2014. február 16.

Második fejezet: Első benyomások

Hali! Elérkezett a vasárnap, itt is lennék a második fejezettel, amiben megismerhetjük Amy csapatának másik két tagját, Rachelt és Davist, valamint felbukkan a fiú főszereplő... Szívesen fogadom a véleményeket, örülnék pár kommentnek. *Bia*

- Amy! - zárt karjai közé Rachel, majd vörös rúzsával nyomott hagyott az arcomon. - Annyira örülök neked! Úgy megnyered, mint a pinty!
- Ugyan! - legyintettem szerényen. Nem is tudta mennyire örültem annak, hogy ott volt, támogatott és az egész jelenlétével segített nekem.
- Én csak abban reménykedem, hogy jó partnert kapsz -  csipkedte az arcom Pink, mintha ő lenne a púpos nagymama, én meg az unokája.
- Én meg abban reménykedem, hogy valami lúzert kapsz - dünnyögte Matt, és bár talán csak magának szánta ezt a gondolatot, mind hallottuk.
Kérdőn néztünk rá, mire hozzátette:
- Én nem tudok táncolni!
Engem sosem zavart, hogy Mattnek nem erőssége a csörgés. A legtöbb hivatalos táncos párja igazából úgysem a párja. Pozitívum, ha az ember el tudja különíteni a szerelmet a munkájától.
Rachel szerette volna elterelni a szót az öccse hiányosságáról, ezért kitépte a kezemből a csomagokat.
- Anyu megkért, hogy dobjam le otthon a cuccaitokat - nyújtotta a kezét Matt felé, hátha lesz oly kedves, és átadja a sporttáskákat.
- Egyedül fogsz ennyi cuccot elcipelni? - vonta fel az egyik szemöldökét. Imádtam, mikor pofákat vág, egyrészt nem tudtam megállni röhögés nélkül, másrészt pedig akkor az arca egészen kisfiússá válik, olyan, mint egy kölyökkutya. És ki ne szeretné a kölyökkutyákat?
- Ki az idősebb? - vetett egy lesajnáló pillantást az öccsére a lány.
- Ki az erősebb? - vágott vissza Matt.
- Ki az okosabb?
- Ki a kigyúrtabb?
- Ki a szebb?
- Ki az értelmesebb?
És ez így ment, jó néhány percig. Matt és Rachel olyanok voltak, mint a veszekedő ötévesek. Amolyan "enyém a vár - tiéd a lekvár" szerű viták voltak ezek, az ember mégis képtelen volt egy idő után hallgatni. A körülöttünk álló emberek furcsán méregették a gyerekes húszéveseket, mialatt Pink meg én igyekeztünk valamivel arrébb állni, nehogy a végén még minket is retardáltnak nézzenek.
- Csak én érzem úgy, hogy nem teljes a létszám? - morfondírozott az állát vakargatva barátnőm. Értelmes és okos fejet szeretett volna kölcsönözni magának arra a pár percre, amíg ezen töri a fejét, de sajnos a dolog kútba esett, leginkább egy hányás előtti grimasz ült ki az arcára, és akkor már biztos voltam benne, hogy mindenki elmebetegnek hiszi a társaságunkat.
- Nem tudom, sok embert hívtam, de csak páran vállalták be a hosszú utat - vontam vállat, végiggondolva az ismerőseim listáját. Majd eszembe ötlött egy név, kiült egy vigyor az arcomra, és már épp közöltem volna Pinkkel a srác nevét, mikor egy hang érkezett mögülünk.
- Végre, már azt hittem sosem talállak meg titeket! Mire való a mobiltelefon, ha nem vagyok túl indiszkrét?
- Davis! - sikoltottam fel örömömben.
Davis a maga alacsony termetével és hangyányit borostás arcával állt előttünk. Ébenfekete haja csak úgy csillogott a naptól, meg a rengeteg zselétől és krémtől, amivel tökéletes kinézetet kölcsönzött frizurájának. Rikító színű nadrágot viselt, ezzel harmonizált pilóta stílusú napszemüvegének sárgás-zöldes, rejtélyes árnyalata, amit feltolt a fejére, mielőtt szabályosan nekirontottam és izgatottan a nyakába ugrottam. Davis volt a fiúbarátom, akit egy szórakozóhelyen ismertem meg, néhány évvel azelőtt. Ez idő alatt sokan megkérdőjelezték a mi kapcsolatunkat, mivel fiú-lány barátság sokak szerint nem létezik. Én is ezt az elvet vallom, viszont Davis esetében nincs okom aggódni, ezt bizonyította az a tény is, hogy éppen egy közelünkben idegesen toporgó fiút fixírozott. Igen, Davis meleg. És amiért igazán megszerettem az az, hogy ezt egyáltalán nem próbálja leplezni. Nyíltan felvállalja a másságát, a másik pedig, hogy nagyon őszinte és aranyos. Mindent tud a mai divatról, nőkről, hajstílusokról, tehát minden olyan dologról, ami a lányokat foglalkoztatja. Annyira szeretem a kisugárzását, a mosolyát, a megjelenését és a beszédstílusát, már nem is tudnám elképzelni nélküle az életem.
- Nem mintha nem élvezném a hajad mangós illatát, de most már igazán elengedhetnél - elégelte meg a szorongatásomat, így nagy nehezen, de elhúzódtam tőle, mialatt Pink megpróbálta leállítani a még mindig vitatkozó testvérpárt.
- Hogy utaztál? - kérdeztem tőle egyre izgatottabban.
- Mesés, egyszerűen mesés utam volt. Egy cuki pofa mellé kerültem a gépen... - duruzsolta a fülembe, mintha valami titokról lenne szó. - Azok a vállak!
Davis számára egy férfiben a legfontosabb dolog a váll és a haj. Ha valaki széles vállakkal rendelkezik, és törődik a sérójával, nála már nyert ügye van.
Akaratlanul is elmosolyodtam vékony, selypegős, lányos hangján, amit olyan rég hallhattam, mivel pár hónapja New York-ba költözött, hogy egy mesterfodrász mellett tanulhasson.
- És milyen a Nagy Alma? - tudakoltam, mivel nekem még nem volt alkalmam ellátogatni oda, de reménykedtem abban, hogy egyszer majd sikerül.
- Csodás! Az a nyüzsgés, te! Egyszer el kell vigyelek oda, imádnád! - újságolta vigyorogva. - Ha lement ez az egész hercehurca és már hatalmas sztár vagy, a magángépeddel tehetnél a szalonba egy látogatást. És hozd el a táncos párodat is, persze csak ha szívdöglesztő!
- Ígérem - bólintottam magam mögé sandítva, ahol Rachel épp megnyerte a perré alakult civakodást, Pink segítségével bevágta egy taxiba a csomagokat, és már el is tűnt. Matt a szemét forgatva felsóhajtott, Pink meg visszatért hozzánk.
- Davis, micsoda meglepetés! - csillant fel a lány szeme, aki hozzám hasonlóan imádta a fiút. - Amy említette, hogy eljössz, de nem hittem, hogy képes leszel otthagyni a Szabadság-szobrot.
- Te, hogy az mennyire túl van értékelve! - vágott elégedetlen képet a fiú. - Csak egy zöld nő, fáklyával. Semmi extra - legyintett vállat vonva.
- Talán ha egy hatalmas, úszástól megizmosodott vállakkal megáldott férfi tartaná azt a bizonyos fáklyát, gyönyörű szőke hajjal, neked is jobban bejönne, nem gondolod? - vetett fel Matt, belépve a beszélgetésbe, miután lenyugodott a Rachellel való veszekedés után, aminek mellesleg nem értettem a lényegét, de gondolom ez olyan testvér-dolog.
- Matt, haver! - veregette meg a vállát Davis. - Jól nézel ki!
- Davis, állítsd le magad - sziszegtem a fogaim közt, megcsóválva a fejem.
- Most miért?
Davis nem szereti, ha a találkozásunkról beszélek bárkinek is. Matt elvitt egy szórakozóhelyre, ahol Pink akkori barátjának bandája játszott, hogy lássam mekkora drogos állat. A bandát nem sikerült szemügyre vennünk, ugyanis a pultnál valaki rámozdult Matt-re, olyan szinten, hogy az már korhatáros, én meg a sötétségben azt hittem, hogy valami csaj, ezért jól nyakon öntöttem a a hozzám legközelebb lévő pohár tartalmával, ami éppenséggel vodka volt. Aztán mikor Matt közölte velem, hogy az illető pasi, konkrétan kiestek a szemeim a döbbenettől. A barátom szörnyen kínosan érezte magát, minél előbb szeretett volna lelépni, úgyhogy indultunk is, a bandáról teljesen megfeledkezve. Ám Davis utánunk sietett, elnézést kért tőlem is, Matt-től is, majd megadott egy címet egy fodrászathoz, ahol akkor éppen dolgozott, mondta, hogy bármikor ingyen készít nekünk akármilyen frizurát. Egyikünk sem tervezte, hogy még egyszer találkozhat a sráccal, a cetli elkeveredett, mivel egyáltalán nem akartunk ellátogatni hozzá. Pár hónappal később azonban vészhelyzet alakult ki: Pink főnöke rendezett egy táncestet, amolyan pofavizit volt az egész, a lánynak muszáj volt megjelennie, és mivel nem akarta, hogy végezzen vele az unalom, amíg pár tízéves balettozik pusztán jótékonyságból, engem is hívott, sőt, megfenyegetett, hogy ha nem megyek el, nem úszom meg szárazon. Egyik fülemen be - a másikon meg ki. Teljesen megfeledkeztem róla, péntek délután egy adag pattogatott kukoricával bámultam a televíziót, mikor csörgött a telefon, barátnőm egy 'ugye nem felejtetted el?' hívással ajándékozott meg. Rávágtam, hogy természetesen nem, és már rohantam is elkészülni. Csakhogy a hajam úgy festett, mint amit egy kutya szájából húztak ki, és egy sima hajmosás már nem segíthetett volna rajtam. Kétségbeesetten hívtam fel Matt-et, aki azt ajánlotta, hogy nézzek be a közeli fodrászatba, és nem lesz gond. Így hát elkészültem és sebesen rohantam a közeli szalonba, ahol éppen mindenki foglalt volt, ráadásul áremelést is tartottak, aminek láttán beleszédültem a nullákba. Eszembe jutott Davis, taxiba ülve süvítettem arra a helyre, ahol éppen ő dolgozott, felismert, örült nekem, és csodás munkát végzett. Enyhe félórás késéssel pedig beestem a partira. Később állandóan visszajártam, és a barátság kialakult.
- Várunk még valakit? - néztem végül körbe, komolyan nem tudtam, hogy hívtam-e még valakit, viszont már így is elég sokan voltunk ahhoz, hogy anyának érezzem magam. Matt feszengve állt egyik lábáról a másikra, utált sorban állni, gyűlölt várakozni, nem tudta mit kezdhetne magával. Davis máris kezdett kicsúszni a kezeim közül, éppen nem volt barátja, ezért lecsapott mindenkire, aki akár egy kicsit is melegnek tűnt. Pink szerencsére még nem őrült meg, Rachel pedig elment, szóval a helyzet még nem volt kaotikus.
- Mi nem vagyunk elég jók neked? - háborgott Pink.
Tekintetem az égre helyeztem, és igyekeztem minél több D vitamint bejuttatni a szervezetembe a Nap által, hátha akkor jobban sikerül az előadásom. Még nem öntött el a végső fázisú izgalom, a sor elképesztően hosszú volt, esélyem se volt rá, hogy két órán belül fellépjek. Körülöttünk mindenki beszélgetett, én pedig szeretek belehallgatni emberek eszmefuttatásába, ha tömegnyomor alakul ki. Néhány fiatal srác mellettünk az Apple-ről csevegett, a barátnőik meg csak a szemüket forgatták, és majd' elszundítottak, állva. Páran idegrohamot kaptak és rohangálni kezdtek, utat törve maguknak az emberek között, engem meg majdnem fellökve. Egy lány a pasijáról magyarázott egy másik lánynak, aki csak úgy tett, mintha figyelne, közben egy messzebb ácsorgó sráccal szemezett. Davis megpróbált összehaverkodni pár kigyúrt állattal, Pink a telefonját nyomkodta, Matt meg az órájával babrált, igyekezett valamit kiokoskodni a időzónákkal kapcsolatban, én meg álltam, és kémleltem a tömeget. Pink egy idő után eltette a telefonját és az eget meg a Napot kezdte pásztázni, behódolva a csodálatának ezen dolgokkal kapcsolatban.
Elmélyültem a gondolataimban, és azt vettem észre, hogy mindjárt bejutunk. Rachel éppen akkor verekedte át magát a tömegen és ért vissza hozzánk, mikor átléptük a hatalmas helyiség küszöbét.
Egy óriási teremben találtam magam. A csatorna - amelyik az egészet forgatja - székházában kapott helyet a válogatás. Jobbra pillantva dolgozókat és biztonsági őröket láttam, ők a csatornához tartozhattak, és a belépőkártyájukat felmutatva be is juthattak az épület dolgozói részébe. Óriási csillár lógott a plafonról, aminek a fénye egészen megbabonázott, alig tudtam levenni róla a szemem. A terem közepén hosszú pult várt a jelentkezőkre, felírták a nevüket, születési helyüket, kaptak sorszámot, meg hasonlók. Székek voltak elhelyezve szerte az egész helyiségben, szinte mindegyiken ültek is, mellettünk ledobott táskák hevertek szanaszét. A barna parkettára szegeztem a tekintetem, aminek csíkjai szabályosan követték egymást a szoba másik végéig. A fal mályvás-kávés-barackos árnyalatot kapott, szinte mintha frissen lett volna festve, az izzadtságszag alatt éreztem egy kis mámorító festékszagot is. Én nagyjából minden olyan dolognak az illatát imádom, amit mások gyűlöltek. Az autógumi, a benzin, a penész, a könyv, az eső, az bőrcsizma, az élesztő. Ezek szagát mind kifejezetten szeretem. Tehát beleszippantva a levegőbe elöntött a boldogság, mialatt Matt és Pink a pult felé rángattak.
Aztán a tömegben megpillantottam egy fiút. Valahogy kitűnt, messzebb állt a többi embertől, nem volt társasága. Hosszú, méretes talpa egy rongyossá hordott Nike cipőt taposott, megnyúlt lábán fekete, kikopott nadrágot, felsőtestén egy egyszerű kék pólót viselt. Magas, vékony alakja elütött a közelében álló, testesebb úrétól. Egy oszlopnak dőlve rágózott, bal kezével folyamatosan csettintgetett a hangszórókból érkező dallamos zenére, másik kezével pedig beletúrt a kusza barna hajába. Nem tudom miért, de furának és különcnek gondoltam. A padlót kémlelte elmerengő tekintetével, fogai közt idegesen rángatta ide-oda a rágót, szabad kezével pedig gatyája szíját birizgálta, a másik még mindig a zene rabja volt. Talán feltűnt neki, hogy figyelem, felemelte a fejét és találkozott a tekintetünk. Barna szemeivel egyenesen az enyémekbe nézett, úgy éreztem, mintha a puszta két szemével belelátna a lelkembe, és olvasni kezdené a múltam regényét. Néhány másodpercnyi szemezés után gondoltam ideje lenne megszakítani a műveletet, de nem kaptam el a tekintetem, ahogy ő sem. Engem közben persze sodortak az emberek, de tartottam a szemkontaktust.
- Kicsim - rántott egyet finoman a karomon Matt, mire kizökkentem a koncentrációmból és felé pillantottam.
- Igen? - vontam fel a szemöldököm, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna, akárcsak Csipkerózsika.
- Nagyjából egy perce szólongatunk - világosított fel Pink. Davis és Rachel eközben érthetetlen okokból kifolyólag a körömgombáról diskuráltak.
- Csak elbambultam - legyintettem, és igyekeztem nem keresni a tekintetemmel a fiút.
Mi kerültünk sorra a pultnál, a fehér-kék egyenruhába bujtatott nő kérdéseket tett fel, majd beírta a válaszaimat egy lapra. Előhúzott az asztal alól egy lapot, amin egy hosszú szám díszelgett, majd óvatosan rám ragasztotta, egy morgás kíséretében. Kissé elege lehetett a napból.
Lenéztem magamra, ahol a Just Dance! felirat alatt a lapon a következő szám foglalt helyet: 278 619. Jó kis szám, de másnapra már tuti nem fogok emlékezni rá.
Kerestünk pár szabad helyet, lehetőleg közel egymáshoz, mivel biztosak voltunk abban, hogy egy darabig ott leszünk, és nem szerettünk volna unatkozni. Egy nagyobb csoport éppen akkor indult meg, hát gyorsan le is csaptunk a szorosan egymás mellé rendezett fekete székekre.
Feltűnt, hogy milyen sok kamera figyel minket a sarkokból, kezdtem feszengeni. Hiszen bármelyik őrült, kínos pillanatomat mutathatja a tévé. Hiszen a tánc mellett ügyelnem kell arra is, hogy az emberek megszeressenek, mivel a közönség fog dönteni a sorsomról, ha bekerülök az élő show-ba. Ha pedig a karakterem nem ragadja magával az embereket, mehetek a levesbe.
- Elnézést - furakodott elém egy nő, nyomában ott loholt a kamerás férfi, azzal a szándékkal, hogy felvesznek engem, hogy be tudják vágni a produkcióm előtt. Elkerekedett a szemem, erre nem is számítottam, a szívem hangosan és erőteljesen kezdett dübörögni a mellkasomban. - Jó napot! - mosolygott a nő bátorítóan. - Akkor kezdjük, ha készen áll - nyugtatott meg.
- Hé, kicsim - fordította az arcom maga felé Matt. - Nem kell izgulnod. Te csodás vagy, nem lesz semmi gond - azzal közelebb húzva magához megcsókolt.
- Köszönöm - suttogtam. - Készen állok - fordultam a nő felé feltöltődve önbizalommal, és a társaságom is elhelyezkedett, elvégre ők is szerves részei lesznek a kisfilmnek.
- Nézzen a kamerába, és beszéljen úgy, mintha csak velem társalogna - adott utasításokat a hölgy, Rachel még érvelt egy utolsót a körömgombáról Davisnek, majd forogni kezdett a kamera. - Hogy hívják, hány éves, honnan érkezett? - tette fel az első kérdéseket a nő, amit majd szépen kivágnak, hogy a szövegem teljesen természetesnek tűnjön.
- Amanda Prince vagyok, de mindenki csak Amy-nek hív. Nem olyan régen töltöttem a huszonnégyet, és a messzi Minnesotából jöttem.
Ez így kissé erőltetettnek és monotonnak hangzott, de majd egy kis aláfestő zenével senkinek nem fog feltűnni az idegességem.
- Kikkel érkezett, mesélne kicsit róluk?
Az emberek bemutatása sosem volt az erősségem, de igyekeztem normálisan ismertetni a csapatomat.
- Ő itt a barátom, Matt, három éve vagyunk együtt, és teljes az összhang. Pink - böktem a kicsit messzebb ülő lány felé - pedig egy csodás barátnő, aki mindenben támogat. Rachel Matt nővére, aki maga a függetlenség, és a kapcsolatunk meglepően jó. Ő meg Davis, egy fiúbarát - biccentettem az utoljára maradt fiú felé, akinek személyét nem kívántam kifejteni.
Tudtam, hogy nagyon közvetlennek kell lennem, és reménykedtem abba, hogy a mondandóm nem hangzott görcsösnek és idegesnek.
- És ti, mit gondoltok Amyről? Van esélye? - pillantott a többiek felé a hölgy.
- Amy a legtehetségesebb lány, akit ismerek, bent van a helye, az egyszer biztos - vette át a szót elsőként Matt.
- Szerintem - szólalt meg Davis, mire a hölgy kissé meghökkent a hangjától és tudatosult benne, hogy miért is nem mutattam be részletesebben - Amy csúcs. Csúcsabb, mint azok a cuki csajszik a kifutókon, azokkal az elcsépelt frizurákkal.
Davis folyton bírálja az emberek haját, szerinte ha valamilyen hajkoronát nem ő készít, akkor az el van rontva.
- Amy meg fogja nyerni, ez kétségtelen. Erős nőként fog viselkedni, előre félhet a párja! - bólogatott Rachel, Pink pedig próbálta összerakni a fejében, hogy mit is mondhatna.
- Ideje, hogy ez a klassz csaj kitörjön az eladói állásából, és végre lehetőséget kapjon, hogy bizonyíthassa tehetségét - bökte ki végül.
- Aranyos csapatod van - jegyezte meg a nő mosolyogva, mire akaratlanul is bólintottam, egyetértésem jeléül.
- Egy megrögzött feminista, egy egészen ijesztő gót, egy selypítő buzi meg egy nyálgép. Én ezt inkább enyhén bizarrnak nevezném.
A szavak a kamera jobb oldaláról érkeztek, felpillantottam, és legnagyobb meglepetésemre az iménti szemezős pasast véltem felfedezni, tőle származtak a sértő szavak. Összehúztam a szemöldököm és összefontam magam előtt a karjaimat, mialatt feltápászkodtam.
- Amy, nem kell... - ragadta meg a karom Matt, azzal a szándékkal, hogy leállít, mielőtt balhét csinálnék, de nem járt szerencsével. Kimért mozdulatokkal a fiú elé sétáltam, akinek a szemei ezúttal már korántsem voltak olyan barátságosak, mint első alkalommal. - Neved? - érdeklődtem felnézve rá.
- Tay - közölte tömören.
- Mint?
- Mint Nicholas Taylor - felelte. Hátrapillantottam, Pink természetesen besértődött a gót jelzőn, Rachel csak mosolygva a szemét forgatta, elég érett volt ahhoz, hogy az ilyesmik ne érintsék túl mélyen, Matt csak engem féltett, Davis meg szúrós szemekkel üzente felém, hogy nyírjam ki, bár szerintem mélyebben érintették a barátaira tett megjegyzések, mint az őt ért szavak.
- Csak az egoista, gazdag férgek használják a vezetéknevüket - horkantam fel egy lesajnáló pillantás keretében.
- És persze csak a férfiak! - szólt közbe Rachel kapásból, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ezt nem kéne mondania. Igen, Tay máris ráharapott.
- Természetesen - vigyorodott el gúnyosan.
- Ide figyelj! - toltam a magasba a mutatóujjam. Én alapjáraton jóindulatúnak és normálisnak tartom magam, de ha a szeretteimmel packáznak, azt bizony nagyon megbánják. - Vagy most rögtön eltakarodsz és megpróbálsz elkerülni engem, vagy pedig megjárod - fenyegettem.
- Tele a gatyám - sóhajtott fel cinikusan. - De inkább tényleg megyek, mielőtt a gótról kiderül, hogy Robert Pattinson unokatestvére, és belém mélyesztve fogait örök kárhozatra ítéli a lelkem - pillantott el fölöttem Pink irányába, akinél erre aztán tényleg betelt a pohár, bizonyára péppé verte volna a srácot, ha Rachel nem rántja vissza a székébe a megfelelő pillanatban. - Örvendtem - intett, mialatt szépen lassan hátrálni kezdett.
- Én aztán nem! - kiáltottam utána, visszahuppantam a székembe, összefontam a karjaimat és igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy nem érdekel miket beszél.
- Mekkora bunkó - dünnyögte Matt. - Jól vagy? - fordult felém aggódva, elvesztem a szemeiben és szépen lassan kezdtem megnyugodni.
- Persze - morogtam. - Ti?
- Engem hidegen hagy a negativitása, sokkal többre vittem az életben, mint ő. Neki tehetségkutatóra van szüksége a céljainak véghez viteléhez, én viszont a saját kezeimmel építettem meg a karrierem - válaszolt Rachel meglehetősen dacosan, mire Matt kissé oldalba bökte.
- Hé! - sziszegte arra utalva, hogy éppen mi is azért voltunk ott, hogy én egy tehetségkutatóval érvényesítsem magam.
- Jaj, nem! - vonta vissza a szavait ijedten a lány. - Nem úgy érettem, hogy te - ragadta meg a kezem - nem tudnád a saját kezeiddel megépíteni a jövődet!
- Ne aggódj, nem számít - legyintettem, bár egy kicsit rosszul esett, hogy így gondolja, mégsem voltam az a fajta, aki ezért bosszút fogad. - Pink? - pillantottam a lányra félve, talán őt érintették a legjobban Tay szavai. De a lány meg sem szólalt, csak az ujjait ropogtatva bámult maga elé, teljesen lecsüggesztette a fiú megnyilvánulása. A mellette ülő Davis végigsimított a karján, mire az megadón felénk fordult, de még mindig nem szólalt meg. Néhány perc után viszont ráunt.
- Megyek, felhívom Kent-et - húzta elő a zsebéből a mobilját, és felállva kissé arrébb vonult, hogy ne halljuk miket mond a barátjának.
- Te megvagy? - böködtem bele Davis karjába, átnyúlva Matt-en.
- Ugyan, ez még semmi nem volt - vont vállat. Valóban illették már sokkal súlyosabb jelzőkkel is. - Csak a rátok aggatott dolgok miatt vagyok dühös. Amúgy pedig... - habozott a kezét pöckölgetve - egész jóképű.
- Jóképű, ez? - grimaszoltam. A szemkontaktus közben talán úgy vélekedtem, hogy meglehetősen szemrevaló, de ezek után kellőképpen átformáltam magamban a kialakult képet róla. A Tay szó hallatán egy szarvakkal felszerelkezett, apró zöld troll ugrik majd be.

8 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Érdekes :) és nagyon tetszik!! Imádom a képeket és a szereplőket!

      Törlés
    2. Ennek örülök, remélem továbbra se okozok csalódást! :)
      Puszi!

      Törlés
  2. Kaptál egy követőt is a cserén kívűl :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy megtetszett a történet :)

      Törlés
  3. Kicsit elmaradtam a blogoddal, de remélem azért ezt a komit is olvasod majd! :)
    Nagyon, nagyon jó rész lett!!! :D :D
    /Lucinda/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága vagy, köszönöm, hogy olvasol! :) Remélem továbbra se okozok csalódást! Millió puszi!

      Törlés