Harmadik fejezet: A színpadon

Boldog szerda estét mindenkinek, tegnap elkezdődtek a szóbelik! És ki az, akinek már az első nap szaladnia kellett felvételizni, ráadásul az álomsulijába? Igen, kitaláltátok, ez Bia Joy... érdekes volt, szóval sok szerencsét minden nyolcadikosnak a továbbiakban, még én sem vagyok készen, bár úgy lenne!

A harmadik fejezet megérkezett hozzátok ezen a februári napon, úgyhogy jó olvasást hozzá! *Bia*

Hosszú percek után a barátaimnak sikerült kiheverniük az őket ért sérelmeket, Pink visszatért köreinkbe, mialatt én megeskettem a kamera mellett guggoló nőt, hogy kivágják Tay bunkóságait. Biztosított, hogy ez így lesz.

Igazság szerint engem nem csak az zavart, amit mondott, hanem, hogy miért mondta. Erre nem tudtam rájönni, elvégre mi hozzá se szóltunk, nem zargattunk, velem volt egy kis szemkontaktusa, de az nem számottevő.

- Mit jelent Önnek a a Just Dance!? Mit szeretne elérni? - tette fel az újabb kérdést a hölgy.

A választ alaposan át kellett gondolnom. Őszintén, miért jelentkeztem? Számtalan oka volt, szinte ezer meg egy, ennek ellenére szerettem volna csak a kulcsfontosságúakat kiemelni. Gondosan elrendezgettem a gondolatokat a fejemben, szép, kerek mondatokba fűztem, mint a rendes iskolás nyelvtanórán.

- Számomra ez az egész egy második esély. Az első lehetőségemet a céljaim elérése három éve elszalasztottam, és ez a műsor talán megadja nekem azt, amire mindenképpen vágyom. A tánc és a zene az életem. Ráadásul itt végre alkalmam nyílik belülről megismerni az ilyen show-kat, biztosan nagyon klasszak. Új ismeretségeket köthetek, ebben biztos vagyok. És küzdeni fogok, egészen a végsőkig.

A hölgy elismerően bólintott, tetszett neki a mondandóm. Ettől, és Matt hátamat simogató kezétől elöntött a megkönnyebbülés, örültem, hogy belevágtam.

Teltek az órák, az unalom a tető fokára hágott, mindenki a maga módján igyekezett elütni az időt. Pink recepteket böngészett és evett a maradék magával cipelt sütikből, néha felhúzta lábait, néha csak az egyiket, néha fetrengett a széken, néha kihúzta magát, egyszóval megállás nélkül fészkelődött. Matt egészen békés volt, jobbra dőlt, balra dőlt, elmerült a gondolataiban, ami nála nem megszokott, esetenként fülébe dugaszolt zenével nézett végig a teremben gyülekező embereken. Megtette értem, amit egyébként sose: várakozott, anélkül, hogy közben ügyeket intézett volna, pedig körülöttünk szinte mindenki csinált valamit. Ami azt illeti, olyan volt, mintha legalábbis az Apollo-11 kilövése lett volna terítéken. Az emberi faj mindenféle változata megjelent, értem ezt a bőrszínre, nyelvre, stílusra. Nem messze tőlünk punkok gyülekeztek, össze-vissza nyírt sérókkal, ami legalább Davist elszórakoztatta. Egy fiatal kínai házaspár üldögélt a földön hely híján, néhány alig tizenöt éves kölyök rohangált az emberek között, az ausztrálok és angolok gyönyörű akcentusaikkal lepték el a termet. Csodás érzés volt, hogy az én hazám így összehozta a különböző országokból érkező potenciális táncosjelölteket. És nem kevésbé az én potenciális páromat, aki talán éppen ott ült valahol a teremben. Vajon az az orrát piszkáló kopasz férfi tölti majd be a szerepet? Vagy a raszta fültágítós? Esetleg az a fickó, aki öltönyt és nyakkendőt viselt? Ekkor azonban bevillant egy gondolat. Egy rémisztő gondolat. Fantasztikus, hogy én már jószerivel kiválasztottam magamnak a párom, de addig hányszor kell még bizonyítanom! Elképesztő, hogy mennyi felgyülemlett stressz fog majd tanyázni bennem, és már a gondolata is sokkoló annak, hogy mi van, ha nem kerülök be. Ha ismét elbukom. Ha egy hatalmas kavicsban elhasalok, és vége lesz az egésznek.

- Kicsim, remegsz - vette a kezeimet a kezeibe Matt, igyekezve elmulasztani az idegességem, ami egyre csak nőtt és nőtt.

- Csak félek - ismertem be Rachelre pillantva, aki szintén a maga módján töltötte el az időt. Nem messze tőlünk szidta a száguldozó lurkókat.

- Csodás anya lenne belőle - mosolyogtam rá, miután rendesen rápirított a kisebbekre, és visszaült a helyére.

- Ahhoz előbb egy férj kéne, nővérkém - verte hátba testvériesen Matt, mire belegondoltam, hogy milyen lenne Rach esküvője.

- Ugyan, kérlek! - sóhajtott fel. - Ma már egy nő annyi lehetőség közül választhat, ha gyermekvállalásról van szó, egyáltalán nincs hozzá szükség egy elcsépelt ceremóniára, meg néhány fiókban porosodó papírlapra.

- Tehát azt állítod, hogy ha eljön az idő, örökbe fogsz fogadni? - csodálkozott Pink, aki néhány pillanatig képes volt abbahagyni a nyüzsgést.

- Ha - emelte ki a szót - eljön az idő. Nekem most karrierem van, nem adnám fel egy visító pelenkaigénylőért.

Rachel karriere valóban szárnyaló volt a lapnál, ahol szerkesztőként dolgozott. Ő az a fajta ember, akire ránézel és azt mondod: újságíró. Ugyanis a kisugárzása alapján egyszerűen nem lehet más.

- Szerintetek az a srác tizenhárom óránál meleg vagy sem? - vágott közbe Davis sajátos gondolataival. Nem számít, hányszor használja ezt az órás maszlagot, sosem fogjuk megérteni, ha nem normális emberi mértékegységekkel számol.

- Ha arra a rózsaszín párducra gondolsz, akkor szerintem igen - biccentett Matt egy tetőtől-talpig rózsaszínbe burkolózott fiatal fiúra.

- Egyetértek - helyeseltem. Pink vállat vont, Rachel pedig ismét felkerekedett, hogy megnevelje az újfent rohangászó tiniket.

Davis még jó ideig elvolt ezzel, méregette a fickót, kereste az árulkodó jeleket, engem boldogított a kérdéseivel, de legalább elfoglalt. Matt megpróbált összeismerkedni két másik sráccal, állítása szerint felmérte, hogy kikkel állok szemben. Pink rávette a mellettem túlbuzgó hajszobrászt, hogy cseréljenek helyet, így mellém került és hozzám fordult.

- Csak azt akarom, hogy tudd: én drukkolni fogok neked. Nem számít mit csinálsz, nem számít hányszor fogod elbőgni magad, nem számít mennyire szállsz majd el. Én ott leszek mögötted, akkor is ha megpróbálsz eltaszítani. Nem fogom hagyni, hogy ezt is elcseszd. És le foglak állítani, ha már megint valami fiúcska miatt dobod el magadtól a sikert, felfogtad? - rántott egyet a vállamon a nyomaték kedvéért. Matt hajthatatlanul tört előre, mindenkivel beszélgetett egy keveset. Rachel feladta a kicsik szidását, fáradtan roskadt le a székére, Davis pedig segített neki rendbe hozni az összegubancolódott frizuráját.

- Köszönöm - mosolyogtam Pinkre meghatottan.

Ekkor a hangszórók recsegni kezdtek, és egy unott hangú férfi volt hallható.

- Megkérem a következő sorszámú jelölteket, hogy fáradjanak a "B" terembe: - és elkezdett sorolni egy rakás számot. Én meg csak össze-vissza kapkodtam a fejem, ahogy az emberek elkezdtek mozgolódni, és egy nem messze tőlem elhelyezkedő, éppen kinyíló, szürke ajtó felé nyomultak.

- Amy! Ez te vagy! - mutatott a rajtam díszelgő számokra Rachel, teljes eksztázisban, mire elkerekedett a szemem.

- Mi? Mi? - pattantam fel, Davis karján rántva egyet vetettem egy pillantást a divatos karórájára. - Már ennyi az idő? - hökkentem meg cérnavékony hangon. Alig két óra telt el azóta, hogy kiszálltunk a taxiból, de engem máris behívtak egy másik terembe. A csapatom izgatottan kezdett el sodorni engem a szürke bejárat belé, Pink összeszedte Mattet, aki kissé túllőtt a célon és majdnem bagózni kezdett, hogy bevágódjon néhány tetkós pasasnál.

Mint később kiderül, aggodalomra semmi okom nem volt, ugyanis a teremben legalább kétszáz ember tolongott. Igyekeztünk helyet keresni magunknak, a helyiség hasonlóan festett, mint az iménti, csak hiányzott a hatalmas csillár, és valamivel kisebb is volt.

Néhány perc után sikerült elhelyezkednünk, és mikor már mind kényelmesen ültünk, megpillantottam a műsorvezetőket, akikről épp felvétel készült.

- Úristen... - semmisült meg Rachel, amint megpillantotta őket. - Ez Kelly és Cameron!

Tágra nyílt szemekkel bámulta őket, mi többiek pedig összenézve igyekeztünk kideríteni, hogy miről lehet szó.

- Ugyan már, gyerekek! Kelly és Cameron. A sztárműsorvezetők! - hadonászott Rachel, talán azért mert azt hitte így majd jobban megértjük. Nem járt sikerrel.

- És ez miért olyan nagy ügy? - tudakoltam a homlokomat ráncolva, nem értettem miért kell ekkora feneket keríteni két tévés személynek. Aztán megértettem.

- Ti sosem olvastok bulvárlapokat? - horkant fel. - Ők ketten élő legendák! Minden újságíró álma, hogy lekapja őket smárolás közben. A munkájuknál fogva szinte állandóan együtt vannak, műsorvezetőtársakként pedig folyton ugratják egymást, jönnek a perverz viccek, és annyira összeillenek, megvan köztük az összhang, viszont senki nem tudja bebizonyítani, hogy egy párt alkotnak.

Tehát számára a két műsorvezető olyan, mint nekem a zsűrik.

Rachel teljesen beleélte magát a gondolatba, hogy egy nap majd ő leplezi le a kapcsolatukat, elmerengő tekintettel bámulta őket, felfigyelve minden kézmozdulatra, meg az óvatlan mosolyokra. Elvigyorodtam ezen, tetszett a lelkesedése, Matt viszont vérbeli öcsikéhez méltóan a szemét forgatta.

- Azt hiszem én elkezdek készülődni - közöltem kinyújtóztatva a lábaimat. Pink és Davis értetlenül bámultak rám.

- Mire gondolsz? - kérdezték.

- Először is: nem ebben a cipőben terveztem táncolni - böktem a lábbelimre, ami éppenséggel alig volt nevezhető szandálnak, csupán két anyagdarab tartotta össze. Ráadásul menni se nagyon tudtam benne, nem gyakran volt szerencsém ilyenekhez. - Aztán ott van még a hajam...

- Vállalom! - emelte a magasba a kezét a felkiáltás közben Davis, és az arcára kiült az a tűnődés, nem is akartam hallani, milyen ötletek jutnak eszébe.

- Megcsinálom magam, nem olyan nehéz - próbálkoztam, de a srác természetesen nem engedett.

- Amy, fodrász vagyok. Én csinálom a hajad - szögezte le.

Segítségkérően pillantottam Mattre, de ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy Rachelt ugratta.

- Tőlem - sóhajtottam fel, mialatt Pink a telefonját kezdte nyomkodni, így végleg egyedül maradtam Davisszel szemben. - Végül pedig szeretnék nyújtani egy kicsit.

Körülöttünk mindenki hasonló dolgokkal volt elfoglalva, az utolsó előkészületek színtere volt a "B" terem. Többen egy-egy táncmozdulattal voltak elfoglalva, néhol balett, néhol pedig hip-hop stílusban. Pár mellettünk ülő lány a sminkét igazgatta egy kis kézitükörben, a hajukkal babráltak, amit Davis rosszalló tekintettel díjazott.

- Ezek azt sem tudják, mi az a frizura - csóválta a fejét.

Ahogy egyre csak sorolták a számokat, egyre több ember hagyta el a termet, nekem meg csak az járt a fejemben, hogy nekik sikerült-e. Eközben néhány új arcot is felfedeztem, a szürke ajtón újabb emberek tántorogtak be, idegtől tajtékzó tekintetekkel. Rachel arrébb vonult, hogy más szögből tudja felmérni a műsorvezetőket, Pink a mosdóba igyekezett, mivel rengeteg vizet ivott. Davis körbe-körbe sétálva mérte fel a hajállományt, Matt meg egyszerűen csak sétálgatott unalmában, még szoknia kellett ezt a fogalmat.

A bejáratra szegeztem a tekintetem, hátha látok valami hírességet, akinek ez a műsor jelenthetné a nagy visszatérést. Viszont celeb helyett Tay jelent meg, legnagyobb örömömre. Tekintetével az embereket kémlelte, vett egy mély lélegzetet, majd megállapodott a tekintete rajtam. Ösztönösen elkaptam a fejem, és a padlóra kezdtem koncentrálni, mire ő elfoglalt egy éppen felszabadult helyet nem messze tőlem. A lány, aki a székről felállt idegesen kezdett a falra ragasztott piros nyíl irányába csoszogni, ránézve biztos voltam benne, hogy menten összeesik. Lesápadt arccal haladt előre, a térdei minden lépésnél meginogtak, én meg nem bírtam megállni, hogy ne pattanjak fel és ne segítsek neki. Odasiettem mellé, megragadtam a karját, bátorítóan rámosolyogtam és együtt kezdtünk a színfalak mögé botladozni. Hálás pillantásokat vetett felém, megszólalni nem tudott, és szerintem kínosan is érezte magát egy kicsit. Egy sötét folyosón vezettem őt végig, mindenfelé zsinórok, hangfalak és csövek között. Egy óriási fejhallgatót és "stáb" feliratú pólót viselő srácnak a kegyeire bíztam a lányt, igyekeztem erőt önteni belé a pillantásaimmal, mialatt a fiú is csak nyugtatgatta. Visszabaktattam a folyosón, egészen a "B" teremig, ahol egyik barátomnak se tűnt fel a felszívódásom. Levágtam magam a székre és azt terveztem, hogy megsértődöm, mikor felfigyeltem valamire. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan bunkó srácnak, mint Tay, nincsenek barátai? Legalább egy plasztikázott mellű libája lehetne, aki elkíséri. De nem, ő teljesen egyedül üldögélt, árván abban a kis fekete székben. Szégyelltem, de komolyan megsajnáltam. Hiszen teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy ő a népszerű fajtából van, legalább öt spanja kellett volna, hogy legyen. Arra gondoltam, hogy talán nagyon messziről jött, és nem akarták elkísérni. De az is előfordulhatott, hogy az ismerősei hasonlóan bunkók, mint ő, így nem jöttek el. A legvalószínűbb mégis az volt, hogy igazi különc, már első pillantásra is annak tűnt. Mire észbe kaptam, már két-két és fél méterre ültem tőle.

- Nincs társaságod? - érdeklődtem. A szavak csak úgy kicsusszantak a számon, nem tudtam kontrollálni magam. De a következő pillanatban meg is bántam.

- Mit érdekel az téged? - grimaszolt Tay, nagyon rántva a vállán. Csak úgy áradt belőle a jóindulat és a kedvesség.

- Ez rossz ötlet volt - ráztam a fejem hitetlenül, nem értettem, hogy egyáltalán miért próbálkoztam. Miért hittem azt, hogy másodjára majd kedvesebb lesz? Naiv voltam. Felpattantam, kis híján feldöntöttem a székem, de már az sem érdekelt volna különösebben.

- Várj! - ő is felugrott, megragadta a csuklóm és kényszerített, hogy visszaforduljak. Felsóhajtva lerántottam a kezemről az övét, kelletlenül felé fordítottam a tekintetem és vártam, hogy megszólaljon. - Mondd meg a barátnődnek, hogy sajnálom.

- Dehogy sajnálod! - néztem szikrákat szóró tekintetemmel a szemeibe. Ezúttal én láttam bele az ő lelkébe, és ezt élveztem is.

- Igaz, de az illem megköveteli, hogy ezt mondjam - vont vállat elvigyorodva. Nem tetszett a hangneme, nem tetszett a mosolya, és nem tetszett az a lenézés, ami az egész lényéből áradt.

- Képmutató - fújtattam hátat fordítva neki, majd emelt fővel távoztam.

Visszaültem az eredeti székemre, és igyekeztem lenyugodni, de sajnos nem volt rá lehetőségem, ugyanis egy férfi érkezett a sötét folyosó felől, és egyenesen az én számomat olvasta fel. Lefagytam, és egész testemben remegni kezdtem. Szerencsére erre már a fényképezőjével mászkáló Rachel, a sütit majszoló Pink, és az egymást hülyeségeikkel boldogító Matt és Davis is felfigyelt.

- Kicsim, hé, kicsim! - rángatott Matt a karomnál fogva, mivel enyhén leblokkoltam.

Nem, nem enyhén. A stressz túl hirtelen jött, nem volt időm felkészülni, úgy éreztem, mintha a szívem szapora dobogásától kiszakadna a mellkasom, és csak zuhannék, zuhannék és zuhannék. Túlreagáltam az egészet, köpni-nyelni nem tudtam, a világ elkezdett forogni velem, és egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Komolyan azt hittem, hogy ott menten kapok szívrohamot. Körülöttem a barátaim csak győzködni próbáltak, nyugtattak, de minden hiába. Láttam, ahogy szétfolyik körülöttem minden, elhomályosodott a kép, és éreztem, ahogy a testem lefordul a székről. Valaki elkapott, azt még be tudtam azonosítani, de utána teljes sötétség.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, ott voltam a színpad mellett, stábos pólók és zsinórok kereszttüzében. Bűntudatot éreztem, amiért ennyi embert megijeszthettem a nevetséges és gyerekes viselkedésem. Ráadásul nem láttam sehol Pinket, Mattet vagy a többieket. Ettől aztán megint megszédültem, mialatt felpillantottam a színpadra, ahol éppen valaki táncolt. Körbenéztem, a plafonról lámpák és drágának tűnő kamerák lógtak lefelé, oldalt hangszórók és mikrofonállványok, mindenféle stúdiós kellék, amikhez nem konyítottam. Egy üvegfalon túl pedig mindenféle billentyűk, amikkel éppen babrált egy fejhallgatós fickó. Biztosra vettem, hogy köze van a zenéhez. Én ültem, egy doboznak voltam támasztva, és valaki a stábból ült velem szemben. Én még valaki. Tay.

- Te meg mi a fenét keresel itt? - nyögtem fel fájdalmasan. A fekete pólóban üldögélő belsős pedig csak bámult rám értetlenül, bizonyára nem értette a szokatlan reakciómat.

- Csak fellépők jöhetnek be - közölte egyszerűen. A stábos ráébredt, hogy a jelenléte teljesen fölösleges, inkább visszatért a mikrofonok pakolgatásához.

- Látni fognak engem valami tévén, vagy ilyesmi? - tettem fel neki a kérdésemet. Bólintott, valószínűleg nem volt beszédes kedvében.

Nem örültem annak, hogy Matt nem volt ott velem és nem nyugtatott meg, de így sem kellett csalódnom benne. A zsebemben vibrálni kezdett a mobilom, gyorsan előkaptam és megnyitottam a tőle kapott üzenetet.

Tudom, hogy sikerülni fog, mindenki drukkol neked, figyelünk! Aztán nehogy elbőgd magad a zsűri értékelésén! Nem fognak tudni rosszat mondani. Hajrá!

Elmosolyodtam, és máris sokkal jobban éreztem magam.

- Készen állok - bólintottam túljutva a traumán. A hajamhoz kaptam, ami így nem lett megigazítva, de már nem is zavart.

A stábos megkönnyebbülten lélegzett fel, konkrétan hozzám vágott egy üveg vizet, majd konzultált valakivel a fejhallgatón keresztül.

- Elmehetsz - vetettem oda Taynek, jelezve, hogy jobban vagyok, már egyáltalán nincs rá szükségem, nem mintha előtte olyan nagyon törte volna magát, hogy bármiben is a segítségemre legyen.

- Én vagyok a következő - vigyorodott el sokadjára, és egyre jobban zavart az önteltsége meg a gőgje.

- Hát persze - sziszegtem. Egyáltalán nem azért volt ott, hogy engem támogasson. Nem is tudom, hogy fordulhatott ilyesmi meg a fejemben.

Minden esetre kitöröltem őt az elmémből, csakis a gondolataimra koncentráltam, miközben kaptam magamra pár zsinórt meg mikrofont a fejemre, hogy tudjak kommunikálni odabenn. Egy lépcső vezetett a színpad felé, egy nő mellettem állva elkezdett visszaszámolni háromtól, mire a pulzusom ismét az egekbe szökött.

Ideje volt megindulnom, hát erőt vettem magamon, félredobtam minden idegességet és határozott léptekkel baktattam előre. A színpad fekete volt és kissé barátságtalan, közepén egy apró sárga X-el, hát lehajtott fejjel odatotyogtam, és megtorpanva rajta felpillantottam.

Az első dolog ami eszembe jutott az volt, hogy sok. Ez persze az emberekre utalt, akiket megpillantva jócskán beleszédültem a látványba. Táblák mindenfelé, csillámos filcekkel világítottak rajtuk a nevek, Meredith, Carla, Enrique... volt minden. Jobbra-balra elnyúlt a közönség, fölöttük pedig a csatorna neve, és a már sokszor látott, sárgás-kékes Just Dance! felirat. A tekintetem ezek után a zsűri tagjaira vándorolt. 

Jennifer a két férfi között ült, mint egy jelként, hogy ő a nő. Csodásan festett fekete-fehér ruhájában, volt benne valami nőiesség, ami egyszerűen magával ragadja az embert. Elképesztően gyönyörű szőke haja hullámokban söpörte a hátát, szélesen mosolygott, és csak úgy áradt belőle a szépség. Ő képviseli a fiatal, harmincas bombázót, hivatalos szakmája színésznő-modell, de ezek révén a tánc világával is sikerült megismerkednie kellően ahhoz, hogy felkérjék zsűrinek.

A bal oldalán Carl foglalt helyet, akinek a megjelenésében volt valami bölcs, idős szentimentum, amelyhez hozzásegítettek az évek által felszántott ráncok a meglepően fehér arcbőrén. Enyhe szakáll ékeskedett az állán, és nem tudom miért, de egyes szögekből olyan volt, mint egy közönséges nagypapa, nem mint egy visszavonult sztepptáncos a kilencvenes évekből.

A másik szélen ücsörgő barna bőrű férfira tévedt a tekintetem, Davidre, vonzóan festett az öltönyében, jóképű volt és igényes megjelenésű. Azonnal megszerettem, bár köztudott, hogy tőle kell a legjobban tartani. Kíméletlen fazon. Ő a zene által került be a másik kettő mellé, évekig tanulmányozta a különböző afrikai törzsek kultúráját, így megismerkedett mindennel, amivel csak lehetett, ezzel együtt a muzsikájukkal is. Eredetileg zenész, de többször látta a piramisokat, mint ahány turnéja volt.

A színpad meglepően hatalmas volt, legszívesebben végigcigánykerekeztem volna rajta, csak gyanítottam, hogy enyhén furcsán nézett volna ki. Plafonig érő sárga paravánok választották el a színpadot a háttérben folyó munkától, mögöttem pedig ismét az ominózus feliratot véltem felfedezni. Tudtam, hogy rengeteget fogok még találkozni vele, ha benn maradok. A plafonon itt is a fények kaptak helyet, de ezúttal nem kívántam huzamosabb ideig bámulni őket, mivel így is majdnem megvakultam tőlük.

- Sziasztok - mosolyogtam a zsűrikre, miután alaposan szemügyre vettem a körülöttem elterülő világot.

- Kihez van szerencsénk? - tudakolta Jennifer, átdobva a vállán tökéletes hajzuhatagát, amitől ösztönös irigység fogott el.

- Amy Prince vagyok, huszonnégy éves, Minnesotából - feleltem már szinte kapásból, a kamerás nő megedzett.

- Az egy igen messzi állam - állapította meg David, leírva az adataimat az előtte heverő lapra. - Miért jelentkeztél?

- A tánc az életem, és szeretnék már végre élni! - böktem ki az első értelmes válaszomat a kérdésre.

- Ez egy abszolút érthető gondolat - mosolyodott el halványan Carl, ami kicsit le is nyugtatott. Ahogy így mind a hárman ott ültek velem szemben, szükségem is volt erre. Elvégre ők igazi legendák!

- Izgatottan várom a produkciódat, Amy - dőlt hátra mesésen kényelmesnek tűnő székében Jennifer. - Milyen műfajban fogod megmutatni magad?

- Ez igazság szerint az én sajátos stílusom. Leginkább hip-hop, de néhol megcsillan egy kis modern, meg hasonlók - magyaráztam esetlenül, mivel ilyen kérdésre nem számítottam.

- Rendben, figyelünk! - adta meg a végszót David, mire a zene már fel is csendült.

A castingban az a nehéz, hogy nem számít te milyen táncot kovácsoltál össze, milyen műfajban, milyen zenére, azt elő kell tudnod adni a találomra érkező számokra. Ezért nem akartam túl pörgős, esetleg túl lassú mozdulatokban gondolkodni, olyanra volt szükségem, amit tényleg bármire elő tudok adni.

Egy, két, há, négy...

A gyomrom görcse nem maradt abba, szétvetett az izgalom, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam a külvilágot és el tudjam képzelni magam egy teljesen üres teremben, ahol egyedül vagyok.

Egy, két, há, négy...

Jól van, Amy. Meg tudod csinálni! Anyáért és apáért. Gyerünk, most!

Egy, két, há, négy!

Egy lépés. Még egy lépés. Kar. Hullám. Lép. Lép. Forog. Bezár.

Az első pár mozdulatnál ügyelnem kellett a remegő lábamra, az összeesés szélén álltam, de sikerült felülkerekednek az izgalmon.

Ha valaki megkérdezné, hogy mit műveltem a színpadon, nem nagyon tudnék normális választ adni neki. A lában, a kezem meg a testem okosan tette a dolgát, viszont az elmém teljesen máshol járt. Lelki szemeim előtt megjelent a jövőm, a karrierem, a siker amit a műsor segítségével elérhetek, és az a rengeteg öröm, amit majd ez okozni fog. Láttam a szüleimet, büszkén mosolyogtak rám, és sok erőt is adtak az egészhez.

Aztán azt vettem észre, hogy több másodperce állok a végpózomban, ezért megráztam magam, összezártam a lábaimat és kihúztam magam. A zene elhalkult és mérhetetlen megkönnyebbülés töltött el, átjárta az egész testem, és sikerült végre nem szaggatottan beszívnom és kifújnom a levegőt. A közönség tapsolt, fütyültek, és csodás érzés volt hallgatni őket. Elismertek. Azt hiszem az ember egész életében csak az elismerést kutatja. Eleinte a szüleiét, majd a barátaiét, később a főnökéét. Szóval ha valaki elismeri az ember tehetségét, bármi legyen is az, annál felemelőbb dolog nem létezik.

- Köszönöm! - integettem a tömegnek széles, őszinte vigyorral a képemen. Szerettem volna mindenkit egyesével megölelni.

- Amy - vette át a szót a közönségtől elsőként Jennifer. Nyugtalanul vártam az értékelését. - Nekem tetszett. Összeszedett voltál, megragadtál vele, nem tudtam levenni rólad a szemem! Gratulálok hozzá.

- Nagyon köszönöm! - mosolyogtam rá, egy kő már leesett a szívemről, maradt még kettő.

- Amy, drágám - folytatta Carl. - Engem teljesen elvarázsoltál - vigyorodott el. - Ami a legjobb tetszik benned, hogy nagyon sajátok a mozgásod, teljesen egyedi. Erre nem mondhatnánk rá azt, hogy modern, vagy hip-hop, vagy bármi egyéb. Ez tényleg a te saját stílusod volt, a te mozgásod, csak te! A mai nap folyamán nekem te vagy a legnagyobb meglepetés! - rádőlt az asztalra, mintha csak velem akarna közölni valamit, amire persze ebben a helyzetben nem volt lehetősége. - Ugyanis úgy hallottam kissé összeestél a színfalak mögött - kacsintott.

Hangosan felnevettem, elöntött a boldogság és egy pillanatig sem szégyelltem az ájulásomat. Második kő. A körmömet rágcsálva várakoztam a kopasz fejét vakargató Davidre, hiszen már csak ő állta útját a sikeremnek, a továbbjutásnak, a jövőnek, az elismerésnek.

- Hát, mit mondhatnék? - rántotta meg a vállát. - Tetszett - pillantott fel rám egy halvány mosollyal. - Van még hova fejlődni, de határozottan tetszett. Köszönöm.

Óriásit sóhajtottam, amit a mikrofonnak köszönhetően mindenki tisztán hallott, a közönség nevetni kezdett, de ez már akkor inkább volt felemelő, mint kínos. Felugrottam örömömben, visszaérkezéskor pedig majdnem kicsúszott alólam a lában, de sikerült visszanyernem az egyensúlyom.

- Szerintem van számodra egy helyünk - fokozta a jókedvemet Jennifer, jobbra, majd pedig balra pillantott, a két férfi pedig beleegyezőn bólintott. - Találkozunk egy hét múlva!

Olyat sikítottam, mint soha előtte. Szerintem még a Minnesotai halpiacon is meghallotta az az idegesítő nénike. Egy utolsó köszönetnyilvánítás után hanyatt-homlok menekültem lefelé a színpadról, ellenkező oldalra, mint ahonnan érkeztem, ugyanis a stábos fickó erre adott utasítást. Matt, Pink, Davis, Rachel és Kelly már ott álltak, egy hasonló szürke ajtókkal meg tévével felszerelt helyiségben, egyenesen Matt nyakába ugrottam, összeszorított szemekkel és fogakkal tapadtam hozzá, lábaimmal átkulcsoltam a derekát, a két karommal meg csaknem megfojtottam. Pink zokogott, Rachel zsebkendővel kínálta, Davis a hajamat simogatta, Kelly pedig csak várta, hogy feltehessen nekem néhány kérdést.

Szavakkal kifejezni lehetetlen, hogy akkor mit éreztem. Csak azt éreztem, hogy megcsináltam. Én, Amanda Prince, megcsináltam. Határ a csillagos ég!