Tizenkettedik fejezet: Kiruccanás

Hey ho, hey ho... A tizenkettedik részben többek között kiderül pár részlet mindkét főszereplőnk múltjából, viszont sokszor ez nem feltétlenül a teljes igazság, az még várat magára. Valamint elértük a negyven feliratkozót, ezt a gyönyörű kerek számot, szóval hepi van!

Nagy ölelés minden olvasómnak,

Bia

A keddi és a szerdai nap teendői úgy folytak össze, mint a kiöntött tinta az asztalon. Arra még tisztán emlékszem, ahogyan az a műmellű, kacsaszájú csajszi tépi a hajam, de utána minden homály. Volt itt minden; újabb fotózás Tayjel, amihez sok kedvem nem volt kicicomázva, három kiló sminkkel a képemen, és hajlakkos, göndör hajjal. Egy dolog tetszett, az a lenge nyári ruha amit rám aggatott a divatdiktátor, vagy ki a fene. Aznap még a közös, nyitó produkciót is gyakorolnunk kellett egy hatalmas teremben, ahol az összes koreográfus azon dolgozott, hogy mi ne süljünk fel pénteken. Valamint ott voltak még a külön produkciók is, Ed kifejlesztett egy sajátos módszert, ha nem gyakoroltunk gőzerővel, elkezdett fülsiketítő hangon énekelni. Ez hatásosnak bizonyult, egy percre se álltunk le. Kim előhúzta a gyerekes kártyát, és nem szólt hozzám, aminek először örültem, viszont egy idő után kezdett idegesíteni. Pont, mint a dedóban. A többi versenytárs közül a legtöbb utált, mivel csak a vetélytársat látták bennem. Kerry néha váltott velem pár szót a folyosón, de talán csak azért, hogy addig se kelljen elviselnie Shannont. Joshban Mattet láttam, ami néha furcsán hatott rám, így igyekeztem elkerülni őt. Rami ellenséges volt velem, Kim biztos ellenem uszította. Clair igazi tündérként viselkedett, mindenkihez volt egy kedves szava, ugyanakkor - mint egy nagymama - bárkinek megmondta a frankót és segítséget is nyújtott. De a legjobb benne az volt, hogy főzött! Szinte soha nem kellett amiatt aggódnia bárkinek is, hogy elfogy a pénze és éhen hal, mert csak bekopogtatott hozzá, és ő máris megkínálta valami kis sütikével, esetleg egy nagy tál kacsacombbal.

Szerdán szerettem volna pihenni. Arra nem gondoltam, hogy ennek a valószínűsége annyi, minthogy negyvenszer csapjon belém a villám, vagy megnyerjem a lottót. Az egész napom egy nagy rohanás volt, kezdtem úgy érezni magam, mint Vendy. Interjúk, színpadi próbák és jó tanácsok. Még egy gyors melyik kamerába nézzünk? tanfolyamot is biztosítottak nekünk. Este, mikor az ágyamban feküdtem éjfél körül, feltűnt egy meglehetősen fura hang. Horkolás. Most komolyan, halál komolyan itt fog nekem szuszogni fennhangon? Üzenetet küldtem Pinknek, hátha tud rajtam segíteni.

Én: Hogyan kell elhallgattatni egy horkoló férfit?

Pink: ?

Én: Tay...

Pink: ???

Én: Kim szobát cserélt vele.

Pink: Szent kleofás! Az egy kemény menet lesz, hugica. Éld túl!

Én: Kösz, igyekszem.

Csütörtök reggel a tükrös teremben kezdtünk. Ednek dolga volt, úgyhogy egyedül kellett megoldanunk azt a kézen állós mozdulatot. Ez egy halálra ítélt ügy volt, hacsak azt vesszük figyelembe, hogy mennyire nem bíztam Tayben.

- Csak engedd el magad, ne stresszelj rá erre - legyintett, hiszen övé volt a munka könnyebb része, lényegében csak felemel és elkap.

- Hogyan engedjem el magam, ha éppen egy idegen kezébe készülök helyezni az életem? - csattantam fel, és nagyot dobbantottam a lábammal.

- Ne dramatizáld túl, nem fogsz meghalni, ráadásul nem is vagyok idegen. Ide s tova két hónapja ismerjük már egymást - erősködött, viszont nem értettem egyet vele.

- Két hónapja találkoztunk először, ez még nem jelenti azt, hogy ismerlek is - bizonygattam az igazam, bár az egész kezdett átcsapni egy durva veszekedésbe. Úgy tűnt Tay nem szeret civakodni, vagy talán csak nem volt kedve, viszont lezárta a vitát.

- Jó. Tudod mit? Meg akarsz ismerni? Tényleg? - tudakolta fura hangsúllyal, mintha ő maga se akarta volna önmagát ismerni. - Akkor készülj fel, mert nem fog tetszeni, amit majd kapsz.

- Ezt meg, hogy érted? - ráncoltam a homlokom értetlenül, hisz fogalmam sem volt, hogy ezzel mire céloz, vagy mire akar kilyukadni.

- Apám tegnap küldött nekem egy kis pénzt Ashfordból. Elverhetnénk együtt a sunyi dög pénzét - vigyorodott el, ahogy az apját minősítette. Nem is tudom melyik a rosszabb, ha a szülőd nem törődik veled, vagy ha meghal.

- Mire gondolsz? - faggattam tovább, mivel még így se árult el elég információt a tervéből. Ráadásul furcsálltam, hogy velem akar menni bárhova is, vagy egyáltalán képes velem úgy kommunikálni, hogy minden második mondata nem az lenézéstől csöpög.

- Éhen halok! Nívós étterem, gyorsétterem, bár, pizzázó, kocsma, szupermarket? - sorolta a szinte korlátlan lehetőségeinket, én meg igyekeztem kiválasztani a legkevésbé randisat.

- Szupermarket - feleltem, elvégre a fél életemet egy olyanban töltöttem. Bár a minnesotai sarki kisboltra bármilyen szót aggatni lehet, csak azt nem, hogy szuper.

- Fura vagy - biccentette oldalra a fejét Tay, és enyhén grimaszolt. - Mindegy, irány a bolt!

Mintha megjött volna az életkedve, két hónapnyi piszkálódás és mogorvaság után. Arról az aprócska tényről mindketten megfeledkeztünk, hogy tulajdonképpen gyakorolni kéne, nem pedig egy üzletben kolbászolni. Sebaj.

Az épületből kilépve azonnal folyni kezdett rólam a víz, még mindig nem tudtam megszokni ezt a tikkasztó hőséget, Miami klímáját. Odahaza Brainerdben az év ezen szakában havazik, a napsütés az áldással egyenlő. Az utcán a legkülönfélébb emberek mászkáltak, igyekeztem oda sem figyelni rájuk. Mintha Tay tudta volna a járást, egyik utcából a másikba andalgott, miközben egy szót sem váltott velem, szinte felém se nézett.

- Na jó, mit szólsz ehhez? - törtem meg az idegesítő csendet, mire megtorpant a járdán, felém fordult, megtámaszkodott egy villanyoszlopon és végre rám figyelt. - Rákérdezek arra, amit tudni szeretnék, te pedig kifejted a válaszod. Rendben?

- Felváltva. Ha már én szenvedek, neked is kelljen - vonta meg a vállát gonoszan, mintha az én zseniális kérdéseim tolakodóak lennének, vagy ilyesmi. Odébb álltam, hogy egy öreg nénit elengedjek, majd igazat kellett adnom neki.

- Végül is kölcsönösen vagyunk idegenek egymásnak - egyeztem bele bólogatva, ő viszont nem pártolta a "ne kössünk bele a másikba folyton" elvet.

- Amy, nem vagyunk idegenek - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. Felsóhajtottam, ahogy eszembe jutott, hogy ez mennyire nem jó ötlet, hiszen ki fog csinálni a nap végére. Azonban volt bennem valamiféle ösztönző erő, ami arra késztetett, hogy nyeljek. Nyeljek és akkor talán meg fog nyílni egy icipicit nekem, így jobban fogunk tudni együtt dolgozni.

- Mi bajod az apáddal? - tettem fel az első kérdésem, mialatt még mindig a járdán álldogáltunk.

- Szépen, bele a közepébe - nevetett fel hitetlenül. - Angliában éltünk a születésemkor, mivel neki ott volt egy jól menő építész cége. Egyik percről a másikra csődölt be, mindenünket eladtuk, hogy legalább enni tudjunk valamit. Felszöktünk egy hajóra és vártuk, hogy mi lesz a dolog vége. Anyám fel volt készülve a halálra, apám úgy érezte kihajítanak minket, potyautasokat. Életem leghosszabb hete volt. Montevideóban kötöttünk ki, így a maradék cókmókunkkal odaköltöztünk egy gyár mellé, a nyomornegyedbe, az utcára. Ebben a keserűségben született a húgom, Honey, mivel azon a napon a méz árát csökkentették, és ez kész csodának számított. Apám lelépett, ott hagyott minket a szegénységben, vitt magával minden spórolt pénzt meg élelmet. Hát ezért gyűlölöm annyira - hadarta el az összetömörített történetet, mintha csak felolvasta volna.

- Hé, mi lett a dolog vége? - érdeklődtem, hiszen még nem volt vége a sztorinak.

- Most én kérdezek - tárta szét a karját, és habozás nélkül belevágott: - Hogy ismerted meg Mattet?

Esős délután volt. Egy depressziós, mindenétől megfosztott lány ült a boltban a kassza mögött. Életkedvét teljesen elvesztette a baleset után, ami a szüleivel történt. Még legjobb barátnője sem tudott rajta segíteni, egy hónapja magába roskadva járt el dolgozni, hogy legalább azt ne vegyék el tőle. Unottan, szomorúan kattogtatta tollát, annak ellenére, hogy viszonylag sokan voltak a közértben... ezt a történetet órákig tudnám mesélni.

- Abban a boltban ismertem meg, ahol dolgoztam. Pár hétig udvarolt nekem, majd beadtam a derekam - legyintettem, mintha ez ennyire egyszerű lenne. Nem volt az. - És mi a helyzet a híres Cassidyvel? - tudakoltam, mielőtt kiszedné belőlem a teljes történetet.

- Mit akarsz tudni róla? - forgatta a szemét, habár nem tudtam, hogy ezt most nekem szól, vagy pedig a volt barátnőjének. Őszintén szólva minden érdekelt, hiszen ő a bizonyíték arra, hogy Tay esetleg tud normális is lenni. Elvégre járt vele.

- Nem is tudom... - tűnődtem. - Mi lett a végkifejlet? - döntöttem végül amellett, ami a leginkább érdekelt kettőjük történetéből. Azonban rá kellett jönnöm, hogy a párom hozzám hasonlóan járt el, vagyis nem mondott el mindent.

- Elhagyott - közölte természetes stílusban, egy csepp érzelmet sem mutatva. Pedig volt érzelem, láttam a szemében, viszont meg kellett értenem, hogy nem akarja velem megosztani, hisz én is így tettem. Ellökte magát a villanyoszloptól és ismét útnak indult, ezúttal azonban hajlandó volt eszmecserét folytatni közben. - Milyen Minnesota?

- Pont, mint abban a pocsék filmben. Hideg és vidéki - húztam el a számat visszaemlékezve a gyerekkoromra. Nem volt jó ott felnőni, de ahogy a hűvös emlékek rám törtek, még inkább kezdett melegem lenni.

- Miért éppen Minnesota? Még nem láttam - irányított be egy utcába, ahol a diszkont foglalt helyet. Felnyitotta a telematricázott ajtót, bement, és még véletlenül sem engedett előre. Meg sem lepődtem.

- Milyen a húgod? - érdeklődtem a lány felől, akit megemlített a családjuk történetében. Kíváncsi voltam a lányra, hiszen ha ő együtt élt Tayjel, bizonyára élőhalott, vagy beleőrült a bátyja stílusába.

- Majd holnap megtudod, eljön megnézni az első adást - rendezte le ennyivel Honey ismertetését, de én ezt nem tartottam fairnek.
- Ez nem válasz! - ráztam a fejem makacsul, nem voltam megelégedve a feleletével.

Ő csak elém tolt egy bevásárlókocsit és felhatalmazott, hogy bármit vegyek meg. Nem értettem, hogy hogyan küldhetett az apja sok pénzt, ha régen olyan csórók voltak. Biztos lett egy másik cége, vagy ilyesmi.

A boltban meglepően sokan tébláboltak, így csak lassan tudtunk haladni. A gyümölcsös pultnál szerettem volna venni némi narancsot, csakhogy Tay a fejével intett, hogy ne. Ezzel szemben az édességes sornál a gumicukrokat csak úgy söpörte bele a kocsiba.

- Lételemed az egészséges táplálkozás - állapítottam meg elvigyorodva.

A csokikat marokkal borította a cukrok mellé, sőt, a mogyoróvajkrémet sem felejtette ki.

- Mi történt a szüleiddel? - érdeklődött felőlük, mialatt a hűtött tejtermékek felé navigált. Joghurtokat és sajtot szedett össze, míg én tejet halásztam elő a müzlimhez. Nem kertelt, nem kért elnézést, de ahogy az Kimnél is történt: ez engem cseppet sem zavart.

- Baleset - legyintettem, kis híján fellökve egy nénit, akinek végül egy arrafelé matató eladó segített. Bocsánatot kértem, mire ő csak morgott.

- Most komolyan... mondd már el! - nyávogta megrántva a vállát. - A családomról én is beszéltem - szembesített a tényekkel. Igaz, hogy Cassidyről nem mesélt, hiszen én se Mattről. De belátást nyerhettem a sanyarú gyerekkorába, így ezzel valamilyen szinten tartoztam.

- A Boom Lake egy része befagyott három éve, télen. A szüleim korcsolyázás közben ismerték meg egymást, ezért majdnem minden évben eljártak korizni. Csak sajnos túl korán volt még, ráadásul nem is lett volna szabad ott jégre szállniuk. A réteg megrepedt, anyám a vízbe zuhant, apa megpróbálta kihúzni, de magával rántotta a női súly. Csak süllyedtek, egyre mélyebbre. Még szemtanúk is voltak, ki is hívták a mentőket, viszont már nem tudtak segíteni rajtuk, a víz alig volt pár fokos, a tüdejük pillanatok alatt megtelt vízzel. Én ez idő alatt Pinkkel voltam, ők egyedül mentek ki. Ha ott lettem volna velük, ez sosem történik meg! Ha én nem akartam volna dedós módon a barátnőmnek hisztizni a volt barátomról, még ma is élnének. Csakis én tehetek róla, ráadásul el sem tudtam búcsúzni.

Könny szökött a szemembe, hiszen ez volt a második alkalom, hogy valakivel ezt megosztottam. Pink ott volt velem, mikor kiderül, Mattnek kellett csak elmesélnem, ő adta tovább a legtöbb ismerősünknek. Én nem vagyok képes arra, hogy ezt újra meg újra felidézzem. Csak apa küzdő tekintete lebeg a szemem előtt, ahogy kétségbeesetten ki akarja húzni szerelmét a fagyasztó vízből.

- Te is pontosan tudod, hogy ki a hibás. A Nagyfőnök odafenn - bökött felfelé ujjaival -, őt kell okolni. És mivel szerintem most még nincs kedved találkozni vele, inkább hagyd az önsajnálatot. Mit érsz el vele? Tudom, mert én is így éreztem. De hidd el, ettől te nem leszel nemesebb, hogy mindent magadra vállalsz. Nem kellett volna felmenniük a jégre, ezt ők is tudták. Felelőtlenül viselkedtek, ez pedig nem a te hibád. Hidd el nekem, annyi szép évet megspórolhatsz magadnak, ha hagyod őket eltávozni. Koncentrálj az élőkre, ők még itt vannak veled, nem kell a múlton rágódni.

El sem hittem, hogy ezeket mind az ő szájából hallom. De a legkülönösebb az egészben mégis az volt, hogy teljesen igaza volt.

- Lám, hirtelen milyen bölcs lettél. Jó hatással van rád egy kis plusz juttatás - vigyorodtam el, hogy leplezzem döbbenetemet és mérhetetlen egyetértésemet, pedig még mindig csak ámultam és bámultam.

- Na, most már nem vagyok idegen? - állt be a hosszú sor végére a mindenféle nyavalyával megtömött kocsival. Mintha bulira készült volna: chips, csoki, üdítő, gumicukor...

- Majd holnap kifaggatom Honeyt veled kapcsolatban, és akkor már teljes lesz a kép. Viszont nem kell aggódnod, hogy társaság híján maradsz, hiszen érkezik a szupercsapat! - kuncogtam, előidézve az első találkozásunkat, amire már inkább boldogan tekintettem vissza, mint dühösen.

- Ne, csak a csodás barátaidat ne... egész évben arra megy el a legtöbb pénzük, hogy ide-oda repkednek - morfondírozott, majd áttért a munkára. - Biztosan várják már a holnapi produkciót, amivel még sehol nem tartunk, zavar ez valakit?

Mosolygott, így úgy tűnt szerinte is ráérünk, én pedig tökéletesen egyetértettem vele, bár talán nem kellett volna. Ismétlés a tudás atyja, legalábbis azt mondják.

Megtömött szatyrokkal tértünk vissza a házba, ahol ezúttal rajongók tolongtak, alig várva a másnapot.

- Itt van Amy és Tay! - visították, majd mintha így kifejezhetnék szeretetüket, elkezdtek összenyomni minket.

- Ebből így sosem lesz produkció - fújtatott idegesen a fiú, majd megragadta a csuklóm és rángatni kezdett, így ügyelnem kellett, nehogy elhagyjak egy zacskót. Mintha Britney Spears érkezett volna meg közéjük, úgy őrjöngtek az emberek. Egyrészről széles mosoly kúszott végig az arcomon attól, hogy ők mind megszerettek engem az alig néhány adás alatt, másrészről viszont idő szűkében voltunk, és tényleg sietni kellett volna. Ekkor azonban megérkezett Charlie, így a legtöbb lány figyelmét lekötötte, ezzel megnyílt előttünk az út és beestünk a próbaterembe. Levágtuk a barna papírzacskókat a padlóra, és úgy ahogy voltunk kitört belőlünk a röhögés. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi volt ennyire vicces. De valamiért az egész helyzet annyira abszurdnak bizonyult, hogy már nem bírtuk visszatartani. Tay konkrétan fetrengett, amitől nekem csak még inkább nevetnem kellett.

- Gyerekek, munka van! - förmedt ránk Ed, aki tanúja volt a jelenetnek. - Úgy tudom, hogy már együtt is alszotok, szóval remélem álmotokban is a mozdulatokon dolgoztok.

Így kénytelenek voltunk visszafogni magunkat, és keményen dolgozni. Legalább kétszázszor elpróbáltuk az egészet, még vagy nyolcvanszor a dobálós részt, szóval kezdtem úgy érezni, hogy megy. Persze Ed ezzel nem értett egyet, csupán egyetlen szót ismételgetett: újra! Furcsa volt, hogy Tay nem próbált meg belém kötni, az előző napokban mindig volt valami kivetnivalója abban, ahogy táncoltam. Egyszer a karommal volt problémája, utána a tartásommal, a dinamikával, végül pedig csak úgy szimplán velem. De aznap talán úgy érezte, hogy adhat nekem egy kis nyugalmat, ami valljuk be, jól is esett. A szerencsém az volt ennél a műfajnál, hogy nem olyan egymáshoz simulós, szembe nézős, hanem egyszerűen csak pattogsz, rúgsz kettőt és kész a koreográfia. Tehát egyelőre nem adódtak kínos jelenetek.

Este az ágyamon ülve azon agyaltam, hogy mégis hogyan leszek képek elaludni. Pihenésre volt szükségem, persze. De hogy hunyjam le a szemem, ha másnap élő adásban kell fellépnem? Tay szokás szerint pillanatok alatt elbóbiskolt a tévé előtt, amit így nekem kellett kikapcsolnom. Őszintén szólva kezdtem megszokni, hogy vele élek. Elvégre amúgy is majdnem minden időnket együtt kellett töltenünk, így meg aztán végképp. Az egyetlen gondot a fürdőszoba kérdése jelentette, hiszen én ott sokat tartózkodtam, Tay viszont csak néha-néha tért be. A problémát pedig az okozta, mikor rám nyitott, miközben én fehérneműben szárítottam a hajam a tükör előtt. Állítása szerint azt hitte lesz rajtam valami ruha... hát, nem volt túl sok. Így bevezettük azt a szabályt, hogy amíg a másik bent van, szigorúan tilos a kilincs közelébe kerülni.

Még mindig csak ültem ott, reménykedve, hogy valaha el fogok tudni aludni. Visszaemlékeztem arra a délutánra, mikor megismertem Mattet. Aztán ott volt a Davisszel való, érdekes első találka. Pinket a szüleim révén ismertem meg, ismerték az ő szüleit. Vajon az a nap, mikor megismertem Tayt, később ugyanilyen fontos lesz? Tíz év múlva majd ott fogok ülni egy ágyban, és azon a napon fogok tűnődni, mikor vele találkoztam? Nem valószínű.