Hetedik fejezet: A döntés

Helóka nyalóka! Már megint hétfő, tudom, tudom... kitartást kívánok nektek ehhez a héthez ezzel a résszel, amelyben kiderül, hogy miként folytatódik Amy útja a siker felé. A dátumot a bejegyzés címe felett ne nagyon nézzétek, mert általában egy nappal előbb felteszem vázlatba a fejezetet, és ilyenkor azt a dátumot rakja be. *Bia*

Nem tudom miért, de reménnyel feltöltődve ébredtem. Talán a mellettem fekvő Matt energiáinak volt köszönhető, talán annak, hogy nem aludtam ki magam és nem tudtam tisztán gondolkodni, de így volt. Sajnos az ágy keskenységéből kifolyólag elég volt egy hangyányit arrébb csusszannom, a barátom teste máris koppant a földön.

- Hupsz... - húzta el a számat lepillantva rá, felnyögött és kinyitotta a szemeit. Rachel felriadt a hangra, azonnal fel is ült. Legalább ő kialudta magát.

- Tudod mikor alszom velem legközelebb... - nyüszített Matt, megdörzsölve a hátát, mialatt a testvéréhez hasonlóan felült.

- Bocsánat? - közöltem kérdő hangsúllyal, amit én magam sem értettem, így nem várhattam el ezt a másik két egyéntől sem.

- Túlélem - legyintett Matt, még mindig a sajgó hátát masszírozva. Közben kissé szédelegve fel is tápászkodott, a kezét nyújtotta így én is lábra álltam.

- Ragaszkodom hozzá, hogy veled menjek - szólalt meg Rachel, cseppet sem törődve öccse fájdalmaival. - Meg kell ismernem Kimet.

Az előző nap délutánján Mattnek dolga volt a bankban, ezért nem volt otthon mikor részletesen beszámoltam a nővérének Kimről. El volt ragadtatva, hogy ennyire sok erőt adott neki a cikk, mindig is arról álmodott, hogy egy nap majd megismerheti őt, ezért nem vonhattam meg tőle a lehetőséget.

- Ráadásul azért is el kell mennem, hogy beolvashassak Taynek - hozta fel az újabb érveket amellett Rach, hogy velem kell jönnie.

Nem voltam benne biztos, hogy szembe tudok nézni Tayel. Nem voltam benne biztos, hogy szembe akarok nézni Tayel. Elvégre úgy megmondtam neki a magamét, hogy valószínűleg ezután csak még jobban fogja szívni a vérem. Felvetődtek bennem az esetleges lehetőségek, hogy vajon a zsűri hogyan fog ítélni:

a) mindkettőnket kitesznek, így soha többé nem kell látnom és hallgatnom őt, békében élhetek tovább nélküle, mintha sosem találkoztunk volna

b) valamilyen fatális véletlen során engem bejuttatnak, őt viszont nem, így küzdhetek tovább az álmaimért, immáron az ő idegesítő, sértő szavai nélkül

c) egy másik fatális véletlen miatt őt engedik tovább és engem ejtenek ki, akkor viszont a teljes összeomlásnál jobbat nem tudnék elképzelni, hiszen nézhetem tovább a tévében, ahogyan ő menetel a döntőig, én meg majd mérem a sajtot kilónként az üzletben

d) megkönyörül rajtunk a zsűri, és mindketten kapunk egy második esélyt, akkor viszont fennáll annak a veszélye, hogy a továbbiakban hátráltat majd engem a piszkálódásával

Tehát arra jutottam, hogy már sehogy nem tudok jól kijönni az egészből, kivéve ha rajtam megkönyörülnek, rajta viszont nem. Arra viszont azért nem láttam esélyt, mert a három legenda akkorát csalódhatott bennem, hogy inkább vinnék tovább Sophiet, mint engem. Így hát már az sem zavart volna, ha Rachel ott van velem és feminista szövegekkel traktálja az elmém.

- Nem bánom, gyere - sóhajtottam fel a lányra pillantva, aki annyira megörült ennek, hogy örömében felugrott és megölelt. Láthatóan nagyon szeretett volna találkozni Kimmel.

Matt kimentette magát, dolga volt a szüleivel, de nem is bántam, hogy nem tartott velünk, hisz sokkal nehezebb előtte összeomolnom.

Miután Rachel megtudta, hogy jöhet velem, sürgetni kezdte a készülődésemet, pedig még ő is csak fehérneműben állt a szoba közepén, néhány fölsővel a kezében. Mintha a világ legfontosabb randijára igyekezett volna, annyira nehezen talált magának ruhát. Ahogy mindketten alsóneműben vacilláltunk a szobában, Matt megjegyezte, hogy övé a világ két leggyönyörűbb nője. Kiküldtük a szobából.

Örökkévalóságnak tűnt, mire Rachel képes volt választani, így késében is voltunk. Ennek tudatában feltéptem az ajtót, és legnagyobb meglepetésemre állt mögötte valaki. Talán már épp kopogtatott volna, mikor óriási hévvel kinyitottam az ajtót. Fekete farmert és szürke, sötét mintákkal tarkított felsőt viselt edzőcipővel és bizsukkal.

- Pink! - ugrottam a nyakába önfeledten, jó erősen magamhoz szorítottam, ahogy rájöttem, mennyire hiányzott nekem az elmúlt néhány napban. Ha ott lett volna velem minden sokkal egyszerűbben ment volna.

- Én is szeretlek - nevetett fel. - Csak nem ilyen halálra szorongatós módon - tolt el magától nagy levegőt véve, nekem meg feltűnt, hogy sápadt arca ezúttal egyenesen falfehér.

- Várjunk csak... - fürkésztem a tekintetét és a kinézetét egyre áthatóbban, hátha rájövök mi a gond. Ok nélkül nem utazná át a fél világot, úgy, hogy helyette inkább dolgoznia kéne. Hagyta, hogy ezt tegyem, szerette volna ha kitalálom a problémát, mivel láthatóan már az is nehezére esett volna, hogy közölje velem. Alaposan végigmértem minden rajta lévő holmit, az arcából is megpróbáltam kiolvasni a helyzetet, de miután percek múlva sem sikerült, Rachel kezdte megelégelni a dolgot. Majd megakadt a szemem a csuklóján. - A karkötő!

Ahogy kimondtam, Pink összeszorította az ajkait és a szemeit, nem szeretett volna sírni. Pár nappal a megismerkedésük után kapott Kent-től egy ébenfekete karkötőt, amit azóta is minden nap hordott, sosem felejtette el.

Pink megértette, hogy késében vagyunk, így hárman ültünk be a kocsiba, Rachel vezetett, én pedig hátul végighallgattam a történetet.

- Annyira éreztem, hogy ez lesz, tudod? Mert hát... ki a fene tudna a pasija alatt dolgozni? Mióta előléptették volt köztünk ez a kellemetlenség, hiszen Peternek engem kellett volna feljebb emelnie, nem őt! Igazságtalanság volt az egész. Elkezdett dirigálni nekem... Pink, csináld ezt, csináld azt! Tudod, a válogatás napján is csak azért beszéltem vele olyan sokszor, mert végre egyszer én akartam dirigálni neki! Mikor visszaértem azt hittem minden rendben van köztünk, de behívott az irodájába délután. Még irodát is kapott a rohadék, nekem csak egy öltöző jutott! El tudod képzelni mit mondott? Kirúgott! Engem! A saját barátnőjét kitette az étteremből, szerinte nem dolgoztam elég keményen. Isten a tanúm, hogy halálra dolgoztam magam! Teljesen ki voltam borulva, ott helyben szakítottam vele és hazáig rohantam. Akkor láttam utoljára. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak munkanélküli és szingli lettem azon a napon, hanem egy reménytelen hajléktalan is. Így jár az, aki idő előtt összeköltözik valakivel, tudom, tudom! Összepakoltam a holmijaimat és felhívtam apámat, aki kijelentette, hogy nem akar látni azok után, hogy annyiszor elköltöztem tőle egy fiú miatt, aztán mindig visszasírom magam hozzá. Tehát maradt anyu, aki itt lakik Georgia-ban, letettem nála a holmijaimat és repültem hozzád, legalább addig sem gondolok Kentre.

Pinknek sosem volt szerencséje a fiúkkal. Valahogy mindig szemeteket választott magának, akármennyire próbálkozott. Az egyik kihasználta egy kis pénzért, a másik csak egy éjszakás kalandokra vágyott, a harmadik alkoholista volt, a negyedik meg drogfüggő zenész... sorolhatnám. Rátalált Kentre, aki normálisnak tűnt, csakhogy ellene szólt a "ne mártsd a tollad munkahelyi tintába" elv. Ez persze nem érdekli az embert, ha a sok csalódás után végre jön egy jóvágású, helyes fiú, aki a kezét nyújtja felénk egy barátságos mosollyal vegyítve.

A gond pedig az, hogy mint legjobb barátnő, már az összes vigasztalási monológot és közhelyt felhasználtam, tehetetlennek éreztem magam, ahogy Pink ott ült mellettem és az orrát fújta.

- Tudod mit? - szólalt meg a volán mögül Rachel, megmentve ezzel a helyzetet. - Csak gondolj a nevére. Kent... mégis kit hívnak így? Mintha ragoznánk azt a hülye barbie babát. Aztán ott van még a vezetékneve. Fridger. Egy hűtöszekrénybe zárt barbie... Most őszintén, te szívesen neveznél így egy gyereket? Ugyan már! - forgatta a szemét a visszapillantó tükörbe pillantva a lány, Pink pedig egy halvány mosollyal mondott köszönetet, és szerintem jól is szórakozott ezen.

- Ne csak rólam beszéljünk - legyintett egyet a kezével, várva, hogy újságolunk valamit. - Hogy sikerült a tegnapi fellépés?

Nem voltam biztos benne, hogy jót tenne ha elmondanám. Csak még jobban elszomorodna, esetleg azt kéne játszania, hogy ez nagyon csalódottá teszi, pedig volt így is elég baja. Gondoltam inkább előhozakodom Kimmel.

- Felmentünk, megcsináltuk, lejöttünk. Egész jó volt - füllentettem, mialatt Rachel a homlokát kezdte ráncolni. - De képzeld! Megismerkedtem Kimmel!

Jó, talán nem voltam elég egyértelmű, ebből következhetett Pink következő mondata:

- Találkoztál Kim Possible-lel, a rajzfilmfigurával? - kérdezte meglepetten, mire Rach felnevetett.

- Kimberly A. Harrisszel találkozott, tudod, akiről én is írtam cikket - magyarázta hátrafordulva a vezető, mire majdnem elgázoltunk egy öreg nénit. - Ex prosti.

Nem tetszett ez a minősítés, olyan megkülönböztetően és lenézően hangzott. Megbántam, hogy én is így gondoltam korábban a lányra.

- Most nem ugrik be, hogy ki ő, majd talán ha látom - vonta meg a vállát Pink, mialatt Rachel leparkolt.

A cím ezúttal más volt. Kezdtem úgy érezni, hogy inkább vagyok turista, mint versenyző. Mintha Miami körüli körúton lennék, egyik állomásról a másikra fuvaroznának. Színháznak tűnt az épület, ami előtt megálltuk. Felfelé bámultam, hatalmas építmény volt, feketén csillogott az amúgy is elég különös utcán. Láttam, ahogy Pink szemében csillog a csodálat, Rachel azonban a száját húzta és szeretett volna minél előbb bent lenni, hátha ott kedvesebb a környezet.

Igen, jól sejtettem, egy színház volt, a nagyobb és nívósabb fajtából. Vörös szőnyegen vezetett az út rengeteg felé, fel lépcsőkön, büféhez és termekhez. Furcsamód nem voltak olyan sokan, mint amit már megszoktam ettől a versenytől. Végül is itt már a legjobb harminckét embert válogatják ki, szigorúan tizenhat lányt, és tizenhat fiút. Felugrott a gyomrom a torkomba azon gondolatra, hogy ki kell esnem. Hogy nem mehetek tovább és megint elbukom. Egy kamera közeledett felém, szerette volna hallani, hogy mit érzek. Cameron nyújtott felém egy mikrofont barátságosan, mire elmosolyodtam és beleszóltam.

- Nagyon izgulok, hisz ha most továbbengednek, már csak egy lépés választ el az élő showtól, ami a legvadabb álmaimat is felülmúlná. Szeretnék ott lenni, tudom, hogy nem teljesítettem jól, de úgy érzem, hogy itt nem érhet véget!

Megpillantottam Tay csüggedt tekintetét a tömegben, és újra elfogott az a gondolat, hogy Davisnek minden bizonnyal igaza volt. Nem megvetendő látvány. Biccentett a fejével, így elköszöntem a műsorvezetőtől és magam mögött hagyva kísérőimet odaléptem hozzá. Amint elég közel értem szóra nyitotta a száját.

- Nézd, ha még mindig haragszol... - kezdett volna bele valamibe, amit nem akartam hallani. Az én hibám, túl nagy feneket kerítettem neki.

- Ne aggódj, semmi gond - fojtottam belé a szót, mire furán nézett le rám. - Nem haragszom. Tényleg. Felejtsük el - csóváltam a fejem, majd eszembe jutott, hogy talán ideje lenne elbúcsúznom tőle, hiszen mégis az utóbbi időben az életem része volt. - Mondanám, hogy jó volt megismerni, de nem lenne igaz - ennél több és kedvesebb nem telt tőlem, de úgy tűnt nem zavarta mivel hangosan felnevetett.

- Az érzés kölcsönös - bólintott mosolyogva, de abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy ez most a gonosz vagy az őszinte mosolya.

- Ha már így a végén vagyunk... elárulnád, hogy mi bajod volt velem? - tettem fel a kérdést, ami már olyan régen, a megismerkedésünk kezdete óta motoszkált bennem. Ekkor azonban valaki karon ragadott, oda kaptam a fejem és Pinkkel találtam szemben magam.

- Menni kell - bökött a lépcső felé, amerre mindenki igyekezett, Tay pedig válasz nélkül hagyva engem továbbállt.

- Indulás - sóhajtottam fel, amilyen erősen csak tudtam, hátha akkor sikerül lenyugtatnom magam, hiszen kezdtem újra nagyon ideges lenni. Pedig fel se kellett lépni, egyszerűen csak meg kellett hallgatni a halálos ítélettel egyenlő döntést.

A márványfolyosók között elvesztem, mikor már a harmadikon tereltek át minket. Egy óriási terembe irányítottak minket, csak most a jellegzetes, kényelmetlen székek és szürke ajtók helyett a színház szépségei fogadtak. Én sosem voltam oda az ilyen intézményekért, nem voltam sem nagy musical rajongó, sem semmi ilyen hasonló. De valamiért magával ragadt a hely varázsa. A vörös szőnyeget, vörös, megszámozott, bársonyos székek követték, azonban nem ülhettünk le, a színpad mögötti folyosókon kellett várakoznunk. Ekkor elszakítottak minket a hozzátartozóktól, mivel meg kellett lennie a tévében is a kellő hatásnak, nem akarták, hogy ismeretlen, jelentéktelen emberek trécseljenek a felvételen. Tehát várakoznunk kellett a színfalak mögött, jobb híján a körmömet rágcsáltam, csak sajnos ez nem segített rajtam. Csoportokba lettünk rendezve, úgy sorakoztunk fel a színpad mellett, hogy a zsűri elé rendezetten érkezzünk majd. Nem tudom mennyi idő telt el... de egy örökkévalóságnak tűnt, mire a színpadra léphettem.

Az én húszas csapatomat kezdték lökdösni a stábosok, úgyhogy izgatottan felvonultunk. A fények erőteljesen a szemembe világítottak, alig láttam merre tántorognak a stresszhelyzetben megbízhatatlan lábaim. Valahol a színpad szélén állhattam meg, remegő kezekkel és reménykedő lélekkel.

Kettesével-hármasával szólították a résztvevőket, ők kicsivel előrébb csoszogtak és várták a zsűri döntését. Ők felváltva köszöntek el, vagy éppen nyugtatták meg továbbjutásuk felől az embereket, mindig valaki más közölte velük a híreket. Nem láttam ismerős arcokat a velem felvonult tömegben, egyedül Tay vakarózott a színpad másik oldalán. Úgy tűnt, hogy a világítással foglalkozóknak feltűnt a bakijuk, lejjebb tekerték a fények erősségét, így tádám! Már mindent tisztán láttam.

- Kristen, számodra itt ér véget a verseny. Köszönjük - bocsátott el egy hosszú, fekete hajú lányt Carl, láthatóan ő maga is sajnálta ezt. Biztosan tehetséges lány volt, csak már nem volt annyi helyük, hogy őt is beszorítsák. A lány csüggedten, könnyeivel küszködve baktatott le a színpadról, még a gondolatra is beleborzongtam, hogy rám is ilyen sors várhat.

- Nicholas Taylor és Amanda Prince.

Ez a két név így egymás mellett a legkevésbé sem hangzott jól, őszintén szólva nem örültem, hogy vele kell a zsűri elé lépnem. Könyörögtem az égnek, hogy ne David kérjen szót, de úgy tűnt tényleg tettem valami megbocsáthatatlant, nem hallgattak rám. Ott álltam, Tay mellett, három sztár előtt, akik épp megpróbálták megértetni velem, hogy úgy nem lehet viselkedni, ahogy viselkedtem.

- Tay - sóhajtott fel David, megcsóválva a fejét. - Mikor először láttunk téged táncolni, emlékszel, én elleneztem a te továbbengedésed. Nem tetszett a stílusod, ezt el is mondtam neked.

Szöget ütött a fejemben, hogy Tay nem egyhangúan lett beszavazva. Sajnálni azonban még nem kezdtem el.

- Jennifer beléd szeretett - folytatta a férfi -, bár ő mindenkit szeret, aki akár egy kicsit is tud mozogni - küldött egy mosolyt a zsűritársa felé. - Azt vártam volna tőled, hogy másodjára mindent beleadsz, hisz azzal le tudtál volna venni a lábamról. Mikor elkezdtél itt táncolni, tegnap... őszinte leszek: tetszett. Piszkosul tetszett! De ebben a szakmában nem megengedett, hogy valaki a csapattársai lehetőségeit lerontsa. Te megfeledkezhetsz bármiről, ez természetes, de nem szabadna, hogy ez hátráltasson másokat. A te dolgod biztosítani őket arról, hogy megcsinálod.

Tay beleegyezőn bólintott, majd éreztem, hogy én következem és lelkiekben már fel is készültem a legrosszabbra.

- Amy. Kislány, veled meg mi történt? - kérdezte tőlem David, mire Tay odanyújtotta nekem a mikrofonját. Jó erősen megmarkoltam, nehogy kiessen a kezemből a remegőrohamom közepette.

- Nem tudom, egyszerűen csak... nem tudtam koncentrálni, azok után, hogy... - felnéztem a mellettem álló fiúra, aki lehajtott fejjel várta, hogy mindent ráfogjak. Annyira magányosnak és elhagyatottnak tűnt. Nem ő tehetett arról, hogy én nem voltam képes folytatni. - Kevés volt az idő.

- Édesem, ebben a versenyben egy heted lesz arra, hogy a pároddal egy háromperces, tökéletes, csillogó-villogó produkciót összehozz, a koreográfusok segítségével. Akkor mi lesz? Egy ország szeme láttára, élő egyenesben fogsz leállni?

Nem tetszett, ahogy beszélt velem. Önző módon szerettem volna mégis inkább Tayre fogni mindent, mielőtt David lenyel keresztben. Hiszen én mindent megpróbáltam, nincs oka letámadni! Na jó, talán volt oka...

- Úgy érzem, hogy csak tanultam ebből - erősködtem, hátha még van egy kis esélyem, bár már biztos voltam abban, hogy a dolog el van döntve. Még hozzá tehettem volna, hogy akkor majd Tay nem fog ott lihegni a nyakamban, és lesz rá lehetőségem, hogy mindent normálisan megtanuljak, ne egy éjszaka alatt kelljen egy videó alapján.

- Hát, a döntés megszületett - pillantott egy percre a papírjára a férfi, mintha nem tudta volna fejből az ítéletet. Megragadtam Tay kezét, szükségem volt arra, hogy valaki kezét megszoríthassam, különben biztosan összeesem. Meglepődött rajtam, véleményem szerint azonban nem volt ebben semmi különös. Elvégre táncpartnerek voltunk, hacsak egy röpke napig is. - A helyzetetek ugyanaz, így könnyebb lesz közölnöm - húzta az időt megállás nélkül David, én pedig akkor már tudtam, hogy ennek így meglehetősen rossz vége lesz. - Tudom, hogy még megbánjuk ezt a döntést, de bent vagytok. Bent vagytok a legjobb harminckettőben! - ismételte, hátha nem lett volna egyértelmű. Felüvöltöttem örömömben, ahogy a boldogság átjárta testemet, minden porcikámmal azon voltam, hogy elhitessem az információt az agyammal. Nem voltam képes felfogni, hogy kapok még egy második esélyt, a tehetségkutató lehetőségén felül. Szétvetett az öröm, azt se tudtam hova forduljak, mit csináljak, már csak azt éreztem, ahogy Tay elkapott a derekamnál fogva és megpördített, nevetett és mosolygott.

Mint akit puskából lőttek ki, legázoltam a színpadról, átverekedtem magam mindenféle folyosókon, embereken, nézőkön, hozzátartozókon és versenyzőkön, rávetettem magam Pinkre, az se érdekelt, hogy ki mit gondol a kirohanásomról, az emberek nagyobb része előadásra jött, tehát frakkok és kosztümök kereszttüzében vinnyogva ölelgettem a barátnőmet.

- Ezért megérte szakítanom Kenttel - nevette el magát, ahogy szinte kiszorítottam belőle a szuszt is. - Innen már csak feljebb mehetsz, ugye tudod? Élő show, döntő... hajrá!

Rachel átölelt minket, mialatt hívta Mattet, hogy elújságolja a nagy hírt.

- Tudod - éreztem, ahogy Tay hangja behatol az elmémbe, megszakítva ezzel a boldogságomat. - Még jót is tettem veled azzal, hogy elrontottam. Így legalább volt miről megjegyezniük téged. Szóval szívesen.

Elképesztő, hogy számunkra jelentéktelen emberek sértései mekkora sebeket ejthetnek a lelkünkben, főleg nekünk lányoknak. Emlékszem, a gimnáziumba mindig azért szekáltak, mert nem tudtam dobni. Nekem a labda volt az ellenségem, lehetett szó bármilyen sportról, ha szerepelt benne egy labda az amerikai focitól kezdve a kézilabdáig, én csak rettegve menekültem a pályán. Rengeteget lettem cikizve érte, és azóta is rossz, hogyha labdával kell valamit végrehajtanom. Ahogyan nekem jöttek azzal, hogy:

Csak el kéne kapni! Mi olyan nehéz ebben? Ez csak egy labda, kerek! Még Parker is el tudja hajítani, nem igaz, hogy neked ez nem megy. Labdamanda, szedd össze magad, ennyire béna nem lehetsz!

Ezért gyűlöltem a tesit. És ahogy Tay minden egyes szavával megpróbált csökkenteni az önbecsülésemen, szépen lassan kezdtem neki elhinni, hogy igaza van, és rettentően picinek éreztem magam. Emiatt görcsösen vágytam az elismerésére. Eleinte még nem... csak később.