2014. február 25.

Ötödik fejezet: Reménytelen négyes

Halihó! Az ötödik fejezet reppen ezúttal hozzátok, remélem tetszeni fog mindenkinek, és hagytok nyomot magatok után! Sok puszi minden új és régi feliratkozónak! *Bia*

Ha létezik végkimerültség, akkor én megtapasztaltam. Matt csak lefektetett az ágyra, engem pedig azonnal el is nyomott az álom. És nagy szerencsém volt, csodásat álmodtam. Egy óriási tükrös teremben álltam, egyes egyedül, majd felcsendült lágy, nyugtató, békés zene. Anélkül, hogy bármilyen hatalmam lett volna felette, a lábam ritmusra mozogni kezdett, és egyszerre már táncoltam is. Azt a koreográfiát roptam, amit a videóból megtanultam, és egész jól ment. Újra meg újra átismételtem, unalomig csak gyakoroltam. De ezúttal nem volt fárasztó, mert se Tay, de Sophie, sem pedig Becky nem volt ott, egyikük sem piszkált, hiszen egyedül voltam. Csodás volt.
- Kicsim - szakította félbe a felemelő álmomat egy hang. Egy hang, ami még felemelőbb volt, mint bármi más.
- Jó reggelt - ásítottam a képébe, miközben kinyújtóztattam a karom és kis híján orrba vágtam, mivel még nem akartam beengedni a fényt a szemeimbe.
- Nehéz nap áll mögötted. És nagy nap előtted. Ideje felkelni - nyújtotta a kezét, én meg belekapaszkodva igyekeztem lábra állni, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak. Úgy éreztem magam, mintha két hétig tartó buliból tértem volna vissza, ahol nem volt lehetőségem aludni, és megállás nélkül gurítottam le a torkomon a koktélokat. Aztán végül csak sikerült megállnom a saját lábamon, kitántorogtam a konyhába és koffeinbombával kezdtem a napot.
Matt szülei nem teljesen értették, hogy miért nézek úgy ki, mint akit a mosógépből húztak ki, de Rachel igyekezett magyarázatot adni nekik, hiszen mialatt Matt bevonszolt a szobába este, elmesélte neki a történteket, amit én előzőleg az autóban osztottam meg vele.
Még meg se ittam a kávét, már előre rettegtem David pillantásaitól, mikor meglátja a szétesett produkciónkat.
- Nem lesz gond, abban a négyesben te vagy a legjobb - közölte Rachel, miután ismertettem vele a csapatom.
- Az a gond, hogy itt az összetartás számít - sóhajtottam fel fájdalmasan. - Nem véletlenül kaptuk ezt a feladatot, látni akarják, hogy miként tudunk együtt működni. Elvégre az élő showban majd egy másik személlyel kell együtt dolgoznunk minden héten. Nem kis feladat - dörzsöltem a homlokom, hátha akkor elmúlik az a kínzó fejfájás, ami a nehéz napok utáni reggeleken szokott gyötörni.
Matt éppen telefonált, hogy élete egyetlen pillanata se menjen kárba. Bele kellett böknöm a karjába, hogy végre letegye és indulhassunk.
- Most nem nagyon érek rá, ez egy fontos hívás - suttogta, eltartva a fülétől a telefont, én meg ismét csak arra próbáltam rájönni, hogy mi is a munkája. Hosszú nevű, és van köze az internethez. Sosem fogom megérteni.
- Majd én elviszlek, legalább addig is kimozdulok, és nem jár az eszem a hülye cikkeken - ajánlotta fel Rachel bekopogtatva a szülei hálójába, hogy elkérje a kocsikulcsot. Majd rám parancsolt, hogy készüljek el.
Az autóban felhúzott lábakkal ültem, ezzel rendesen össze is koszolva az ülést, amiért később elnézést kértem a szülőktől. De akkor az érdekelt a legjobban, hogy kényelmesen elhelyezkedve tudjam újra meg újra, remegő kezemben tartva a telefont végignézni a videót. Szerettem volna ha a lépések beleivódnak az elmémbe, ahonnan erőszakkal se tudom majd kiégetni. Szerettem volna nem elrontani, szerettem volna támaszkodni a csapattársaimra, amire persze nem volt lehetőségem. Tehát mondhatni, hogy tiszta ideg voltam. Persze Rachel próbált lenyugtatni, azokkal a független nős szövegekkel, de nem igazán hatottak.
Aztán elértünk a térhez és éreztem, ahogy teljesen pánikba esem. Megjelentek újra a tünetek, izzadtam, görcsöltem, és majd' elájultam. Rachelnek szemet szúrt a zavarom, leparkolva az autót így szólt:
- Remélem tudod, hogy én nagyon hiszek benned. Sok mindenen keresztülmentél még azelőtt, hogy megismerkedtél volna Matt-tel - fordult felém, bennem pedig feltörtek az emlékek. - Sok mindent feladtál már az álmaidért, és megérdemelnéd, hogy végre el is érj valamit. Ne foglalkozz a többi taggal, ha te jó leszel, ők sem tudnak megállítani!
Elmosolyodtam a lelkesítő beszédén, és valahonnan mélyről előtört belőlem az önbizalom.
- Ha akarod idehívhatom Mattet - ajánlotta fel, kihúzva zsebéből a telefonját.
- Ne, azt nem kell! - ellenkeztem fejcsóválva, hiszen nem akartam folyton kihasználni a kedvességét, néha dolgoznia is kell, ha már elrángattam otthonról. - Megleszek - bólogattam, hátha így magammal is el tudom ezt hitetni.
- Én maradhatok, ha gondolod. Beengednek idegeneket, hogy megnézzék? - tudakolta felvont szemöldökkel, mialatt hátranyúlt az ülésre a táskájáért. Eltűnődtem ezen, fogalmam nem volt.
- Ingyen biztosan nem - húztam el a számat, közben fejben átkutattam a zsebeimet és konstatáltam, hogy semmi pénzt nem hoztam magammal. Szerencsére Rachel nem az a fajta lány, aki elindulna bárhova pénz nélkül, egy laza mozdulattal előrántotta a tárcáját és kutakodni kezdett benne, mialatt én kinyitottam a kocsiajtót és kiléptem a friss levegőre. Beszippantottam a kellemes meleg levegőt, hagytam, hogy egészen a tüdőmig hatoljon, majd kifújtam. Csak ekkor pillantottam meg az épület felé igyekvő pár embert, velük együtt Tayt is.
Ő nem sétálgatott, csupán egy padon ült, de hátborzongatóan máshogy festett, mint előtte bármikor. Az öltözése ugyanolyan volt, a kezét is hasonlóan tartotta, mint máskor, a változás nyaktól felfelé történt. Először is, meg volt borotválkozva, ami nálam bármilyen férfinél előny. Telefonált, de érzékelhető volt, hogy nem az apjával, hiszen az arca nem bosszús volt, sokkal inkább derűs. Mosolygott. Nem gúnyosan, nem gonoszan, hanem teljesen őszintén és vidáman. Furcsa, magam sem értem miért, de hirtelen teljesen egyetértettem Davisszel. Tay jóképű. Aztán elkomorodott, valószínűleg a vonal túlsó végén lévő személy rosszat mondott. Tay még beleszólt egy utolsót, majd fújtatva letette. Észre se vettem, hogy már szinte mellette állok, mardosott a kíváncsiság a telefonbeszélgetés végett.
- A barátnőd? - csúszott ki a számon mielőtt rendesen végiggondolhattam volna. Azt hittem erre csak egy morgással fog válaszolni, de beszédre nyitotta a száját és ezt felelte:
- Csak volt.
- Mi történt? - tettem fel az újabb kérdést, mire most már felnézett rám, én meg a táskájában matató Rachelre pillantva helyet foglaltam mellette. Elgondolkozott, bizonyára nem akarta elárulni a teljes igazságot, csak egy morzsáját annak.
- Túl sok minden - válaszolta végül, rántva egyet a vállán. Aztán megpillantotta a nekünk integető Sophiet és Beckyt, feltápászkodott majd lenézett rám, én meg Rachel felé biccentettem. - Rita?
- Rachel - javítottam ki felállva, bár úgy éreztem, hogy direkt illette helytelen névvel a lány. Ugyanakkor ennek nem láttam különösebb értelmét.
- Á, persze. A kis feminista - vigyorodott el , ezúttal gúnyosan. Kezdtem megszokni.
Nem volt kedvem veszekedni vele, inkább sarkon fordultam és visszasétáltam a lányhoz. Ő addigra mindent átpakolt a műbőr táskájában, így készen állt.
- Mit akart? - bökött Tay felé unottan, mire csak legyintettem.
Megindultunk az épület felé, a méretes ajtón besétálva pedig újra elénk tárult a már jól megszokott színek pompája. A barna padló, a bizarr színű fal, meg a szürke ajtók. Ismét tömegnyomor alakult ki, annak ellenére, hogy már csak hatod annyian voltunk, mint előző nap. Ezúttal egyetlen lift felé lettünk terelve, így meglehetősen lassan haladtunk, de legalább élvezhettem Rachel társaságát, aki nem volt rest, csak úgy dőlt belőle a feminizmus.
- Tudod, ha ezt sokáig folytatod a végén még szakítok az öcsikéddel - figyelmeztettem, hátha ez hat rá és befogja. Úgy tűnt szerencsém van.
- Rendben, csöndben maradok - sóhajtott fel, elővette a telefonját és üzengetéssel igyekezett elütni az időt. - A főszerkesztő - közölte mellékes stílusban, hogy értsem a buzgóságát.
Mire végre a liftben lehettünk, már kezdtem komolyan unni a sort, az embereket, a kiabálást. Körülöttünk azt hitték a résztvevők, hogy csak üvöltve lehet kommunikálni, így elősegítették a fejfájásom.
A terem, ahová megérkeztünk nem volt túlságosan nagy. Viszont tele volt tömve meglehetősen kényelmetlennek tűnő, zöld fémszékekkel, és miután kicsit eloszlott előttem a tömeg, már kezdtem a színpadot is látni. Egyszerű volt és fekete, mögötte az ominózus felirat, előtte pedig három szék, csak arra várva, hogy a zsűri helyet foglaljon. Mi, izgatott versenyzők a zöld ülőalkalmatosságokon helyezkedtünk el, legtöbben csoportokba verődve. Elérkezetten láttam az időt, hogy Rachelt útjára engedjem.
- Nem kell maradnod, rengeteg dolgod van - fordultam hozzá, mire megértette, hogy szeretnék felnőni és egyedül boldogulni.
- Majd hívj, hogy mi volt! - intett nekem vissza a liftből.
Szememmel azonnal a társaimat kezdtem keresni, nem volt nehéz kiszúrni a viháncoló Sophiet, amint ott csüngött Tay nyakában. Becky csak a szemét forgatta és igyekezett ülve maradni, mialatt újra meg újra átfutotta a videót.
- Sziasztok! - foglaltam helyet a mögöttük lévő sorban, mire mindannyian felém fordultak és őszinte megkönnyebbülés töltötte el őket.
A két lány magyarázni kezdett nekem a maga problémáiról a koreográfiával kapcsolatban, mialatt Tay nyújtogatta a nyakát.
- Jé, el tudsz szakadni Mr. Két Órád Várok Rád És Hozok Neked Kaját-tól? - gúnyolódott széles vigyorral a képén.
- Mondtam már, hogy mennyire gyűlöllek? - nyögtem fel kimerültem, miközben felidéztem magamban az előző napot.
Nem volt ideje felelni, mivel a zsűri kilépett a színpad melletti vörös függöny mögül, tapsviharral díjazta őket a tömeg, nekem pedig görcs járta át a testem. Akaratlanul is a rengeteg kamerára szegeződött a tekintetem, ami enyhén feszélyezett, rosszul éreztem magam tőlük. A fények egyenesen a színpadra irányultak, és elnézve a csapatomon nem voltak túl jó kilátásaink. Ettől eltekintve igyekeztem lelket önteni beléjük.
- Sophie, mindent adj bele, legyen nőies, hadd lógjon kocsányok a két férfi zsűri szeme! - kacsintottam rá mosolyogva, ő pedig vette az adást és dobálni kezdte magát, így Tay fellélegezhetett pár percre. - Becky, fordítsd minden energiádat a pontosságra, de vigyázz, nehogy túl gyors légy. Igyekezz mindent beleadni, meg tudod csinálni! - rángattam a vállánál fogva a nyomaték kedvéért, ő meg csak vigyorgott rám és fészkelődött a felgyülemlett energiától. - Tay - fordulhat hozzá tanácstalanul. - Ne szúrd el!
- Ez aztán a lelkesítő szöveg! Martin Luther King, hölgyeim és uraim! - forgott körbe cinikusan, széttárva karjait.
Már megint kezdett felmenni tőle a pumpám, kihúzta a gyufát és már megint úgy éreztem, hogy egy kanál vízben meg tudnám fojtani.
- Most mégis mit mondhatnék neked? Neked, akinek minden szavából árad a negatívum! Neked, akinek semmi nem elég jó. Azt hiszem a legkevesebb, amit tehetek érted az, hogy imádkozom nehogy elrontsd - fakadt ki belőlem mindenféle megfontolás nélkül, és bár megérdemelte amit kapott, rögtön meg is bántam a szavaimat.
- Ó, igen? Mondok én neked valamit: én meg azért imádkozom, hogy elrontsd! Remélem, hogy sírva hívhatod majd fel a szüleidet, hogy közöld velük a szomorú híreket! - fortyogta.
Ledöbbentem. Kicsit hátra is hőköltem ijedtemben. Nem tudhatta miről beszél, ezért nem is haragudtam rá. De eltűnődésre késztetett a megjegyzése. Sosem tudhatjuk, mennyire fáj egy embernek amit mondunk. És előfordulhat, hogy nem is sértésnek szánjuk. Egy gyereknek, aki például elvesztette az édesapját kemény lehet látni, ahogy a többiek játszanak az erős, szilárd férfiakkal, akiket apának neveznek. Egy nőnek, aki a férjét vesztette el borzalmas kínokat kell kiállni nap mint nap, ha a boldog párokat látja sétálni az utcán. Egy anyának, aki a gyermekét vesztette el a poklokat kell megjárnia, hogy újra úgy tudjon szeretni egy gyereket, ahogy azt a másikat szerette. Egy férfinak, aki a húgát veszti el nehéz dolgokat kell átélnie, hiszen elveszti a legjobb barátját, akit apaként szeretett és óvott. És ott van a másik eset, mikor valakit egyszerűen elhagynak. Kisétálnak az életünkből, és sosem látjuk őket többé. A felelőtlen szülők nagy része él azzal a lehetőséggel, hogy minden kapcsolatot megszakít gyermekével és élettársával, egyszerűen elmegy, űrt hagyva maga után. Ugyanez a helyzet egy szerelmünkkel is megtörténhet. Előfordulhat, hogy talál egy jobbat, szebbet, vagy egyszerűen csak ránk un. Olyankor az embert elárasztja a düh, a csalódottság, a kisebbség érzete, és örökre sebet hagy a lelkén. Ugyanakkor vannak olyan emberek, akik végig mellettünk maradnak. Akik sosem akarnak elhagyni minket, ott térdelnek mellettünk életünk utolsó napján és könyörögnek, hogy maradjunk velük. Akik mindig ott lesznek nekünk, bármekkora őrültséget is csinálunk. Ők az igazi kincsek, éppen ezért kevés is van belőlük.
A felcsendülő zene szakított ki a borús gondolataimból. Visszaérkezve a földre rájöttem, mennyire csodás is az élet. Hiszen lehet egy nap bármennyire nehéz is, azért a végén mindig van valaki, aki felhúz minket a padlóról. Nem beszélve az apró dolgokról, amiket néha sajnos nem tudunk értékelni ebben a rohanó világban.
A színpadra vándorolt a tekintetem, ahol az első négyes mutathatta meg mit tud. Fiúcsapatról volt szó, érzékien mozogtak a színpadon, nekem pedig azonnal feltűnt, hogy a jobb oldalt álló fiú mennyire hasonlít Pink barátjára, Kentre. Persze egyértelműen eltért a hajuk színe, de az arcuk meglepően hasonló volt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felhívhassam Pinket és cseveghessek vele egy kicsit teljesen mindennapi dolgokról, de akkor erre nem volt lehetőségem.
Feltűnt, hogy Tay a megjegyzése óta figyelt, talán így percekkel később is valamiféle reakcióra várt a részemről, de nem akartam megadni neki ezt az örömöt. Inkább úgy döntöttem, hogy ő lesz a szamár én meg az okos, hagytam az egészet.
Rengeteg produkciót láttunk már, mikor kezdtem azt érezni, hogy ideje lenne végre nekünk is megmutatni mit tudunk. A szorongásomat felváltotta egyfajta bizonyítási vágy, nagyon vártam már a színpadra lépést, de sokan voltak előttünk. Jók, rosszak, akiknél legszívesebben kivájtam volna a látószervem, de akadtak olyanok is, akikről nem bírtam levenni a szemem. Ahogy egyre több eszméletlen négyes hagyta el a színpadot, kezdtem azt érezni, hogy nincs túl sok esélyünk. Előtte se gondoltam, hogy lenne, de ezekután végleg elszállt belőlem a remény. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy én ne rontsam el, ne engem kelljen a végén lehurrogni.
- Nicholas, Rebecca, Amanda és Sophia - sorolta a neveket Kelly, mire kihagyott a szívem egy ütemet. A többiek mind riadtan fordultak hátra hozzám, úgy tűnt én lettem a főnök, bár határozottan úgy éreztem, hogy ezt nem érdemeltem ki. Elég ha azt a lelki állapotot nézzük, amin akkor keresztülmentem. Kitűztem célul, hogy nem ájulok el, szerettem volna a szorongást energiává formálni, tehát felálltam és a sor széle felé kezdtem oldalazni, néha majdnem hasra esve néhány méretesebb lábban, mialatt a többiek előttem hasonlóan tettek. Magabiztosan indultam meg a színpad felé, mire a két lány követett, Tay pedig kelletlenül baktatott mögöttünk, láthatóan ő sem látott reményt ebben a formációban.
A zsűri minden fellépés előtt szólt pár szót a tagokhoz. Elsőként Jennifer.
- Tay, én már nagyon vártalak téged. Remélem ezúttal is tátva marad a szánk - tapsolt a kezeivel már előre is, bízva a négyesünkben.
- Sophie és Becca - mérte végig a két lányt David. - Ti nagyon hasonló műfajt képviseltek, és remélem, hogy ezt ügyesen össze tudtátok hangolni.
- Amy! - folytatta Carl egy megnyerő vigyorral. - Egész idő alatt csak arra vártam, hogy végre kimondják a neved, szörnyen izgatott vagyok, és nagyon szeretnélek már látni!
Őszinte boldogság áradt szét a testemben, adva egy kis erőt is a produkcióhoz. El is helyezkedtünk a színpadon, oldalról még utoljára végignéztem a csapatomon, Sophie már készítette az idomait, Becky rugózott a térdeivel, nem bírt magával, Tay pedig elkapta a tekintetem. Nem tudtam mit kiolvasni belőle, szokás szerint rejtélyes volt, de mielőtt még próbálkozhattam volna ezzel, ajkai egy szót formáltak, így üzenve nekem, természetesen hangtalanul.
- Hajrá!
Nem volt időm elgondolkozni ezen, felcsendült a zene és rögtön bele is kellett kezdenünk. A mozdulatok nem voltak lehetetlenül bonyolultak, de a zene meglehetősen pörgős volt, nehezen tudtam lépést tartani vele. Én minden beleadtam, a karmunkámra is figyeltem, ami nálam probléma szokott lenni, követtem a többieket, igyekeztem összhangban maradni velük. De harminc másodperc után egészen hihetetlen dolog történt. Az akkor épp középen álló Tay megtorpant, lemerevedett, és beharapta az ajkát. A zene tovább pörgött, a mozdulatok még követték volna egymást, de ő csak állt ott, bennem pedig szétesett minden. Láttam az arcán a szégyent, a zavarodottságot, a csalódást. A két másik lány kitartóan vigyorogva folytatta a koreográfiát, de én szét tudtam volna robbanni a dühtől. Hiszen nem számított, hogy én onnantól kezdve mit csinálok, nem tudtuk volna összehozni a produkciót, mivel Tay tanácstalanul álldogált a színpad közepén, lesütve a szemét. Én is megálltam. Sophie feladta, lenyugtatta a melleit és követte a példám. Egyedül Becky harcolt csak a végsőkig, az utolsó ütemet is kitáncolta, legalább kicsit csökkent az energiaszintje. A zene elhalkult, én pedig összetörtem. Úgy éreztem eljött a vég, hagytam, hogy valaki más miatt én is elrontsam, pedig ez nem történhetett volna meg! Kedvem lett volna összeesni, de Jennifer rántott egyet a haján és szóra nyitotta lekonyuló száját.
- Csalódtam. Csak ennyi - sóhajtott fel összeszorítva tökéletesen fehér fogait.
Davidre pillantottam, aki csak a fejét csóválta szégyenében, hogy egyáltalán hogy engedhetett minket tovább az első alkalommal. Carl végigmérte Tayt és összefonta a karjait. Nem volt hajlandó megszólalni.
Ahogy lesétáltunk a színpadról, Sophie és Becky veszekedni kezdtek, én pedig megragadtam Tay pólójának ujját és kirángattam egy találomra választott szürke ajtó túloldalára. Magam elé fordítottam, és egy pillanatig csak álltam előtte. Nem mert rám nézni, tudta, hogy megölném a pillantásommal.
- Egy dolgot árulj el nekem - kezdtem meg nyugodt hangnemben, majd újra láttam magam előtt a csalódott zsűrit, és a képébe üvöltöttem: - Miért!? Mégis mi ösztönzött arra, hogy tönkre vágd életem álmát? Látom neked ez nem olyan fontos, ez engem nem is érdekel különösebben, a te dolgod, de minek kell másnak is elrontani? Szegény Sophie meg Becca, az ő sikerüknek is te szabtál gátat! Mert nem tudsz ám te se mindent! Én három évvel ezelőtt feladtam valamit, egy olyan seggfejért, mint amilyen te vagy! Nem hagyom, hogy újra egy fiú miatt omoljon össze a még meg sem épült vár! Miért vagy itt, ha nem akarod ezt? Nem akarsz táncolni? Nem akarsz kiállni az emberek elé és mosolyt csalni az arcukra? Nem akarsz elismert lenni? Mert ha nem, az sem gond, de akkor minek jelentkeztél? Kiteszed a társaidat olyasmiknek, amit nem érdemelnek meg! Még Sophie is csodásan nyomta, nem is hittem a szememnek, erre te leblokkolsz! Hogy gondoltad ezt? Egész éjjel ezen kellett volna, hogy járjon az agyad, nem pedig az apádon meg a volt barátnődön! - már azt sem tudtam mit hordok össze, hirtelenjében minden feltört belőlem és nem volt megállás. - Tudod, sokszor okoztál már nekem fájdalmat azóta, hogy ismerlek. Nem mintha ez olyan fontos és lényeges lenne, hisz élek még, nem öltél meg, vagy ilyesmi. Viszont szinte a megismerkedésünk pillanatától utállak téged! De még soha nem gyűlöltelek annyira, mint ebben a percben! Tönkretetted ezt nekem! Nem fogod fel, hogy ezzel engem is a földbe döngöltél? Milyen jogon mered az én jövőmet befolyásolni? Nem fognak továbbengedni, érted? Miattad! Remélem érzed ennek a súlyát - néztem a szemei közé.
A megbánás, ami sütött az arcáról nem hatott meg. Előfordulhat, hogy túlreagáltam. De abban a pillanatban puszta kézzel szerettem volna megfojtani, és már semmi nem érdekelt. Mérges voltam rá, amiért miatta én is elcsesztem, nem tudtam befejezni a táncot. Ha nem blokkol le, talán még a végpóz is sikerült volna.
- Nézd - emelte fel a tekintetét a padlóról és lepillantott rám. A barna szemei egészen feketévé váltak, ahogy beletúrt a hajába. - Gondolhatod, hogy én nem akartam ezt. Egyszerűen csak megállt a rendszer és nem voltam képes folytatni - teljesen nyugodt volt a hangja, és jólesett, hogy nem kezdett vitába, mert miután kiadtam ami bennem volt, kezdtem derűsebbnek látni a helyzetet, és éreztem, hogy tényleg túlreagáltam. - Nem vagyok büszke rá, de majd talán elmegyek jósnak, vagy ilyesmi. Mondtam, hogy felhívhatod majd a szüleidet a rossz hírrel - emlékeztetett erre a gondolatára. Halvány mosoly jelent meg az arcán, nekem pedig ettől a mondatától visszaereszkedett a düh a testembe. Most már úgy éreztem, hogy bántani akar ezzel. Hitetlenül felnevettem, mire ő csak kérdőn nézett rám.
- Csak tájékoztatásul, a jövőre nézve: a szüleim pár éve meghaltak - húztam össze a szemeimet, mire lehervadt a mosoly az arcáról és elkapta a tekintetét. - Légy óvatos az olyanokkal, akiket nem ismersz túl jól, könnyen megbánthatsz embereket. De várj! - csaptam a homlokomra. - Hisz neked ez a lételemed!
Azzal sarkon fordultam és visszatipegtem a terembe, ahol épp szintén felsült egy csapat, de engem már csak a lift foglalkoztatott és az, hogy minél előbb beszélhessek valakivel.
Nem akartam Rachelt felhívni, azzal csak rángattam volna, hisz én küldtem el. Ugyanakkor Mattet sem akartam zargatni, biztosan nagy munkában volt, ezért a taxi bizonyult ésszerű megoldásnak. Azonban mielőtt tárcsázhattam volna a számot, egy kezet éreztem a vállamon, gyorsan megpördültem és szemben találtam magam egy lánnyal. Ugyanaz a lány volt, akit a castingon a színfalak mögé kísértem, meg akit előző nap láttam és úgy meg volt változva. Az átalakulást még mindig fenntartotta, orbitális méretű magassarkújával állt előttem, könnyed nyári ruhát viselt, vörös haján csak úgy csillogott a napfény, napszemüveg híján a szép szemeit is láthattam, amelyekkel aggódva pillantott rám.

- Minden rendben? - kérdezte végül, hátradobva válla fölött gyönyörűséges hajzuhatagát, amit Davis biztosan megcsodált volna. Először arra gondoltam, hogy egy egyszerű perszével elintézem a dolgot, de a mosolya barátságosságot tükrözött, egy próbát megért.
- Nem igazán - ismertem be. - Hisz te is láthattad.
- Ne aggódj, az én csapatom két nyüzüge paliból meg egy beszédhibás csajsziból állt - forgatta a szemét. - De a lényeg úgyis az, hogy te mennyire győzted meg a zsűrit, nem pedig a többiek hozzáállása.
- Talán igazad van - sóhajtottam fel, magamba szívva a nyári levegőt, hátha az lenyugtat. A telefonomra pillantottam, mintha attól várnám a választ a kérdésemre, miszerint hogyan jutok haza. Szerencsémre a lány előzékeny volt.
- Ha gondolod hazadoblak, úgysincs különösebb dolgom. Már csak holnap kell visszajönnünk az eredményekért - nézett vissza a válla fölött az épületre.
- Azt megköszönném - egyeztem bele ismét a telefonomra pillantva. Nem akartam senkit sem zavarni, ugyanakkor nem akartam a taxira se költeni. - Amy Prince - nyújtottam a kezem felé, hiszen mégis úgy illik, hogy ha már hazavisz, legalább a nevemet tudja.
- Kim - rántott egyet erősen a csuklómon. Habozva harapott a szájába, nem akarta elárulni nekem a vezetéknevét. - Dakota - bökte ki végül.
- Olyan ismerősen cseng...
Elkerekedett a szemem és elhúztam a kezem. Kimberly Alexis Dakota. A néhány évvel azelőtt elfogott drogdíler, Samuel Dakota volt felesége. Az újság tele volt a képeivel és a róla készült cikkekkel - Rachel is írt egyet -, miszerint a kenyerét nem feltétlenül tisztességes módon szerezte... Így végignézve rajta a dolog teljesen egyértelmű volt. Őszintén szólva kicsit megijedtem tőle, elvégre mit várhat az ember egy ex prostitól?

6 megjegyzés:

  1. Csodás bejegyzés lett! :D
    Mikor olvasom amit írsz, mindig eltűnődöm, hogy egyszer, milyen tehetséges író válna belőled! :) Egy történetet megírni, tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz, hiszen én még egyet sem fejeztem be amit elkezdtem. A drámai hatásokhoz, meg különösen van tehetséged csajszii! :D
    Puszi ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucinda,

      Nagyon szépen köszönöm! Mindig feldobod a napom a kedves szavaiddal, örülök, hogy olvasod a történetem.

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés