel, talán azért mert azt hitte így majd jobban megértjük. Nem járt sikerrel.
- És ez miért olyan nagy ügy? - tudakoltam a homlokomat ráncolva, nem értettem miért kell ekkora feneket keríteni két tévés személynek. Aztán megértettem.
- Ti sosem olvastok bulvárlapokat? - horkant fel. - Ők ketten élő legendák! Minden újságíró álma, hogy lekapja őket smárolás közben. A munkájuknál fogva szinte állandóan együtt vannak, műsorvezetőtársakként pedig folyton ugratják egymást, jönnek a perverz viccek, és annyira összeillenek, megvan köztük az összhang, viszont senki nem tudja bebizonyítani, hogy egy párt alkotnak.
Tehát számára a két műsorvezető olyan, mint nekem a zsűrik.
Rachel teljesen beleélte magát a gondolatba, hogy egy nap majd ő leplezi le a kapcsolatukat, elmerengő tekintettel bámulta őket, felfigyelve minden kézmozdulatra, meg az óvatlan mosolyokra. Elvigyorodtam ezen, tetszett a lelkesedése, Matt viszont vérbeli öcsikéhez méltóan a szemét forgatta.
- Azt hiszem én elkezdek készülődni - közöltem kinyújtóztatva a lábaimat. Pink és Davis értetlenül bámultak rám.
- Mire gondolsz? - kérdezték.
- Először is: nem ebben a cipőben terveztem táncolni - böktem a lábbelimre, ami éppenséggel alig volt nevezhető szandálnak, csupán két anyagdarab tartotta össze. Ráadásul menni se nagyon tudtam benne, nem gyakran volt szerencsém ilyenekhez. - Aztán ott van még a hajam...
- Vállalom! - emelte a magasba a kezét a felkiáltás közben Davis, és az arcára kiült az a tűnődés, nem is akartam hallani, milyen ötletek jutnak eszébe.
- Megcsinálom magam, nem olyan nehéz - próbálkoztam, de a srác természetesen nem engedett.
- Amy, fodrász vagyok. Én csinálom a hajad - szögezte le.
Segítségkérően pillantottam Mattre, de ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy Rachelt ugratta.
- Tőlem - sóhajtottam fel, mialatt Pink a telefonját kezdte nyomkodni, így végleg egyedül maradtam Davisszel szemben. - Végül pedig szeretnék nyújtani egy kicsit.
Körülöttünk mindenki hasonló dolgokkal volt elfoglalva, az utolsó előkészületek színtere volt a "B" terem. Többen egy-egy táncmozdulattal voltak elfoglalva, néhol balett, néhol pedig hip-hop stílusban. Pár mellettünk ülő lány a sminkét igazgatta egy kis kézitükörben, a hajukkal babráltak, amit Davis rosszalló tekintettel díjazott.
- Ezek azt sem tudják, mi az a frizura - csóválta a fejét.
Ahogy egyre csak sorolták a számokat, egyre több ember hagyta el a termet, nekem meg csak az járt a fejemben, hogy nekik sikerült-e. Eközben néhány új arcot is felfedeztem, a szürke ajtón újabb emberek tántorogtak be, idegtől tajtékzó tekintetekkel. Rachel arrébb vonult, hogy más szögből tudja felmérni a műsorvezetőket, Pink a mosdóba igyekezett, mivel rengeteg vizet ivott. Davis körbe-körbe sétálva mérte fel a hajállományt, Matt meg egyszerűen csak sétálgatott unalmában, még szoknia kellett ezt a fogalmat.
A bejáratra szegeztem a tekintetem, hátha látok valami hírességet, akinek ez a műsor jelenthetné a nagy visszatérést. Viszont celeb helyett Tay jelent meg, legnagyobb örömömre. Tekintetével az embereket kémlelte, vett egy mély lélegzetet, majd megállapodott a tekintete rajtam. Ösztönösen elkaptam a fejem, és a padlóra kezdtem koncentrálni, mire ő elfoglalt egy éppen felszabadult helyet nem messze tőlem. A lány, aki a székről felállt idegesen kezdett a falra ragasztott piros nyíl irányába csoszogni, ránézve biztos voltam benne, hogy menten összeesik. Lesápadt arccal haladt előre, a térdei minden lépésnél meginogtak, én meg nem bírtam megállni, hogy ne pattanjak fel és ne segítsek neki. Odasiettem mellé, megragadtam a karját, bátorítóan rámosolyogtam és együtt kezdtünk a színfalak mögé botladozni. Hálás pillantásokat vetett felém, megszólalni nem tudott, és szerintem kínosan is érezte magát egy kicsit. Egy sötét folyosón vezettem őt végig, mindenfelé zsinórok, hangfalak és csövek között. Egy óriási fejhallgatót és "stáb" feliratú pólót viselő srácnak a kegyeire bíztam a lányt, igyekeztem erőt önteni belé a pillantásaimmal, mialatt a fiú is csak nyugtatgatta. Visszabaktattam a folyosón, egészen a "B" teremig, ahol egyik barátomnak se tűnt fel a felszívódásom. Levágtam magam a székre és azt terveztem, hogy megsértődöm, mikor felfigyeltem valamire. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan bunkó srácnak, mint Tay, nincsenek barátai? Legalább egy plasztikázott mellű libája lehetne, aki elkíséri. De nem, ő teljesen egyedül üldögélt, árván abban a kis fekete székben. Szégyelltem, de komolyan megsajnáltam. Hiszen teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy ő a népszerű fajtából van, legalább öt spanja kellett volna, hogy legyen. Arra gondoltam, hogy talán nagyon messziről jött, és nem akarták elkísérni. De az is előfordulhatott, hogy az ismerősei hasonlóan bunkók, mint ő, így nem jöttek el. A legvalószínűbb mégis az volt, hogy igazi különc, már első pillantásra is annak tűnt. Mire észbe kaptam, már két-két és fél méterre ültem tőle.
- Nincs társaságod? - érdeklődtem. A szavak csak úgy kicsusszantak a számon, nem tudtam kontrollálni magam. De a következő pillanatban meg is bántam.
- Mit érdekel az téged? - grimaszolt Tay, nagyon rántva a vállán. Csak úgy áradt belőle a jóindulat és a kedvesség.
- Ez rossz ötlet volt - ráztam a fejem hitetlenül, nem értettem, hogy egyáltalán miért próbálkoztam. Miért hittem azt, hogy másodjára majd kedvesebb lesz? Naiv voltam. Felpattantam, kis híján feldöntöttem a székem, de már az sem érdekelt volna különösebben.
- Várj! - ő is felugrott, megragadta a csuklóm és kényszerített, hogy visszaforduljak. Felsóhajtva lerántottam a kezemről az övét, kelletlenül felé fordítottam a tekintetem és vártam, hogy megszólaljon. - Mondd meg a barátnődnek, hogy sajnálom.
- Dehogy sajnálod! - néztem szikrákat szóró tekintetemmel a szemeibe. Ezúttal én láttam bele az ő lelkébe, és ezt élveztem is.
- Igaz, de az illem megköveteli, hogy ezt mondjam - vont vállat elvigyorodva. Nem tetszett a hangneme, nem tetszett a mosolya, és nem tetszett az a lenézés, ami az egész lényéből áradt.
- Képmutató - fújtattam hátat fordítva neki, majd emelt fővel távoztam.
Visszaültem az eredeti székemre, és igyekeztem lenyugodni, de sajnos nem volt rá lehetőségem, ugyanis egy férfi érkezett a sötét folyosó felől, és egyenesen az én számomat olvasta fel. Lefagytam, és egész testemben remegni kezdtem. Szerencsére erre már a fényképezőjével mászkáló Rachel, a sütit majszoló Pink, és az egymást hülyeségeikkel boldogító Matt és Davis is felfigyelt.
- Kicsim, hé, kicsim! - rángatott Matt a karomnál fogva, mivel enyhén leblokkoltam.
Nem, nem enyhén. A stressz túl hirtelen jött, nem volt időm felkészülni, úgy éreztem, mintha a szívem szapora dobogásától kiszakadna a mellkasom, és csak zuhannék, zuhannék és zuhannék. Túlreagáltam az egészet, köpni-nyelni nem tudtam, a világ elkezdett forogni velem, és egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Komolyan azt hittem, hogy ott menten kapok szívrohamot. Körülöttem a barátaim csak győzködni próbáltak, nyugtattak, de minden hiába. Láttam, ahogy szétfolyik körülöttem minden, elhomályosodott a kép, és éreztem, ahogy a testem lefordul a székről. Valaki elkapott, azt még be tudtam azonosítani, de utána teljes sötétség.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, ott voltam a színpad mellett, stábos pólók és zsinórok kereszttüzében. Bűntudatot éreztem, amiért ennyi embert megijeszthettem a nevetséges és gyerekes viselkedésem. Ráadásul nem láttam sehol Pinket, Mattet vagy a többieket. Ettől aztán megint megszédültem, mialatt felpillantottam a színpadra, ahol éppen valaki táncolt. Körbenéztem, a plafonról lámpák és drágának tűnő kamerák lógtak lefelé, oldalt hangszórók és mikrofonállványok, mindenféle stúdiós kellék, amikhez nem konyítottam. Egy üvegfalon túl pedig mindenféle billentyűk, amikkel éppen babrált egy fejhallgatós fickó. Biztosra vettem, hogy köze van a zenéhez. Én ültem, egy doboznak voltam támasztva, és valaki a stábból ült velem szemben. Én még valaki. Tay.
- Te meg mi a fenét keresel itt? - nyögtem fel fájdalmasan. A fekete pólóban üldögélő belsős pedig csak bámult rám értetlenül, bizonyára nem értette a szokatlan reakciómat.
- Csak fellépők jöhetnek be - közölte egyszerűen. A stábos ráébredt, hogy a jelenléte teljesen fölösleges, inkább visszatért a mikrofonok pakolgatásához.
- Látni fognak engem valami tévén, vagy ilyesmi? - tettem fel neki a kérdésemet. Bólintott, valószínűleg nem volt beszédes kedvében.
Nem örültem annak, hogy Matt nem volt ott velem és nem nyugtatott meg, de így sem kellett csalódnom benne. A zsebemben vibrálni kezdett a mobilom, gyorsan előkaptam és megnyitottam a tőle kapott üzenetet.
Tudom, hogy sikerülni fog, mindenki drukkol neked, figyelünk! Aztán nehogy elbőgd magad a zsűri értékelésén! Nem fognak tudni rosszat mondani. Hajrá!
Elmosolyodtam, és máris sokkal jobban éreztem magam.
- Készen állok - bólintottam túljutva a traumán. A hajamhoz kaptam, ami így nem lett megigazítva, de már nem is zavart.
A stábos megkönnyebbülten lélegzett fel, konkrétan hozzám vágott egy üveg vizet, majd konzultált valakivel a fejhallgatón keresztül.
- Elmehetsz - vetettem oda Taynek, jelezve, hogy jobban vagyok, már egyáltalán nincs rá szükségem, nem mintha előtte olyan nagyon törte volna magát, hogy bármiben is a segítségemre legyen.
- Én vagyok a következő - vigyorodott el sokadjára, és egyre jobban zavart az önteltsége meg a gőgje.
- Hát persze - sziszegtem. Egyáltalán nem azért volt ott, hogy engem támogasson. Nem is tudom, hogy fordulhatott ilyesmi meg a fejemben.
Minden esetre kitöröltem őt az elmémből, csakis a gondolataimra koncentráltam, miközben kaptam magamra pár zsinórt meg mikrofont a fejemre, hogy tudjak kommunikálni odabenn. Egy lépcső vezetett a színpad felé, egy nő mellettem állva elkezdett visszaszámolni háromtól, mire a pulzusom ismét az egekbe szökött.
Ideje volt megindulnom, hát erőt vettem magamon, félredobtam minden idegességet és határozott léptekkel baktattam előre. A színpad fekete volt és kissé barátságtalan, közepén egy apró sárga X-el, hát lehajtott fejjel odatotyogtam, és megtorpanva rajta felpillantottam.
Az első dolog ami eszembe jutott az volt, hogy sok. Ez persze az emberekre utalt, akiket megpillantva jócskán beleszédültem a látványba. Táblák mindenfelé, csillámos filcekkel világítottak rajtuk a nevek, Meredith, Carla, Enrique... volt minden. Jobbra-balra elnyúlt a közönség, fölöttük pedig a csatorna neve, és a már sokszor látott, sárgás-kékes Just Dance! felirat. A tekintetem ezek után a zsűri tagjaira vándorolt. 
Jennifer a két férfi között ült, mint egy jelként, hogy ő a nő. Csodásan festett fekete-fehér ruhájában, volt benne valami nőiesség, ami egyszerűen magával ragadja az embert. Elképesztően gyönyörű szőke haja hullámokban söpörte a hátát, szélesen mosolygott, és csak úgy áradt belőle a szépség. Ő képviseli a fiatal, harmincas bombázót, hivatalos szakmája színésznő-modell, de ezek révén a tánc világával is sikerült megismerkednie kellően ahhoz, hogy felkérjék zsűrinek.
A bal oldalán Carl foglalt helyet, akinek a megjelenésében volt valami bölcs, idős szentimentum, amelyhez hozzásegítettek az évek által felszántott ráncok a meglepően fehér arcbőrén. Enyhe szakáll ékeskedett az állán, és nem tudom miért, de egyes szögekből olyan volt, mint egy közönséges nagypapa, nem mint egy visszavonult sztepptáncos a kilencvenes évekből.
A másik szélen ücsörgő barna bőrű férfira tévedt a tekintetem, Davidre, vonzóan festett az öltönyében, jóképű volt és igényes megjelenésű. Azonnal megszerettem, bár köztudott, hogy tőle kell a legjobban tartani. Kíméletlen fazon. Ő a zene által került be a másik kettő mellé, évekig tanulmányozta a különböző afrikai törzsek kultúráját, így megismerkedett mindennel, amivel csak lehetett, ezzel együtt a muzsikájukkal is. Eredetileg zenész, de többször látta a piramisokat, mint ahány turnéja volt.
A színpad meglepően hatalmas volt, legszívesebben végigcigánykerekeztem volna rajta, csak gyanítottam, hogy enyhén furcsán nézett volna ki. Plafonig érő sárga paravánok választották el a színpadot a háttérben folyó munkától, mögöttem pedig ismét az ominózus feliratot véltem felfedezni. Tudtam, hogy rengeteget fogok még találkozni vele, ha benn maradok. A plafonon itt is a fények kaptak helyet, de ezúttal nem kívántam huzamosabb ideig bámulni őket, mivel így is majdnem megvakultam tőlük.
- Sziasztok - mosolyogtam a zsűrikre, miután alaposan szemügyre vettem a körülöttem elterülő világot.
- Kihez van szerencsénk? - tudakolta Jennifer, átdobva a vállán tökéletes hajzuhatagát, amitől ösztönös irigység fogott el.
- Amy Prince vagyok, huszonnégy éves, Minnesotából - feleltem már szinte kapásból, a kamerás nő megedzett.
- Az egy igen messzi állam - állapította meg David, leírva az adataimat az előtte heverő lapra. - Miért jelentkeztél?
- A tánc az életem, és szeretnék már végre élni! - böktem ki az első értelmes válaszomat a kérdésre.
- Ez egy abszolút érthető gondolat - mosolyodott el halványan Carl, ami kicsit le is nyugtatott. Ahogy így mind a hárman ott ültek velem szemben, szükségem is volt erre. Elvégre ők igazi legendák!
- Izgatottan várom a produkciódat, Amy - dőlt hátra mesésen kényelmesnek tűnő székében Jennifer. - Milyen műfajban fogod megmutatni magad?
- Ez igazság szerint az én sajátos stílusom. Leginkább hip-hop, de néhol megcsillan egy kis modern, meg hasonlók - magyaráztam esetlenül, mivel ilyen kérdésre nem számítottam.
- Rendben, figyelünk! - adta meg a végszót David, mire a zene már fel is csendült.
A castingban az a nehéz, hogy nem számít te milyen táncot kovácsoltál össze, milyen műfajban, milyen zenére, azt elő kell tudnod adni a találomra érkező számokra. Ezért nem akartam túl pörgős, esetleg túl lassú mozdulatokban gondolkodni, olyanra volt szükségem, amit tényleg bármire elő tudok adni.
Egy, két, há, négy...
A gyomrom görcse nem maradt abba, szétvetett az izgalom, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam a külvilágot és el tudjam képzelni magam egy teljesen üres teremben, ahol egyedül vagyok.
Egy, két, há, négy...
Jól van, Amy. Meg tudod csinálni! Anyáért és apáért. Gyerünk, most!
Egy, két, há, négy!
Egy lépés. Még egy lépés. Kar. Hullám. Lép. Lép. Forog. Bezár.
Az első pár mozdulatnál ügyelnem kellett a remegő lábamra, az összeesés szélén álltam, de sikerült felülkerekednek az izgalmon.
Ha valaki megkérdezné, hogy mit műveltem a színpadon, nem nagyon tudnék normális választ adni neki. A lában, a kezem meg a testem okosan tette a dolgát, viszont az elmém teljesen máshol járt. Lelki szemeim előtt megjelent a jövőm, a karrierem, a siker amit a műsor segítségével elérhetek, és az a rengeteg öröm, amit majd ez okozni fog. Láttam a szüleimet, büszkén mosolyogtak rám, és sok erőt is adtak az egészhez.
Aztán azt vettem észre, hogy több másodperce állok a végpózomban, ezért megráztam magam, összezártam a lábaimat és kihúztam magam. A zene elhalkult és mérhetetlen megkönnyebbülés töltött el, átjárta az egész testem, és sikerült végre nem szaggatottan beszívnom és kifújnom a levegőt. A közönség tapsolt, fütyültek, és csodás érzés volt hallgatni őket. Elismertek. Azt hiszem az ember egész életében csak az elismerést kutatja. Eleinte a szüleiét, majd a barátaiét, később a főnökéét. Szóval ha valaki elismeri az ember tehetségét, bármi legyen is az, annál felemelőbb dolog nem létezik.
- Köszönöm! - integettem a tömegnek széles, őszinte vigyorral a képemen. Szerettem volna mindenkit egyesével megölelni.
- Amy - vette át a szót a közönségtől elsőként Jennifer. Nyugtalanul vártam az értékelését. - Nekem tetszett. Összeszedett voltál, megragadtál vele, nem tudtam levenni rólad a szemem! Gratulálok hozzá.
- Nagyon köszönöm! - mosolyogtam rá, egy kő már leesett a szívemről, maradt még kettő.
- Amy, drágám - folytatta Carl. - Engem teljesen elvarázsoltál - vigyorodott el. - Ami a legjobb tetszik benned, hogy nagyon sajátok a mozgásod, teljesen egyedi. Erre nem mondhatnánk rá azt, hogy modern, vagy hip-hop, vagy bármi egyéb. Ez tényleg a te saját stílusod volt, a te mozgásod, csak te! A mai nap folyamán nekem te vagy a legnagyobb meglepetés! - rádőlt az asztalra, mintha csak velem akarna közölni valamit, amire persze ebben a helyzetben nem volt lehetősége. - Ugyanis úgy hallottam kissé összeestél a színfalak mögött - kacsintott.
Hangosan felnevettem, elöntött a boldogság és egy pillanatig sem szégyelltem az ájulásomat. Második kő. A körmömet rágcsálva várakoztam a kopasz fejét vakargató Davidre, hiszen már csak ő állta útját a sikeremnek, a továbbjutásnak, a jövőnek, az elismerésnek.
- Hát, mit mondhatnék? - rántotta meg a vállát. - Tetszett - pillantott fel rám egy halvány mosollyal. - Van még hova fejlődni, de határozottan tetszett. Köszönöm.
Óriásit sóhajtottam, amit a mikrofonnak köszönhetően mindenki tisztán hallott, a közönség nevetni kezdett, de ez már akkor inkább volt felemelő, mint kínos. Felugrottam örömömben, visszaérkezéskor pedig majdnem kicsúszott alólam a lában, de sikerült visszanyernem az egyensúlyom.
- Szerintem van számodra egy helyünk - fokozta a jókedvemet Jennifer, jobbra, majd pedig balra pillantott, a két férfi pedig beleegyezőn bólintott. - Találkozunk egy hét múlva!
Olyat sikítottam, mint soha előtte. Szerintem még a Minnesotai halpiacon is meghallotta az az idegesítő nénike. Egy utolsó köszönetnyilvánítás után hanyatt-homlok menekültem lefelé a színpadról, ellenkező oldalra, mint ahonnan érkeztem, ugyanis a stábos fickó erre adott utasítást. Matt, Pink, Davis, Rachel és Kelly már ott álltak, egy hasonló szürke ajtókkal meg tévével felszerelt helyiségben, egyenesen Matt nyakába ugrottam, összeszorított szemekkel és fogakkal tapadtam hozzá, lábaimmal átkulcsoltam a derekát, a két karommal meg csaknem megfojtottam. Pink zokogott, Rachel zsebkendővel kínálta, Davis a hajamat simogatta, Kelly pedig csak várta, hogy feltehessen nekem néhány kérdést.
Szavakkal kifejezni lehetetlen, hogy akkor mit éreztem. Csak azt éreztem, hogy megcsináltam. Én, Amanda Prince, megcsináltam. Határ a csillagos ég!