2014. február 27.

Hatodik fejezet: Tökéletes pasi

Péntek, az én napom... Íme, a hatodik rész is felbukkant, ebben megismerhetjük Kim múltját, arra azért lehet következtetni, hogy nem lesz vidám, szóval a tízévesek szerintem ne nagyon olvasgassák. Én tizennégy vagyok, a többit mindenki döntse el maga. Aztán várom a komikat! *Bia*

Kim mosolya még mindig rokonszenvet és kedvességet árasztott, egyszerűen nem tudtam megmozdulni, pedig a legokosabb dolog abban a percben talán a futás lett volna.
- Tudod, már régen abbahagytam - lépett kicsit közelebb és a hangerőt is lejjebb tekerte, hiszen bizalmas információk következtek. - Sam sitten csücsül, már nem kell tartanom tőle, és neked se. A hivatalos nevem már úgyis Harris, csak gondoltam nem árt, ha ezt tudod. És biztos voltam benne, hogy te rá fogsz jönni az igazságra. Felismertem Rachel Johnsont - jegyezte meg, bennem pedig megfagyott a vér. Fogalmam sem volt róla, hogy Matt nővére miféle dolgokat tehetett közzé róla az újságban, féltem, hogy az nem egy szép és kedves cikkre sikeredett. - Ő írt egyedül megértő sorokat rólam - bökte ki hosszas várakozás után azt amire vártam. Hatalmas kő esett le a szívemről, szerintem még Kim is hallotta a koppanását. - Beülhetnénk valahova.
Ezen felvetésére megint megijedtem egy kicsit, de úgy éreztem mindenképp szükségem lenne egy kis lazításra, ha már ismét összeomlik az életem, és a célomat sem engedik megvalósítani. Mintha valami mindig azért dolgozna, hogy ne sikerülhessen.
Kim autója egy méretesnek mondható Jeep volt, amin nem is csodálkoztam, elejétől fogva így képzeltem el. A fekete szín csak úgy csillogott rajta, mintha éppen az autómosóból hajtott volna ki. Az anyósülésre kerültem, ő pedig a kormánynál üldögélt meglehetősen otthonosan, a kezében tényleg jól mutatott a kormánykerék. Azt sem tudtam hova megyünk, csak bámultam kifelé a szélvédőn keresztül, ölemben szorongattam a táskámat, mialatt a számomra ismeretlen utcák örvénye elnyelt minket. Csak abban tudtam bízni, hogy ő tudja hol is voltunk pontosan, aztán mikor határozottan lefékezett egy kávézó parkolójában, megnyugodtam. Az úton végig feszült csöndben üldögéltünk, majd lassan kiszállva és a ponyva alá sétálva kezdett oldódni a hangulat.
A kávézó családias helynek tűnt, a bordó és a bézs árnyalatai övezték az egész teraszt, belül pedig inkább a barna és a vörös dominált. Egy fa asztalkánál foglaltunk a helyet, körülöttünk leginkább párok trécseltek, a pincér felvette a rendelésünket és a helyzet abszurditása kezdett elszállni. Kim nem tétovázott, a közepébe vágva kezdte.
- Rachel nem szidott - törte meg a csendet Kim, kezével az asztal szélét simogatva. - Nem állította, hogy csak pénzért mentem hozzá Samhez, vagy, hogy egy érzéketlen liba vagyok. Az igazság az, hogy Sam a kuncsaftom volt, de azt ígérte megszabadít a sorsomtól és kiránt a nyomorúságból. Tizenhat voltam, nyomorban éltünk, az anyám haldoklott a húgaim pedig éheztek, csak a szokásos. Gyorsan kellett pénz és belementem a munkába, hiszen jól megfizettek. De az életet garantáltan kiszívták belőlem, drogfüggővé váltam és nem láttam kiutat. Sam megmutatta nekem, hogy milyen lehetne ha a másik oldalon munkálkodnék. Ha a kábítószert nem venném, hanem előállítanám és eladnám. Mit mondhatnék? - tárta szét a karjait, az arcán ugyanaz a kamasz jelent meg, aki akkor volt. - Fiatal voltam, az anyámat addigra rég elvitte a rák, a testvéreim meghaltak, aki életben maradt az pedig elmenekült tőlem. Kezet ráztunk, és az egyetlen amire emlékszem, az a saját sikolyom. Vert, vert, megállás nélkül csak vert, ha nem mentem ki az utcára árulni magam. És ha már ez sem hatott elővette a injekciós tűt és a játéknak vége volt. Hozzámentem, mert kényszerített. Szeretett engem, csakhogy ez nem volt kölcsönös. Birtokolni akart, de egy óvatlan pillanatban, mikor nem figyelt rám oda eléggé, elszöktem és a zsarukhoz rohantam. Már az se érdekelt volna ha megölet, vagy ha engem is börtönbe zárnak, csak véget akartam vetni az egésznek. Rachel pedig tudta ezt. Nem tudom honnan, de mindent tudott, vagy legalábbis sejtett. Megírta és a világ más szemmel kezdett nézni rám, elváltam Samtől, visszakaptam a nevem és így már munkát is kaphattam egy irodánál. Nem Sam húzott ki a gödörből, hanem Rachel.
Elhallgatott, nekem pedig szükségem volt pár percre, hogy megemésszem a hallottakat. A dolog annyira hihetetlen volt, hogy ha nem ő mondta volna személyesen, el sem hittem volna. Nem tudtam elképzelni, hogy Kim Harrisszel beszélgetek, aki beavat szörnyű múltjának rejtelmei közé, és a legszomorúbb az egészben mégis az volt, hogy ilyen dolgok nap mint nap megtörténnek, főleg az államokban, ahol helyet kap New York és Las Vegas. Meg sem kellett volna lepődnöm, ráadásul logikus, hogy ő most a táncot választja, hiszen előtte is biztosan volt része ilyenekben. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy mellé sodort a sors, a szókimondó Kim mellé, aki a versenytársammá vált a tehetségkutató által. Nem értettem, hogy ez miért történik velem.
- Nem is tudom mit mondhatnék... - böktem ki az első értelmes gondolatot, ami eszembe jutott.
- Ugyan, hisz ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Végül is éltem és volt mit ennem. Ez sokkal jobb, mint Afrikában vízért imádkozni, hidd el nekem - húzta meg a kávéját, amit időközben hozott ki nekünk a jóvágású pincérfiú. - És - folytatta, miután letette a poharat -, veled történt valami hasonló?
Elmosolyodott, láthatóan viccnek szánta a kérdését, így én is mosolyra húztam a számat.
- Nem valószínű - ráztam meg a fejem.
- Semmi verés? Semmi drog? Semmi? - vonta fel a szemöldökeit. - Á, unalmas életed lehetett - legyintett nevetve, úgymond kifigurázva a saját történetét. - Mindenkinek van egy folt a múltjában. Egy halott testvér, elmebeteg volt barát, alkoholista apa, egy gyilkosságban való részvétel, pár nap börtön, valami? Bármi? - faggatott kérdésekkel bombázva, mintha tudta volna miket tudok magam mögött.
- Önző ex pasi, halott szülők - vontam vállat, hiszen azt tanultam tőle az ismeretségünk óta, hogy ez teljesen mindennapi.
- Hát, az élet szívás - húzta el a száját. - Hogyan haltak meg?
Tetszett a reakciója. Nem biztosított őszinte részvétéről, nem sajnálkozott, és az arcán sem a szokásos keserűség sugárzott. Végre valaki nem azt kezdte szajkózni, amit mindenki más. Végre nem úgy kezelték ezt, mint egy természeti katasztrófát.
- Az egy hosszú történet - zártam le ennyivel a témát, nem akartam belekezdeni a hosszú, érzelmes, véget nem érő történetembe.
- És mi a helyzet azzal a hapsival? Mit csinált a rohadék? - faggatózott továbbra is, és mivel már kidolgoztam egy rövid változatot az életem azon sérelméről, mondhatjuk, hogy fel voltam készülve.
- A lényeg tulajdonképpen annyi, hogy én feladtam érte az álmomat, ő meg szépen elhagyott. Tudod, amolyan mindennapos eset - mosolyodtam el annak a tudatában, hogy mennyire igaza volt. A velünk történő rossz dolgok nem különlegesek és páratlanok, emberek nap mint nap átélik ugyanazokat, mint mi.
- Lehetett volna rosszabb is, hisz te is tudod - mosolygott ő is. - És mi van azzal a sráccal, akivel együtt láttalak? - kérdezett rá Mattre.
Olyan sokszor faggattak már róla, hogy erről meg szinte egy kész betanult szövegem van.
- Ő Rachel öccse, Matt. Maga a tökély - vigyorodtam el.
- Tökély? Komolyan? - szaladt fel a szemöldöke, talán a legközelebbi felhőig. - Ha nincs semmi hibája, akkor a Marsról jött.
- Vannak hibái, de valamiért azokat is szeretem benne. Annyira régóta együtt vagyunk már, hogy szinte teljesen természetesnek veszem az apró kis hülyeségeit - vonogattam a vállam, és egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy csak fecsegek össze-vissza. Belegondolva, három év annyira nem is sok, mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mintha mindig része lett volna az életemnek.
Újdonsült ismerősöm rendesen kifaggatott arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg Matt-tel, mikor, és megkért, hogy beszéljek neki róla.
- Ő az a fajta srác, aki képes megnyugtatni az embert. Lehet a helyzet bármennyire súlyos, ha ő ott van nem félek. Mindig tudja mit kell mondani, hogy az adott helyzet elveszítse a kínos hangvételét, és csak úgy árad belőle a pozitív energia. Nem egy erőszakos, izomagyú fiú, de ha mondjuk rólam vagy a szeretteiről van szó, bárkit elintéz. Szereti a sportokat, inkább nézni, mint csinálni, de ennek ellenére állítása szerint egész jól kosárlabdázik. A szüleivel kiskorától fogva rossz volt a kapcsolata, mivel Rachel sokkal okosabb, ügyesebb és szebb volt nála, ezzel hátráltatta is őt, a szüleik a lányt kedvelték és támogatták jobban. Aztán szerencsére ez az egyetem után megjavult, mikor mindketten szereztek maguknak egy valamire való munkát. Nem szeret nagy tömeg előtt beszélni, gyűlöli a horrorfilmeket és fél a repüléstől.
Ennyi mindent kapásból össze tudtam szedni Kimnek, aki őszintén örült a kirohanásomnak, mialatt gyanúsan méregetett.
- És tényleg nincs semmi olyasmi, amit nem szeretsz benne? - továbbra is csak ez foglalkoztatta.
El kellett gondolkoznom, hiszen kellett lennie valaminek, ami nem tökéletes benne. Elvégre mindenkiben van hiba, olyan hiba, ami miatt mások néha fontolóra veszik a bérgyilkos telefonszámának tárcsázását. Mikor Pink elkezd olyasmikről magyarázni, amihez igazából nem is ért, okoskodik nulla tudással, na, olyankor nekem is megfordul a fejemben a gondolat.
- Azt hiszem van valami... - ismertem be bátortalanul, Kim azonnal izgatottá vált, úgyhogy folytattam. - Matt utál, és nem is tud táncolni.
- Felségsértés! - csapott az asztalra a lány, egyre inkább azt az érzést keltve benne, hogy tesz mindenki véleményére, meg a körülöttünk bámészkodó emberek furcsa pillantásaira. - Majd felvetem Obamánál, hogy ezt vegye fel a büntetendő cselekedetek közé, hisz ez annyira gáz. Hogy lehet nem szeretni a táncot?
- Látod, ez egy roppant jó kérdés. Fogalmam sincs - tártam szét a karjaimat, de sajnos a 'tánc' szó hallatán ismét eszembe jutott Tay és a bénázása, amit Kim mintha megérzett volna, azonnal rákérdezett.
- És a fiú, aki elrontotta? Ki ő?
- Tudod mi a legérdekesebb? Hogy nem tudom - vontam meg a vállamat, majd egy utolsót kortyoltam a kávémba, végül elégedetten tettem vissza az asztalra.
- Itt találkoztál vele? - kérdezősködött tovább, bennem pedig valamiért felötlött az első alkalom mikor találkoztam Kimmel, mikor a válogatáson olyan sápadt és esetlen volt. Nem tudtam megállni, muszáj volt rákérdeznem.
- Emlékszel, mikor először találkoztunk?
Na, ebből aztán érdekes dolgok kerekedtek ki. Pár percnyi értetlen magyarázás után kiderült, hogy az igazából nem is ő volt, hanem a pár évvel fiatalabb, az ő árnyékában élő húga, Nelly. Nelly szintén megpróbálkozott - ahogy Kim fogalmazott - az 'iparral', de szegény naivitása, szerénysége és állítólagos szerencsétlensége miatt mindenki azt hitte róla, hogy virágot árul. Ráadásul a nővére szerint azóta se vette meg senki a virágját...
- Két évvel fiatalabb, mint én, mégis fényévekkel le van maradva. Ha láttad volna, hogy tartotta a kezében a szempillaspirált... - mesélte a gyerekkori emlékeit Kim. - Én voltam a menő csajszi, minden srác belém volt esve, mivel erősen próbáltam titkolni, hogy Nerd Nelly a rokonom, ráadásul a testvérem. Arra mondjuk tökéletesen megfelelt, hogy megírja a házim, de a testvériségünket ezen túl már csak a papír igazolta. Miután apám meghalt és kerek két hónap alatt mindent eladtak alólunk, én, mint legidősebb lány vállaltam fel a pénzszerzést haldokló anyám helyett. Persze Nelly is segíteni akart, csak azt sajnálom, hogy nem fotóztam le a szerelését, amiben kiállt az utcára. Inkább néztem volna apácának, mint prostinak. És az a mozgás...
Teljes mértékig érzékelhető volt Kim stílusán, hogy sebet ejtett rajta az az időszak. Elvesztette a szüleit, a testvéreit, és még Nelly is elszökött otthonról. Érthető, hogy az az életmód megtanította az egyenes beszédre és a szókimondó modorra. Szomorú volt hallani, hogy azóta sem vette fel vele a kapcsolatot, és bízott abban, hogy nem is jutott tovább a versenyben.
- Nem láttam itt, valószínűleg kitették - rántotta meg a vállát flegma stílusban, és abban a pillanatban hálát adtam, hogy nekem normális családom volt, hacsak huszonegy évig is.
- Hé, most már vége - igyekeztem lenyugtatni a feltüzelt tekintetét. - Most itt vagy, két lábbal állsz a földön, még mindig bombázó vagy, és potenciális döntősként versenyzel a Just Dance! tehetségkutatóban. Ennél jobban nem is alakulhatna az életed, nem?
- Persze, tudom - mosolygott rám hálásan. Szerettem volna foglalkozni ezzel a lánnyal, maximálisan megérdemelte a szeretetet egy barátnőtől.
A telefonom csörgése szakított ki a gondolataimból és a beszélgetésből, elnézést kértem és felvettem. Matt hangját hallva visszatért az életkedvem, amit a Kimmel való csevegés kissé elvett.
- Kicsim, merre vagy? Hogy sikerült? - kérdezte őszinte érdeklődéssel, kezdtem azt érezni, hogy ideje lenne végre hazamennem. Egy gond volt csak a barátommal: emlékeztetett az orbitális égésünkre.
- Nemsokára hazaérek, majd mindent elmesélek - pillantottam a pincérre, aki értette a célzást és eltűnt egy fal mögött.
- Várlak!
Channing Tatum <3
Miután a számla megérkezett, némi "ki fizessen?" dilemma után mindenki fizette a saját rendelt dolgait. Kim ígérete szerint elfuvarozott az általam megadott címre, miután buliztunk egy jót a kocsiban. Egy mindkettőnk által kedvelt dalt játszottak a rádióban, így feltekertük a hangerőt és amennyire a lehetőségeink engedték az autóban, táncoltunk. Az egészet én kezdtem el, mivel ha meghallok valami igazán jó zenét, nem bírom megállni, hogy ne mozogjak rá.
- Holnap találkozunk, kiderül ki megy tovább - sóhajtottam kiszállva a kocsiból, majd intettem egyet.
- Nem kell aggódnod, bent vagy! - nyugtatott Kim, de sajnos tudtam, hogy az emberek ezt csak úgy mondják. A lány elhajtott, én pedig csalódottan baktattam fel az apartman fehérre kövezett lépcsőin.
- Kicsim, mi történt? Nem újságoltad önfeledten, hogy eszméletlenül sikerült, és sokáig el is maradtál. Mi történt? - ismételte a kérdést Matt, mikor az édesanyja beengedett. Őszinte aggódás csillogott a szemében, Rachel is kidugta fejét a szobából, én meg újra magam előtt láttam Tayt, ahogy leszidom, mint egy elvetemült kisgyereket.
- Tay elcseszte nekem. Elcseszte mindannyiunknak - újságoltam mosolyt erőltetve az arcomra, hátha akkor Matt nem akarja majd annyira leütni. Vagy inkább Rachel. - És mellesleg megismerkedtem egy... - néhány pillanatra elhallgattam, szerettem volna szép kifejezéssel illetni Kimet, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak - éjszakai pillangóval.
A Johnson szülők egymásra pillantva ráncolták a homlokukat, majd megvonva a vállukat inkább a konyhába emigráltak egy kis időre, hisz nem sokat értettek volna a beszélgetésünkből.
- Mit csinált az a szemétláda? - tudakolta összehúzva a szemeit Rachel, és már fejben valószínűleg készített egy tervet, hogy hogyan végzi ki.
- Leblokkolt, ennyi - tártam szét a karjaimat bosszúsan, még mindig haragudtam rá ezért. Hisz ellenkező esetben ő fejemet vette volna.
- Gyere ide! - zárt a karjai közé a barátom, a vállán pihent a fejem, kezeivel a hajamban turkált, Rachel pedig folyamatosan szitkozódott. De ahogy így elhallgattam őt, kezdtem rájönni, hogy tényleg túlreagáltam. Hisz éltem, volt mit ennem, és szeretetteljes emberek vettek körül.
Éjjel az ágyon ülve agyaltam. Mattnek feltűnt, hogy nem voltam hajlandó elaludni, befészkelte magát mellém, így együtt gubbasztottunk a takaró alatt, hátunkkal támasztva a hideg falat.
- Mesélj nekem erről az éjjeli lepkéről - suttogta közel hajolva hozzám, mivel Rachel már réges-rég aludt, vacsora után kidőlt, hiszen egész nap dolgozott.
- Az pillangó, nem lepke - javítottam ki nagyot ásítva, mire a földön fekvő lány a másik oldalára fordult.
- Van különbség? - mosolyodott el, egy puszit nyomva az arcomra.
- A neve Kim - kezdtem meg a mesélést. Mindent elmondtam a lányról, amit csak tudtam, Matt pedig álmosan, de mégis érdeklődve hallgatta az előadásomat. Vagy legalábbis úgy tett, mintha érdekelné őt ez az ügy.
Ahogy ismereteim végére értem, már egyre jobban felülkerekedett rajtam az éjszaka, szerettem volna aludni, kipihenni magam, mielőtt végleg kiesnék a versenyből. Matt vállára hajtottam a fejem, ő pedig egyre szorosabban ölelt.
- Csak, hogy tudd - közölte olyan halkan, hogy szinte csak a magánhangzókat tudtam kivenni, lehetséges, hogy egészen mást mondott, sőt, talán az egész mondanivalóját csupán álmodtam. - Nálam toronymagasan vezetsz.
Nem értettem, hogy pontosan mire gondol, vagy, hogy egyáltalán ezt mire érti.
- Miben? - kérdeztem rá félálomban, és csak reménykedni tudok, hogy tényleg csak fél volt.
- Mindenben. Táncban, szépségben, észben... de ezt tudod - ásította a fülembe, és három év ide vagy oda, beleborzongtam az édes szavaiba.
Néhány percig csak némán ültünk ott, alig bírtam nyitva tartani a szemem, ugyanakkor nem akartam még aludni.
- Mihez kezdünk, ha ez nem sikerül? - céloztam arra a nem elhanyagolható tényre, hogy nagy valószínűséggel másnaptól már nem leszek tagja a versenynek.
- Azt nem tudom - felelte a fiú megkomolyodott arccal. - De, hogy nem engedlek vissza abba a nyamvadt sarki boltba, az biztos! - szögezte le a maga pozitív energiájával, és már azon is csodálkoztam, hogy képes perceken át pazarolni az időt némasággal. Valószínűleg közben üzleti tervet szerkesztett az elméjében.
Pár másodperc múlva a pilláim nem bírták tovább, és az a pislogásom jóval hosszabbra sikeredett, mint kellett volna.

2 megjegyzés:

  1. Helló Bia!
    Nagyon jó rész lett! :D Tetszik, hogy a karaktereket valódi tulajdonságokkal ruházod fel, és nem akarod őket 'szentnek' beállítani. Mindenkinek vannak hibái és egy igazi barát ezt akkor is elfogadja, ha nem a legjobb tulajdonság. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucinda,

      Korábban már sokszor megkaptam, hogy tökéletesek a karaktereim, szóval most igyekszem. Egyébként pedig teljesen igazad van! ;)

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés