2014. február 22.

Negyedik fejezet: Tay műfaja

Sziasztok! Sajnálom, hogy szerdán olyan későn hoztam a részt, de elég sűrű napom volt. Kiengesztelésül itt egy hosszú fejezet, amiben kiderül mi a következő feladata Amynek, hogyan és kivel kell bizonyítania.
Fontos nap ez a mai a blogos pályafutásomban, hiszen február huszonkettedike az a becses nap, amikor az első blogom első bejegyzését publikáltam, pontosan egy évvel ezelőtt. Ha valakit érdekel akkor oldalt a The Eiffel Romance címszó alatt megtalálhatja és előkeresheti az ominózus részt. Kellemes olvasást! *Bia*

Az a bizonyos hét a meghallgatás és a második találkozás között majdhogy nem elrepült. Pink visszarepült Minnesotába, Matt meg én pedig Rachel-el karöltve becuccoltunk a szüleikhez. Davist szólította a kötelesség New York-ba, a zsírós búrák nem bírtak ki nélküle többet egy napnál, így ő is gépre szállt. A Johnson szülők nagyon kedvesek voltak velem, igyekeztek szüleimként viselkedni, amiért örökre hálás leszek nekik.
A tengerparton éltek, egy óriási felhőkarcoló közelében, aminek a látványába is beleszédül az ember. Egy apartaman felső szinti lakásának boldog tulajdonosai, amivel semmi gond nem lenne, csakhogy mindössze két szoba állt rendelkezésünkre. Így Rachel, Matt meg én egy hálóba kényszerültünk. Ennyit a magánéletről. Tehát minden reggel arra keltem, hogy a lány püföli a laptopja billentyűzetét, cikket ír Miami-ról, a műsorról, Kellyről és Cameronról, utólagos engedelmemmel pedig rólam.
Matt-tel leginkább a városban flangáltunk, én táncos videókat néztem a szabadidőmben, ő meg elvolt a gépével, tartotta a kapcsolatot az otthoniakkal, dolgozott.
Csütörtök reggel végre egyszer sikerült megelőznöm Rachelt, aki még szuszogott a maga matracán. Első nap sorsot húztunk, így én kerültem az ágyba, a többiek a padlóra lettek száműzve. Felültem és körbenéztem. A dizájn azt a tipikus "nagyi bútorai" végletet képviselte, barnás-zöldes szekrények és fotelek. Szerencsére a vendégszobán kívül már Miami-sodott a helyzet, ahova lábujjhegyen, pumaként szerettem volna eljutni. Fellélegeztem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, és a nappaliban találtam magam. Mr. és Mrs. Johnson a kanapén ülve bámulták a tévét, így észre sem vettek engem. A kanapé mindkét oldalán könyvespolc volt elhelyezve vastag regényekkel, a szemben lévő falon pedig állvány, rajta a televízió. Tehát elsétálva nyílegyenesen a szoba másik végében lévő, étkezőként szolgáló asztalhoz, végre sikerült felkeltenem a házaspár figyelmét. Felnéztek rám, üdvözöltek, majd vissza is tértek a műsorhoz. Az étkezőből a balra nyíló konyhában főztem magamnak teát, és hosszas unszolás után bevackolódtam Matt szülei közé a kanapéra, kezemben a gőzölgő itallal.
- Hogyan alakulnak a dolgok Matt-tel? - törte meg a csöndet az apa azzal kérdéssel, ami alól igyekeztem kibújni egész idő alatt.
- Megvagyunk - bólogattam.
- Drágám, hisz alig huszonöt évesek - legyintett az édesanya. - Nem a megállapodás a fő problémájuk.
- Csak kérdeztem - védekezett Mr. Johnson, azzal vissza is fordult a tévéhez, ahogyan a felesége is.
Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy Mattnek megfordult-e egyáltalán a fejében, hogy egy nap féltérdre ereszkedik. Mindig mondta, hogy örökké szeretni fog, de nem vagyok hülye, sajnos volt jó pár rossz tapasztalatom ezen a téren, tisztában vagyok vele, hogy az ember ezt csak úgy mondja. Elméláztam azon, hogy vajon mit is mondanék, ha egy váratlan pillanatban megkérne. Szerintem az első dolgom a válaszolás előtt mindenképp az lenne, hogy tanácsot kérnék Pinktől. Hiszen ő nem kedveli Mattet, ezért is lenne fontos, hogy mi a véleménye. Ha ő áldását adja, onnantól kezdve nincsen több akadály. De nem hittem, hogy a barátom a közeljövőben ilyesmire szánná el magát. Elvégre az édesanyja is megmondta: alig vagyunk huszonöt évesek. Ilyen korban az ember saját kocsit szeretne, meg körbeutazni a Földet, esetleg valóra váltani az álmait. Mi pedig ez utóbbi miatt tettünk meg ekkora utat, nem másért.
- Jó reggelt, ifjúság - slattyogott ki a szobából Matt, belezavarva a gondolataimba, és megrémisztve a teljesen átszellemült szüleit. - Kicsim - nyújtotta a kezét, a hangerőt pedig kicsit letekerte magán, hogy az ősöket ne zavarjuk. Kimásztam a szülők közül, megragadtam a kezét, mire ő magához húzott. - Hogy aludtál?
- Kellemesen, köszönöm kérdésed - kuncogtam. Kisimította a reggel még furán álló kósza szálaimat az arcomból, majd kezei közé vette azt és megcsókolt. És bár őt nem, de engem nagyon is feszélyezett a gondolat, hogy ezt a szülei előtt műveljük. Úgy, hogy a háta annak az ajtónak dőlt neki, amelyik túloldalán a nővére szunyókált. Alig kellett végigpörgetnem a gondolatmenetem, az ajtó már nyílt is, mi meg rázuhantunk az ártatlan Rachel lábára.
- Ostoba kölykök - fújtatott, kimászva alólunk. Matt ott ragadt a padlón, mivel alig bírtam megmozdulni, ügyesen bevertem a lábam a művelet közben. Végül legurított magáról, és nem tudom hogyan, de aztán csak sikerült mindkettőnknek talpra állni.
Egy elég messzi térre kellett elzarándokolnunk aznap, a második megpróbáltatásra kijelölt rész Miami egyik isten háta mögötti részén kapott helyet. Már Matt szüleinek kocsijában ülve is ideges voltam, de mikor megpillantottam a betonon nyomorgó, izzadó tömeget, majd' elájultam.
- Kicsim, nem lesz gond - szorított egyet a kezeimen Matt, leállítva a motort. Csak bámultam kifelé, sűrű lélegzetvétellel. - Akarod, hogy maradjak?
A szüleivel kellett bevásárolnia, hivatalos volt a bankba,és találkát beszélt meg egy régi ismerősével. Csak nem kérhettem, hogy ezeket mind mondja le az én idegrohamom miatt. Biztos voltam benne, hogy valahogy csak túlélem.
- Nem szükséges, megleszek - varázsoltam egy mosolyt az arcomra, nem akartam, hogy aggódjon. - Majd felhívlak.
Elköszöntünk, vállamra rántottam a csinos kis bőrtáskám, ő pedig integetve elhajtott. Körbenéztem a téren, ami igazából olyan volt, mint egy park. Gyér fű szegélyezte a keskeny ösvényeket, ha az ember nagyon megerőltette magát, még egy padot is talált. Egy betontömb volt elhelyezve középen, rajta egy férfit ábrázoló szobor. Kissé elnyűttnek tűnt az egész, nem keltett modern látványt, de ez engem különösebben nem zavart egy szívroham szélén. A Nap tűzött, alig győztem szidni magam, amiért a napszemüvegemet sikerült az ágy mellett felejtenem.
Az embereket kezdtem vizslatni, hátha látok ismerős arcokat a castingról. Viszont annyi ember volt, hogy örültem, ha tudom én hol vagyok, nemhogy egy idegen.
Már álldogáltam esetlenül pár perce, mikor gondoltam leülök a fűbe. Nem volt szerencsém, ugyanis mikor sikerült letelepednem, megpillantottam valakit. Szokás szerint rágózott, egyedül volt és csak bámult maga elé. Imádkoztam, esedeztem, hogy ne vegyen észre, de valamiért úgy döntöttek a fentiek, hogy megbüntetnek bűneimért. Tay kiszúrt, rántva egyet a vállán megindult felém, én pedig lelkiekben már felkészültem egy szúrós nyitómondatra, és nem is kellett csalódnom.
- Ezúttal nem tartott veled a Csoda Csapat? - pillantott le rám a napszemüvege mögül. Nem tudtam felnézni rá, nem mintha akartam volna, de a Nap kiégette volna a szemem.
- Igazán befoghatnád - förmedtem rá barátságtalanul. Csak azt szerettem volna, ha békén hagy, és nem stresszel fölöslegesen, így is volt elég dolog amin idegeskedhettem, nem volt szükségem még rá is. - Hisz nekem legalább van társaságom! Veled eddig nem láttam egy árva lelket se, ami nem csoda, ha mindenkivel ilyen felemelő stílusban kommunikálsz.
- És, hol vannak? - tudakolta, bele sem rezzenve a bántó szavaimba. Úgy éreztem ideje, hogy vessek rá egy pillantást, de mire ezt megtehettem volna, már mellettem guggolt a fűben. Ösztönösen kicsit arrébb húzódtam.
- Pink Minnesotában, Davis New Yorkban, Matt a szüleivel, Rachel meg otthon.
Nem is értettem, hogy miért mondom el neki, elvégre nem tartozik rá. Abban bíztam, hogy ha én normális leszek vele, akkor talán majd ő is igyekezni fog egy kicsit.
- Értem. És a szüleid? - vonta fel a szemöldökeit érdeklődve. Nem akartam elárulni neki az igazat, ez aztán tényleg nem tartozott rá. Gondoltam füllentek egy aprócskát.
- Dolgoznak, nem érnek rá - legyintettem. Nem fejtettem ki, hogy a munkájuk tulajdonképpen a sírbérlés.
- Az én apám is folyton csak dolgozik - sóhajtott fel. Biztosra vettem, hogy az apjával való kapcsolata nem felhőtlen, de ennek ellenére eszembe se volt rákérdezni. - Üzletember.
Itt meg is szakadt a beszélgetés, kínos csend telepedett ránk, aminek köszönhetően ismét eluralkodott rajtam a pánik, neki meg pár perc után megcsörrent a mobilja. Egy ideig kajtatta a készüléket a zsebeiben, mindenhol csak papírok meg kulcsok zörögtek, végül aztán megtalálta.
- Emlegetett szamár - nyögött fel keservesen. - Ezen a héten már harmadszor - húzta el a száját, majd felvette a telefont. - Fater - szólt bele unott hangon. - Igen, itt vagyok. - A mondatai között apró szünetet tartott, ezalatt hallottam a telefonból kiszűrődő hangokat, amik az apjától érkeztek. - Megköszönném ha nem zargatnál. Ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem hozom rendben a dolgokat. Nem szeretett. Én viszont gyűlölöm. Hagyjuk ezt! Nehogy megsértődj, de nekem a tánc sokkal fontosabb. Belehalnál, ha egyszer az életben rám figyelnél? - ekkor már teljes testével elfordult tőlem, csak sajnos így is hallottam minden szavát. Az apjáét azonban nem, így a beszélgetésnek számomra nem igazán volt értelme. - Apu! - itt már valósággal üvöltött, így jobbnak látta, ha feláll és elmegy. Figyeltem távolodó alakját, és őszinte hála töltött el.
Kicsivel később valamilyen hangszóróból érkeztek szavak, mindenki csak forgolódott, azonban nem tudtuk kideríteni, hogy honnan érkeztek a hangok.
- Köszönöm, hogy eljöttetek. Megkérek mindenkit, hogy fáradjon be az utca túloldalán látható épületbe. Nem fogjátok eltéveszteni - ezzel a mondandó le is zárult, és örökre rejtély maradt a hang tulajdonosa.
Az emberek csoportosan olyanok, mint a birkák. Bőgnek, ide-oda mászkálnak, pásztor nélkül pedig egyenesen hülyék. A nyakamat nyújtogatva kiszúrtam a Just Dance! feliratot, és néhány hasonló épeszű szintén arrafelé kezdett nyomulni, de a többiek...
Áttörve magamat a tömegen ismerős arccal találtam szemben magam. Az a lány állt közvetlen mellettem, akinek a meghallgatáson halálsápadt arccal kellett kiállnia a zsűri elé, és én segítettem neki eljutni a színpad mellé. Meglepett, hogy ott találtam, nem gondoltam volna, hogy olyan lelki állapotban valami minőségit sikerült előadnia, de ezek szerint mégis. Ami még jobban lesokkolt, az a kinézete volt. Eltűntek a remegő lábak, a repedezett száj, a falfehér bőr. Teljesen magabiztosan tipegett a fűben magassarkújában, a sminkje tökéletesen elfedte az idegességét, ha egyáltalán volt neki olyan. Arra gondoltam, hogy talán a zsűri volt olyan jó véleménnyel róla, hogy megjött a bátorsága, vagy eleve is ilyen, és csak akkor gyengült el a túl nagy nyomástól. Nem volt időm kideríteni, ugyanis elsuhant mellettem, láthatóan nagyon sietett az épület felé. Elgondolkoztam azon, hogy a stressz milyen hatással van az emberre. Én életemben talán kétszer ájultam csak el, egyszer a castingon, egyszer pedig egy horrorfilm közben. Aztán Pinkre gondoltam, aki idegességében folyton rókázni szokott, majd Davisre, aki szörnyen nyugodtan szokta kezelni az ilyen helyzeteket. Mire végigfuttattam a gondolataimat, már az épület előtt ácsorogtam, arra várva, hogy megszűnjön a sor és bejuthassak. Hátra pillantottam, és megdöbbentem az emberek látványán. Annyian lehettek, mint az előző héten. Legalább. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennyi ember befér az épületbe, akármilyen magas is volt az. Toporogni kezdtem idegességemben, mialatt lassan bejutottam az épületbe.
Ez is éppen olyan volt, mint a székház. Kezdtem már unni a fal színét meg a szürke ajtókat, de sok választásom nem volt. Sodortak az emberek, alig tudtam, hogy merre megyek, csak úsztam az árral, és reménykedtem, hogy jó irányba megyünk. Őszintén megvallva kissé zavart a nagy tömeg. Minden pillanatban féltem, hogy valaki összenyom és eltapos, esetleg fellök. És bármennyire nyújtózkodtam, nem láttam merre tartunk. Az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha valaki éppen a téren sétált és a nagy tömeg besodorta magával az épületbe. Ennek tudatában én szerencsésnek mondhattam magam, hogy legalább megfelelő helyen járok. Ahogy kinyújtottam az összenyomott karomat, azt éreztem, hogy valaki megfogja a kezem. Odakaptam a fejem, és őszinte megkönnyebbülés öntött el, mikor megpillantottam Mattet.
- Csak nem gondoltad, hogy hagylak egyedül szenvedni - üvöltötte, igyekezve túlharsogni az embereket.
Kellett egy perc míg felfogtam, hogy az enyém a világ legédesebb barátja. Aki hagyta, hogy a szülei egyedül szenvedjenek a banán pici betűkkel írt árának elolvasásával, átpasszolta a banki teendőket a nővérének, és vállalta, hogy újabb évekig ne találkozzon az egyik középsulis barátjával. Egyszerűen tökéletes. Azok az éretlen gimnazisták meg Wayne elbújhatnak mellette.
Egy liftbe lettünk terelve, ami húszasával szállított minket a tizennyolcadik emeletre, és ahol a mi felvonói társaink feszélyezve érezték magukat egy szenvedélyesen csókolózó pártól. Tőlünk.
Aztán egy óriási teremben találtuk magunkat, ott voltak a zsűritagok, Kelly és Cameron, lassan pedig minden ember. Tisztára mint a heringek. Cameront érte az a megtiszteltetés, hogy bejelenthette a további teendőinket.
- Mindenkit szeretettel köszöntök. Csoda, hogy mind befértetek ide. A zsűri az elmúlt egy hétben mérlegelt, felidézett néhány produkciót, és hat csoportra osztotta az embereket. Ti vagytok a "C" csoport. - Megdöbbentem, mikor kiderült, hogy az a rengeteg ember körülöttem csak az egy hatoda az összesnek. Persze ez így sokkal reálisabb is volt, én sem gondoltam volna, hogy annyi ember elfér abban a teremben. Aztán rájöttem, hogy az a terelgetés nem véletlenszerű volt, pontosan tudták, hogy kinek hova kell kerülnie. Néha éreztem kezeket a karomon, amik löktek valamerre, de nem gondoltam volna, hogy valóban oka volt. Elismerést éreztem a stáb irányába. Ügyesek. Bár igaz, hogy engem túlságosan is lekötött Matt azokban a percekben, fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Aztán megijedtem, hogy mi van, ha a "C" csoport kiesésre van ítélve. Mi van, ha még csak lehetőséget sem kapok az újabb bizonyításra? Nagy szerencsém volt, ugyanis Cameron nem hagyott elég időt arra, hogy kiboruljak, különben ismét elájultam volna. - Ti benn vagytok!
Üdvrivalgás, sikolyok, minden létező emberi, boldogságot kifejező hang csendült fel abban a percben, én pedig már megint Matten csüngtem örömömben. Aztán eszembe jutott valami, és igyekeztem figyelni Cameron további mondandójára.
- A másik ilyen csoport az "E" csoport, így azonnal egybe is nyitjuk a termeiteket, hogy láthassátok kik lesznek az ellenfeleitek - intett egyet a mikrofonjával az ajtó felé, mire azt kitárták, és beözönlöttel a további versenyzők. Néhányan egymás nyakába borultak, én meg szüntelen csak egy személyt kerestem a szememmel, és könyörögtem az égnek, hogy ne lássam.
De sajnos ismét nem jártam szerencsével. Ő kullogott át a teremből utoljára, teljesen egyedül, zsebre vágott kezekkel sétálgatott az örvendező emberek között, lehangolóan.
- Ezt fel kell vennem, Rachel az - mutatta felém a mobilja kijelzőjét Matt, és igyekezett egy kevésbé zajos sarok felé vándorolni. Csak néztem utána, a tökéletes barátom után, mielőtt megszólítottak volna.
- Látom te is benn vagy - dünnyögte mögöttem Tay. Odafordultam, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem csak gúnyosan tud vigyorogni. A pillanat tartott legalább egy fél másodpercig, ugyanis gonoszra váltva hozzátette: - Láttam, hogy táncolsz. Majd felvetem a zsűrinek a szemvizsgálat gondolatát.
Ott helyben meg tudtam volna fojtani, késztetést éreztem, hogy rá vessem magam üvöltözve. Nehezemre esett megállni, hogy ne keverjek le neki egy hatalmasat, ahogyan az oviban szokás a kezelhetetlen gyerekeknek. Már nem láttam más megoldást az elhallgattatására.
- Tetszik, ahogy árad belőled a pozitívum. Jó tulajdonság - vágtam vissza legjobb tudásom szerint, de nem voltam megelégedve vele, ahogy Tay sem süllyedt tőle mély depresszióba. Továbbállt, én meg megkönnyebbültem, hogy nem reagált semmit. Közben Matt is visszatért, kezdtem megnyugodni, és igyekeztem nem magamra venni Tay szavait, mialatt Cameron folytatta.
- Négyes csoportokba verődve kell majd bizonyítanotok, ugyanitt, holnap délelőtt. Azonnal felolvasom a nevet, de előbb ismertetem a dolog menetét. Kaptok majd tőlem egy borítékot, amiben egy Youtube link található, és amely tartalmát majd elő kell adnotok. Nem kell aggódni, alig egy percesek, és pontosan be is tanítják a koreográfiát - nyugtatta a zúgolódó tömeget, miközben elgondolkoztam, hogy mennyire a XXI. században élünk. Nagyon. - Pár emelettel följebb, egy másik teremben fogjátok majd előadni őket. És akkor a nevek - sóhajtott fel a srác, mire kerestem magamnak egy széket, gondolván, hogy ez eltarthat egy darabig. Ráadásul fogalmam nem volt, hogy hogyan fogok pár idegennel összevakarni egy egyperces, elfogadható produkciót. Mattre pillantottam, aki egyre csak telefonálgatott, én meg kezdtem megsajnálni. Két beszélgetés között odaléptem hozzá.
- Hé, el kell menned - közöltem vele mindenféle bevezető nélkül. Furcsán nézett rám, felvonta egyik szemöldökét.
- Szükséged van rám. Maradok - erősködött, mire nyomtam egy puszit az arcára, és mielőtt észbe kaphatott volna, már a liftben is volt.
- Majd még hívlak! - azzal a felvonó ajtaja bezárult, a fülemet pedig megütötte a nevem. Megörültem neki, utat törve magamnak a tömegben csörtettem a zsűri felé. Két másik lány már ott állt, ezért ismét könyörgőre kellett fognom a dolgot. Úgy tűnt rossz a karmám, vétettem valamit a görög istenek ellen, esetleg Allah úgy vélte bűnhődnöm kell. Nicholas Taylor neve visszhangzott a teremben, én meg majd' összeestem kínomban. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy vele kell dolgoznom. Egyszerűen nem ment. Szerettem volna elfutni, elbújni és soha többé elő nem jönni. A másik két lányt szemügyre se vettem, Tayhez képest ők öribarik lesznek, még akkor is ha meg sem szólalnak. Cameron a kezembe nyomott egy borítékot, és legyezni kezdett a mikrofonjával, hogy ideje továbbállni.
Letelepedtünk egy másik terem sarkában, kiderült a két másik lány neve: Sophie a szőke, méretes keblekkel rendelkező lány, Becky pedig a vörös hiperaktív. Megállás nélkül pörgött, míg a másik Taynek tette a szépet. Én pedig csak ültem, várva arra, hogy elkezdhessük a munkát. A videót nézegettem Sophie telefonján, amin három lány meg egy srác táncolt. Végignézve a társaságomon lehúzhattam magam a klotyón. Becky mellettem ugrált, követve a felvétel ritmusát, enyhén szólva nyomta csak fel a pumpám. Sophie szakadatlanul csak hízelgett Taynek, az orra alá dugta büszkeségeit, bár a fiú egyáltalán nem törődött vele. Legnagyobb örömömre csörgött a telefonom, ezért sietve felpattantam és kicsivel arrébb sétáltam a fülemhez tartott mobillal.
- Na, milyen ott a helyzet? - kezdte köszönésképp Pink. Felemelő volt hallani a hangját, már attól jobban éreztem magam.
- Ne is kérdezd. Tay lett az egyik partnerem, plusz egy szajha és egy energiabomba. Jó kilátások, nem gondolod? - sóhajtottam fel reményvesztetten.
- Hé, az sem lehet olyan rossz. Te Amy vagy, fordítsd át az energiabomba energiáit mindenkire. A ribanccal ne foglalkozz, bírd rá a munkára. És Tay? Egyenesen tegyél a véleményére! - adta ki az utasításokat, amikkel sokat segített a helyzeten. Csak pár mondat kellett tőle, és máris úgy éreztem, hogy meg tudom csinálni. Hogy meg tudjuk csinálni. Pár percig még csevegtünk, érdeklődtem Davisről, aki nagyon edzett az elkövetkezendő New York-i maratonra, már hónapok óta. Állítólag jól bírta, de Pink szerint sok esélye nincs az elsők között befutni.
Tele élettel tipegtem vissza a társaságomhoz, megragadtam Becky karját és a kezébe nyomtam egy telefont.
- A felgyülemlett energiádat fordítsd elsősorban a táncra! Nézd végig a videót legalább tízszer, tied a kezdetben jobb oldalt álló lány része. A lépések legyenek pontosak és erőteljesek, tudom, hogy menni fog! - dirigáltam, majd a vállánál fogva finoman lelöktem a földre. - Sophie, könyörgöm! Hány helyes srác van még a teremben? Most ne Tayjel foglalkozz, hanem kapd össze magad egy kicsit, legyen méltóságod! Itt a telefonod - adtam át neki -, megkaphatod a középső lány mozdulatait, úgyis neked való az a vonaglás, amit ő is előad. Rád is ugyanaz vonatkozik, mint Beckyre, tízszer nézd végig, aztán jöhet a gyakorlás - lökdöstem kicsit odébb, hogy ne zavarja Tayt a koncentrálásban. Levágtam magam a srác mellé, és kicsit kifújtam magam. Őszintén szólva tetszett, hogy így hallgattak rám, és egyetlen mukkanás nélkül követték a parancsaimat. Mégis úgy éreztem, hogy a neheze még hátra van.
- Őszintén örülök, hogy nem én vagyok Matt. Otthon is ilyen fegyelem uralkodik? - tudakolta felvonva az egyik szemöldökét. És bármennyire is sértőnek szánta a szavait, nem tudom miért, de nevetnem kellett rajta. Nemes egyszerűséggel felröhögtem, ahelyett, hogy gyerekes módon durcás képet vágtam volna.
- Nem vagyok mindig ilyen, csak a helyzet megkívánta - magyarázkodtam széttárva a karjaimat. - Egyébként teljesen normális vagyok.
- Ez eddig nem derült ki - mormolta az orra alatt, elég hangosan ahhoz, hogy tökéletesen értsem.
- Szerintem ha akarnál, lehetnél kedvesebb velem. Csak nem akarsz. Valamit ártottam neked. Spirituális beállítottságú vagy? Mert akkor talán az előző életünkhöz lehet köze... - tűnődtem elmerengve, ő meg inkább nem mondott erre semmit.
- Gondolom enyém az össze-vissza ugrándozó srác szerepe - húzogatta ujjait a tabletjén. Belegondolva tényleg csak ide-oda ugrált. - Ez nem az én műfajom - rúgta el egy laza mozdulattal a kütyüt, mire az hosszan csúszott a padlón.
- Miért, mi a te műfajod? - kérdeztem kíváncsian, eluralkodott rajtam az érdeklődés, viszont én tényleg csak egy szót, esetleg egy kifejezést vártam válaszként. De nem, neki fel kellett állnia, helyet kellett csinálnia, és fejen kellett pörögnie. Brékelt, ide-oda rángatta a lábait, a kezeivel egyensúlyozott, tekergette a tagjait és nagyban hasonlított a rendszertelen mozgása a videóban szereplő srácéhoz. Mégis tetszett az előadása, az a profizmus és könnyedség, ami áradt belőle, de talán leginkább azt értékeltem, hogy nem szívta közben a vérem, befogott szájjal mutatványozott. Azonban mégis... volt benne valami, ami lenyűgözött. Amitől órákig elbámultam volna. Mindig érdekelt ez a fajta tánc, hiszen nem lehet egy egyszerű dolog, de nem ő volt az, akit majd szépen kifaggatok róla, inkább csak egy bólintással ismertem el az attrakcióját, mikor visszakúszott mellém. Úgy tűnt örült annak, hogy megmutathatta magát, innentől kezdve szorgalmasan dolgozott, utánozta a fiú videóbeli mozgását. Már csak rajtam volt a sor, hogy összeszedjem magam.
Összesen negyvennyolc másodperces volt a megtanulandó mozdulatok sorozata, ami elvárható egy olyan embertől, aki később egy hét alatt akar színpadképessé varázsolni egy három-négyperces produkciót. Ennek ellenére mégis úgy ítéltem, hogy a zsűri alaposan feladta nekünk a leckét. És úgy éreztem, hogy a csapatom nem elég összeszokott ahhoz, hogy harmonikusan tudjon együtt működni. Ezért is gyakoroltunk külön-külön, nem pedig együtt.
Pár óra után, mikor már mindenki kellően ki volt borulva, megpróbáltuk átvenni a dolgokat együtt. Nem egyszerű úgy dolgozni, ha közben az ember orra alá dugják a kamerát meg a mikrofont, de mi mindent megtettünk. Káosszal voltak egyenlőek a közös próbálkozásaink, kezdett szétesni az egész. Becky pörgött, nem lehetett vele kommunikálni, Sophie nyűglődött, nyafogott és nyögdécselt, Tay pedig csak unottan próbálkozott. De valamiért mégis úgy éreztem, hogy én vagyok köztük a legszánalmasabb. Nem találtam magam a mozdulatokban, szinte csak rángatóztam a zenére, amivel még nem is lett volna baj, csakhogy nem voltam se részeg, se elmebeteg. Tay szerint igen, de az egy másik dolog. Minden pillanatot megragadott, hogy piszkálódhasson, csak egy centivel kellett arrébb emelnem a kezem, ő már nyitotta is a száját, és így én is kezdtem elhinni, hogy béna vagyok. Eleinte persze nem, de órákkal később csak-csak. Még rátett a dologra egy lapáttal, hogy körülöttünk mindenki csodásan haladt, mosolyogtak egymásra, együttműködtek, lelket öntöttek a másikba. És a hatszáz-kilencvennegyedik próbálkozás után már azt kívántam bár a fagyos Minnesotában lehetnék, bevackolódva Matt és Pink közé a rozzant kanapén, forrócsokit fújkálva, horror filmeket nézve. Szerettem volna ha vége ennek az egész cirkusznak, ha sosem ismertem volna meg Tayt, ha sosem hagytam volna el szeretett államomat. Nem kellett Miami, nem kellettek Matt kíváncsi szülei, a második esély, a hercehurca, a kamera, Kelly kérdései, és a tánc sem kellett. Annyira kimerült voltam, mint még soha előtte. Azt akartam, hogy vége legyen, hogy ne sajogjon a bokám, és Tay hagyjon békében élni.
Lerogytam a padlóra, összeestem, és határozottan úgy éreztem, hogy ott halok bele a végkimerültségbe. Nem bírtam megmozdulni, fájt a lábam, a kezem, a fejem, a szívem és a lelkem. Sophie és Becky nem tulajdonítottak a dolognak különösebb figyelmet, ők többször összecsuklottak előtte, ez természetesnek hatott számukra, hisz mindannyiunknak sajogtak a tagjai. Azonban Tay letérdelve fölém hajolt, és felkészültem arra, hogy ha tesz rám egy megjegyzést, ott ölöm meg. Vagy inkább magam. De csak belenyúlt a zsebembe és előhúzta a telefonom, nyomogatott rajta egy darabig, majd a fülemhez tartotta. Hallottam, ahogy kicsöng, majd Matt megnyugtató hangja járta át a testem.
- Kicsim, merre vagy? Indulhatok érted? - kérdezte kissé álmosan, én meg rögtön az órámra pillantottam. Délután hat. Elszörnyedtem, ha Tay helyett én tartottam volna a telefont, a földön végezte volna.
- Igen, készen vagyunk - préseltem ki magamból a szavakat, olyan hangosan, ahogy csak bírtam. Nem ment könnyen.
- Akkor jöhetsz, már itt vagyok - ásította a telefonba, mire nekem is kellett, tehát szinkronban ásítoztunk.
- Itt? Itt vagy a téren? - csodálkoztam még mindig a padlón fekve, ami kicsit hülyén nézhetett ki, össze-vissza heverő végtagokkal, de abban a pillanatban máshogy nem tudtam volna meglenni.
- Már egy ideje itt várlak, gondoltam rögtön menni akarsz, ha végeztetek. Hoztam kaját is - tette hozzá, én pedig újra és újra elkönyveltem magamban, hogy ő a legklasszabb barát. Aztán eszembe jutott, hogy nála a várakozás annyit jelent, hogy közben ide-oda mászkált a téren és telefonált, hogy egyetlen perce se menjen kárba.
- Azonnal megyek - nyögtem fel, mivel a mondat közben megpróbáltam felülni, ami egy halott ügy volt. Eltoltam a fülemtől a telefont, Tay kinyomta azt, visszacsúsztatta a zsebembe, majd felállt és a kezét nyújtotta. Belekapaszkodtam és pár percnyi szenvedés után újra talpon voltam. Nem éreztem úgy, hogy meg kéne köszönnöm a segítségét, a sok kötekedés után ez volt a legkevesebb, amit megtehetett.
Úgy tűnt ő nem így gondolta, mivel mikor intve neki meg a lányoknak megindultam a lift felé, vigyázva szlalomozva az emberek között, utánam kiáltott:
- Szívesen!
Megtorpantam de nem fordultam vissza hozzá, hallottam, ahogy felhorkan, de én csak felszegett állal haladtam tovább.
Matt az épület előtt várt rám, korábbi beszélgetésekből tudta, hogy ott gyakoroltunk. A nyakába vetettem magam, és keservesen zokogni kezdtem. Minden feltört belőlem, a felgyülemlett idegesség, az energia, a szégyen, Tay megjegyzései, szorongás, gyűlölet, és egyéb depressziós hangulatot festő érzések. Fájt, hogy nem voltak mellettem a szüleim és nem támogattak. Ez a verseny még inkább eszembe juttatta a hiányukat. Karjaimmal a nyaka körül álltunk ott, nem érthette miért bőgök, de nem is kellett érteni ahhoz, hogy tudja ilyenkor mi a teendője. Csöndben maradni és nem kérdezni semmit, majd utólag úgyis mindent megosztok vele. Jól összekönnyeztem a vállát, de őt ez nem zavarta, igyekezett a kocsi felé navigálni, majd beültetett hátra és lefektetett az ülésre. Úgy hajtott haza, hogy közben én ott bömböltem hátul, mint valami csecsemő.

3 megjegyzés:

  1. Természetesen, azonnal írok :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon klassz bejegyzés lett!
    Nem tudom, hogy olvastad e, mikor legutóbb írtam, de sajnos nagyon lemaradtam a bloggal. :(
    De most, jó érzéssel tölt el, hogy újra olvasom!
    Puszi, és minden jót! ;)

    VálaszTörlés
  3. Drága Lucinda,

    Köszönöm szépen, ez kedves tőled! Igen, láttam, örülök, hogy még így megkésve is szakítasz időt a blogomra.

    Millió puszi,
    Bia

    VálaszTörlés