Nyolcadik fejezet: A Dal

Helóka! A nyolcadik fejezetből kiderül, hogy miként alakulnak a dolgok az utolsó megmérettetésen. Egyébként pedig nem értem, hogy abból a harmincöt emberből - hű, már ennyien vagyunk? - egy sem szeretne nekem írni pár sort. Mi a véleményetek? Nagyon kíváncsi vagyok! *Bia*

- Amy, nyugodj már le! Ez nem akkora tragédia!

De igen, ez egy hatalmas tragédia volt. Egy héttel azután, hogy a zsűri megkönyörült rajtam, elérkezett a következő feladat ideje. A dolog úgy nézett ki, mint előtte. Egy meghatározott helyen kellett gyülekeznünk, azonban a zsűri kérése lehetetlenségnek bizonyult. Először is semmi köze nem volt a tánchoz, ami felháborított. Másodszor pedig ki az, aki egy nap alatt meg tudja találni az őt jellemző dalt? Ez képtelenség!

- Ne aggódj, ha ezen buksz el, az nem olyan gáz - könnyített a dolgomon Tay roppant kedvesen. Fel tudtam volna robbanni.

És ezért próbált Pink nyugtatni, ahogy ott ültünk az ideiglenes szobámban. Rachel a nappaliban dolgozott, őt nem akartam ezzel zavarni, Matt pedig még nem volt otthon.

- Figyelj, könnyű szerrel találunk egy rólad szóló dalt - legyintett Pink nyugodtságot árasztva, bár lehet, hogy csak azt akarta, hogy lehiggadjak. - Vegyük például a kedvenc dalaidat... csak az a baj, hogy Mozart ötödik szimfóniájával nem vonulhatsz fel.

Drága barátnőm előszeretettel szívja a vérem Mozart imádatom miatt. Én meg mindig azzal érvelek, hogy a művész zenéjét éppen annyira szeretem, mint mondjuk Pitbullét, bár az egy teljesen más világ.

- Ezzel nem segítesz - csóváltam a fejem kétségbeesetten, ugyanis semmi ötletem nem volt, meg voltam lőve.

- Na jó - adta meg magát Pink, úgy döntött megpróbál ténylegesen segíteni. - Valami maival akarsz kiállni, pop, rock, dubstep, ilyenek, vagy pedig régebbivel? Michael Jackson, 'N Sync?

Ezen el kellett tűnődnöm. Talán egy régebbi szám szerencsésebb lenne, ami ismert, de mégsem sláger. Mondjuk valami filmből, amit szeretek...

- Elég ebből! - rontott be a szobába Matt, enyhén túlfűtött állapotban. - Mi az, hogy egy olyan számot nem találsz, amit rólad írtak? Én még csak kétszázat véltem felfedezni az elmúlt három évben.

Matt rám parancsolt, hogy szedjem össze magam, mert elvisz valahova. Ezt így délután hétkor nem értettem, de a végére aztán az kerekedett ki, hogy Rachel, Pink meg én, felváltva használva a fürdőszobát elkészültünk este tízre, ami a barátomnak éppen megfelelt. A három izgatott lányt beültette az autó hátuljába, és az éjszakai fények világításában beindította a motort. Fogalmunk nem volt arról hova visz, bár nekem volt egy esetleges tippem. És láss csodát, igazam lett! Ahogy behajtottunk egy utcába, valahogy kezdett felerősödni bennem az a gondolat, hogy a Davisszel történt incidens óta végre valahára az én drága barátom elvisz engem, a barátnőmet meg a nővérét egy szórakozóhelyre! Mialatt ő parkolóhelyet keresett, engem majd szétvetett a boldogság. Az én bulis egyenletem valahogy így néz ki:

szórakozóhely = tánc + zene

Kellene még valami? Ráadásul Pinknek ott az alkohol, amiből előszeretettel gördít le a torkán párat egy-egy szakítás után. Rachel pár órára félreteheti az elveit és viselkedhet normális emberi lényként, Matt pedig megbújhat a sarokban, a görcsös táncfóbiája miatt. Mindenki jól jár!

A sötét éjszakában már javában tartott a buli, az Everyoung nevet viselő helyen. A fények utat törtek maguknak a pattogó tömegen át, a DJ elégedetten álldogált a maga jó kis pultja mögött, össze-vissza kavargatta a zenét, mintha leves lett volna, amiben az ízeket kell alaposan átmozgatni. Az emberek egytől egyik táncoltak, ülőhelyek híján. A klub két szélső oldalán ugyan elhelyeztek pár fotelt, de azokat mind elfoglalták a kidobófiúk, akik már nem fértek el állva. A mixerek pihenhettek, hiszen senki sem tartott igényt a szolgálataikra, így gondoltam ésszerű lenne most kérni valamit Pinknek, mielőtt később felügyelet nélkül issza magát az asztal alá. Így ő a bárszéken üldögélt, ide-oda ringatta magát a lábával, úgy tűnt élvezi a kialakult szituációt. Rachel szinte a betoppanásunk pillanatában felszívódott, őt azonnal a parkettre rángatta valami idegen, ami persze nem volt meglepő. Egy lila fénynyaláb a szemembe világított, a fülem majd szétrepedt, miközben éreztem, ahogy a dallam a mellkasomban dobog. Nem tudtam megállni, hogy ne nyomjak Matt homlokára egy puszit, és kövessem Rach példáját. Gondoltam majd ellesz a melankolikus hangulatú Pinkel. Utat törve magamnak szerettem volna minél közelebb kerülni egy hangszóróhoz, érezni akartam a ritmust, amint a lelkemig hatol és táncra ösztönöz. Viszont még mielőtt egyedül vágtam volna neki ennek a régen vágyott kalandnak, a derekamra simult egy kéz. De ez a kéz nem olyan volt, mint a többi. Nem tolakodó, hanem baráti és tisztességes. Davis!

- Te meg mit keresel itt? - vetettem rá magam gondolkodás nélkül, ahogy elöntött a hála, hogy ellógott kedvenc városából, miattam.

- Tehát Matt nem mondta, hogy tulajdonképpen miattam jöttetek ide - vonta le a következtetést majd' megfúlva, aztán inkább levakart magáról, hogy levegőhöz juthasson. - Prince kisasszony, szabad egy táncra? - nyújtotta a kezét lovagiasan, mire beleegyeztem és kezemet az övébe helyeztem. Nagyot rántott rajta, majd már hurcolt is az emberáradat közepére. Kicsit hasonlított a nyomorgás a válogatásra, bár ott legalább volt friss levegő, itt a cigarettaszag mellett már valami füstöt is eresztettek ránk a DJ felől, aki szerint bizonyára vicces, ha az ember fulladozik tánc közben. Épp számot váltott, valami embertelenül retro dal embertelenül pocsék feldolgozása következett, ami egyikünket sem zavarta, táncolni akartam már végre. Davis elengedte a kezem és ritmusra mozgatta testét, néha-néha nekilökődve egy közelünkben szórakozó fiúhoz, merő véletlenségből...

Ahogy megmozdítottam a lábam és a csípőmet kezdtem mozgatni, elfogott a szabadság és a felszabadultság érzete. Többé nem idegeskedtem, hogy hova jutok be, hova nem, nem érdekeltek a számlák, amiket régen be kellett volna már fizetnem, és legfőképpen nem érdekelt a világ. Tánc közben teszek mindenki véleményére, akkor vagyok csak igazán önmagam, olyankor hidegen hagy, hogy ki mit gondol rólam. Abban a percben, mikor Davis teste az enyémhez tapadt, még Tay véleményének jelentősége is elszállt. Csak én voltam meg a zene, minden más mellékes volt és felesleges. Éreztem, ahogy minden porcikám beleborzong a dallam lágy simogatásába, még ha az nem is volt egy általam kedvelt szám.

Fogalmam sincs hány percig, óráig lehettem a parketten. De azt tudom, hogy csak akkor voltam hajlandó levágni magam Pink mellé a bárszékre, mikor már sajogtak a végtagjaim és nem bírtam megállni a lábamon.

- Tudod, Amy - fordult hozzám a lány, a szemei keresztbe álltak és féloldalasan ült az amúgy is kényelmetlen széken. - Richard és Evelyn holnap jönnek haza. Nem akarsz venni nekik valamit?

Ha Pink iszik, akkor az agya múlt-üzemmódba kapcsol és ugrálni kezd az időben. Néha iskolás emlékekről beszél, esetenként kínos sztorikról, most viszont úgy tűnt egy konkrét pillanatba érkezett.

- Pink, ők már meghaltak. A szüleim meghaltak - emlékeztettem őt, úgy tűnt több évet sikerült visszarepülnie.

- Ne beszélj hülyeségeket, élnek a szüleid! Mért haltak volna meg? - tudakolta részeg hangsúllyal, a hangszíne és furcsa volt, biztos voltam benne, hogy rengeteget ivott.

- Nem emlékszel a balesetre? - kérdeztem tőle, hátha sikerül felidéznem benne a dolgokat, és visszatér egy kicsit a jelenbe.

- Baleset? Te meg miről beszélsz? - hajtott le még egy adag felest, aminek következtében kis híján lefordult a székről, de végül sikerült megtámogatnom.

- Tudod, három éve. A tavon... - tovább egyszerűen képtelen lettem volna beszámolni neki. Két ember van, akinek valaha elmeséltem ezt, az egyik egy pszichológus, a másik meg Matt. Pink ott volt velem, mikor megtudtam, más ismerősöknek meg leginkább ő mesélte el, később meg mindig a barátom világosította fel az embereken lépten-nyomon. Soha senki nem érezte úgy, hogy emiatt sérültem volna, hiszen sosem beszélek róla. Úgy könnyebb.

- Itt az ideje, hogy induljunk - termett mellettem Matt, Rachelt maga mögött rángatva. - Most szedtem le egy perverz állatot a húgomról.

- Elbírtam volna vele! - erősködött a lány, úgy tűnt pár perce tartott már köztük ez a vita, és nem akart alábbhagyni.

- Lényegtelen. Pink éppen valahol a messzi múltban jár, ha jól látom az arckifejezéséből, akkor végignéz egy halálesetet - röhögött Matt, csak sajnos nem tudta mennyire beletrafált. Barátnőm arckifejezése olyanra váltott, mint azelőtt csak egyszer az életben. Mikor közölték velünk a rossz hírt. Sosem láttam még nagyobb sokkban, mint akkor.

- Nem! Ez nem történhet meg! Ők nem halhatnak meg! Igazságtalanság! - hadonászott a kezeivel össze-vissza, mintha el akarta volna hessegetni a tényeket maga elől. Csak sajnos ez nem ilyen egyszerű.

- Csak nem...? - kerekedett el Rachel szeme, ahogy rátört a felismerés, és oldalba lökte az öccsét, hogy mondjon már valamit. Ő viszont csak átvetette Pink kezét a saját vállain, úgy vonszolta kifelé az ájulás küszöbén álló lányt. Közvetlen mellett haladva szerettem volna elkerülni, hogy elsodorjanak az emberek, mialatt Davis is csatlakozott hozzánk.

- Hé - vetett felém egy pillantást Matt, mielőtt arrébb lökött volna pár bedrogozott libát. - Jól vagy? - tudakolta aggódással szemeiben.

- Persze - válaszoltam a lehető legőszintébben.

Davis fogott egy taxit és egy hotelban tért nyugovóra, hisz mi így is szűkösen voltunk. Rachel és Matt felváltva nyomorogtak a szüleik szobájában egy matracon, minden nap más. Pink tűnt a leginkább nyúzottnak a szakítás miatt, neki volt szüksége a leginkább az ágyra, viszont abba nem egyezett bele, hogy egyedül élvezkedjen, én meg görnyedt háttal táncoljak, szóval mi meg azt váltogattuk. Tulajdonképpen olyan, mintha az ember minden nap máshol aludna. Miután megszokod a matracot, már jön is az ágy, valamint fordítva. Ráadásul egy-egy Matt vagy Rach számára nehéz napon meg őket emigráltattuk a normális fekvőhelyre. Az elmúlt egy hét nálunk egy forgószínpad volt alvásügyileg. Mindannyian vártuk már, hogy vége legyen ennek, mert ha majd kiderül, hogy mi lesz a sorsom, minden eldől. Pink bérel egy szobát az anyja pénzéből a városban, ha huzamosabb ideig maradunk, én költözöm a többiekkel a Just Dance! házba, így a Johnson gyerekek maradhatnak a családi fészekben. Viszont ha kiesem, akkor mindenki mehet haza. Így is nagy szívességet tettek nekem, Pink folyamatosan levelezett a főnökével, Matt nap mint nap járta a várost az érthetetlen munkája miatt, Davis meg úgy tűnt néha itt van, néha ott, ami nem lehetett könnyű. Talán Pink hozta a legkisebb áldozatot, hiszen ő munkanélküli volt éppen, és ahogy láttam rajta nem is nagyon tervezett dolgozni egy darabig. Édesanyja nyugdíja éppen elég arra, hogy így, a világ másik felén is eléldegéljen, teljes nyugalomban.

- Amy - fordult hozzám Pink, mikor Matt rátaposott a gázra, és kissé magához tért. - Ki ez a csaj? - bökött Rachel felé ijedten, mire rájöttem, hogy nem kellett volna magára hagynom. Ha ivásról van szó nem ismeri a megálljt.

- Majd otthon elmesélem - rendeztem le ennyivel a dolgot, semmi kedvem nem volt már magyarázni, kezdett komolyan fájni a fejem, és fáradt is voltam.

Reggel arra riadtam fel, hogy nincsen dalom. Csodás, hogy ilyen jól elvoltunk egész éjjel, de ezzel nem lettem kisegítve, a feladatot illetően. Így komoly elhatározásra jutottam: valamit a zenelejátszómból fogok választani. Úgyhogy amíg még mindenki aludt, én a konyhában bedugtam a fülembe a fülhallgatóimat és igyekeztem minden számba egy kicsit belehallgatni, amit esélyesnek véltem. Csakhogy a gond az volt, hogy a dalok áradatának nem volt vége. A memória több, mint hétszáz címet tartalmazott, és már alig volt időm.

Lassan, ahogy mindenki kezdett felébredni, az ötletek dőltek mindenkiből. Persze a legtöbb ajánlott szám inkább szólt az illetőről, mint rólam. Pink például egy AC/DC nótával állt elő, szerettem volna nagyot nevetni a fején, miközben emlékképek árasztották el az agyát, így nem csodálom, hogy nem tudott nekem segíteni. Rachel Beyoncé dalaival bombázott, amivel persze nem mentem sokra, hisz az ő kedvence nem az én kedvencem. Így Mattet inkább előre leállítottam, mielőtt electro-house slágerekkel kezd nyaggatni

- Tudod, lassan indulni kéne - jegyezte meg Pink, mire végső kétségbeesésemben elhajítottam a zenelejátszóm és felnyögtem. A fülhallgatóval is megszakadt a csatlakozás, így felcsendült egy dal, betöltve az egész helyiséget. Szerencsére elég lazán dobtam ahhoz, hogy ne legyen komoly baja, mégis ugorjon pár dalt és megjelenjen az, amit nekem találtak ki. Örömömben felpattantam és hirtelen azt sem tudtam kinek a nyakába vessem magam, míg végül a választásom Johnson anyukára esett, aki éppen akkor csoszogott ki a szobájából. Kissé meghökkent, de azért viszonozta az ölelésem.

Teljes késésben készültem el, majd mind bevágtuk magunkat a kocsiba és útközben felvettük Davist is, hisz nagy napra készülődtünk, mindannyiuknak garantáltan ott kellett lenniük. Kiderült, hogy ott van-e a helyem az élő showban.

Ahogy kiszálltunk az autóból, elfogott a pánik. Annyira kevés ember várakozott a szabadban, hogy szinte össze tudtam volna számolni. Tényleg csak harmincketten lehettünk, ami megrémített. Persze látszott bizonyos embereken, hogy csak hozzátartozók, de még így sem lehetett a létszám több ötvennél. Úgy tűnt csak én szeretem cipelni magammal az ismerőseimet. Azonban nem volt időm idegeskedni - pedig kedvem lett volna -, a hatalmas ajtók felnyíltak és ahányan voltunk, mind betódultunk. Ugyanott ott voltunk, ahol tegnap. Egy hotelben. Az elnöki lakosztály kinézetű legfelső emeletre tereltek minket, sokadjára azt éreztem, hogy ez a verseny birkaképző, mintsem tehetségkutató. Matt kezét szorongattam, ahogy a lift egyre feljebb és feljebb érkezett, ahogy én is egyre közelebb kerültem a céljaimhoz. Hihetetlen, szinte mintha tegnap lett volna, hogy ott várakoztam a válogatón, idegesen. Most pedig mintha ugyanott lettem volna, csak talán az emberek száma változott. Ugyanazok a szeretteim vettek körül, mint akkor, és kezdtem egyre hálásabb lenni, hogy vannak nekem. Aztán pozitívan kezdtem gondolkodni, úgy éreztem, hogy a legjobb harminckettő is egy óriási elismerés, nem kell görcsölnöm. Ugyanannyi esélyem volt, mint a többi embernek. Kiszúrtam Kimet, ahogy kiléptünk a felvonóból és elhelyezkedtünk egy-egy fotelen vagy kanapén. A luxus lett volna a legjobb szó a helyiségre, komoly összegek lehettek mögötte. Drága festmények borították a falait, ami fehér-piros keveredést kapott, a bőrfotel, amiben elhelyezkedtem is ez utóbbi árnyalatot viselte. Egy bárpult díszelgett nem messze tőlem, ahol néhány fiatalabb srác foglalta el magát. A padlót selymes szőnyeg, helyenként meg hideg parketta fedte, egy mahagóni dohányzóasztalon poharak csücsültek, legtöbbjük üresen, úgy tűnt a társaság máris igénybe vette az italokat. Hiába, a pia stresszoldó. Pink tanusíthatja ezt a leginkább, aki olyan másnapos volt, hogy az csak na! Csodálkoztam, hogy nem akarta minden második percben elhányni magát.

- Hölgyeim és uraim, kedves versenyzők - zúgott a hangszórókból Cameron hangja, ahogy a kamerák mozgásba lendültek és már nem is éreztem magam olyan felszabadulnak. - A zsűri!

Azzal felnyílt egy eddig észrevétlenül maradt ajtó, a három bálvány pedig szépen sorjában kilépett rajta. Egy fehér asztalhoz telepedtek le, a szoba túloldalán, mialatt feltűntek a stábosok, kezdett egyre inkább stúdióra hasonlítani a lakosztály.

- Megkérném a hozzátartozókat, hogy fáradjanak ki - folytatta Cameron, mire páran kedvetlenül felálltak, én meg búcsúzkodóra fogtam, mindenkit, aki velem tartott szorosan átöleltem majd útjukra engedtem őket. Így már tényleg csak harmincketten maradtunk.

És mire észbe kaptam, már egy technikai probléma közepén voltunk, valami nem működött elég jól, szóval ezen dolgoztak az emberek. Tay egy kicsit messzebbi kanapén terpeszkedett, mire engem elfogott a kíváncsiság, hogy mit nézeget olyan nagyon a kezén. Nincs szöveg, akkor meg minek puska? Ez nem egy énekverseny...

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és elfoglaltam az éppen felszabaduló helyet mellette, majd a kezére meredtem, csakhogy ő elkapta azt az orrom elől.

- Neked is szia - köszönt kissé komoran, gondoltam csak ideges. Bár nála bármiről lehetett szó.

- Problémád van? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mire csak megvonta a vállát, és egy ideig nem is válaszolt. Majd pár perccel később mégis:

- Nem tetszik ez a feladat - mormolta az ujjaival babrálva, bizonyára kissé félt attól, hogy most tánc helyett majd inkább beszélnie kell. Azonban így óvatlanabb is lett, sikerült elcsípnem, hogy mit írt fel a kezére: Ne idegeskedj! Nagyot nevettem ezen. Végül is...

Egy sötét hajú lány körbejárt, és egy cetlire felírta, hogy ki mit választott dalként. Ahogy Tay lediktálta neki a szavakat, elkerekedett a szemem, és ismét nevetnem kellett. LA LA LAND & Timati Feat. Timbaland & Grooya: Not all about the money. Ezt nem néztem volna ki belőle. Ő is felnevetett, de ez inkább volt cinikus, mint szórakozott, és ahogy gonoszan elmosolyodott, nem látszottak a hülye ráncok a szeme mellett, amik csak akkor jelennek meg, ha őszintén mosolyog. Talán egyszer láttam őt úgy...

- Fogalmad sincs arról, milyen a nyomor - közölte végül, csak úgy sütött róla a lenézés. Pedig nem kellett volna olyan okosnak hinnie magát.

- Nem is hinnéd, mennyi mindent nem tudsz rólam - forgattam a szemem, és örömmel konstatáltam, hogy ez egyébként egy pozitív dolog. Nem akartam megismerni, gyanítom ő sem engem. - Ms. Minnesota - tártam szét a karom, jelezve, hogy így legalább tud valami újat rólam, még ha erre nem is tartott igényt. Vártam volna, hogy ő is bevallja honnan jött, de mintha nem akarta volna. Szúrósan pillantottam rá, mire felsóhajtott.

- Montevideo.

- Te Dél-Amerikai vagy? - döbbentem le, ahogy kibökte a várost. El nem tudtam képzelni, hogy ő most tényleg, tök komolyan onnan érkezett. Valamiért inkább tűnt Európainak, főleg a különös akcentusa alapján. - Nem tűnsz Uruguay-inak - mértem végig tetőtől talpig.

- Látom te sem vagy rasszista - nevetett fel, ezúttal ténylegesen őszintén. Létezik, hogy sikerült megnevettetnem? Magyarázkodni akartam, de ő folytatta. - Ne aggódj, egy kicsit mindenki az. Nem ott születtem, igazából csak ott éltem, anyám amerikai, apám meg egy angol pióca. Montevideóba költöztek a születésem után, ott nevelkedtem.

Nem értettem ezt a sok őszinteséget így egyszerre. Az ő mondanivalója általában csöpög a szarkazmustól és az ellenszenvtől, most - hacsak pár pillanatig is - megnyílt előttem és tetszett ez az oldala. Sokkal normálisabb volt, mint a másik, a gonoszabbik.

A stábosok elhárították a felmerült problémát, így hát csak bólintottam egyet felé, majd továbbálltam. Visszasiettem a helyemre, mialatt a kamerák forogni kezdtek, és a hangszórók mindenféle habozás nélkül játszani kezdték az első dalt. Ed Sheeran: The A team. Kimre pillantottam, ahogy ő maga is meghökkent azon, hogy őt választották elsőnek. Zúgolódás kezdődött, ellenséges tekintetek, de a lányt olyannak ismertem meg, aki fel meri vállalni önmagát. Ahogy elhalkult a szám, Jennifer megkérte Kimet, hogy meséljen neki egy kicsit a dal jelentéséről. Ő pedig - kevésbé részletesen, mint ahogy azt nekem előadta - engedelmesen belekezdett a lerövidített mesébe. Igazából, mivel tudta, hogy az adást kisgyerekek is nézni fogják, csak annyit árult el, hogy rossz utakra sodródott a szegénységük miatt, önmaga árulásával kereste meg a kenyerét.

Belegondoltam, hogy mint a legtöbb tehetségkutatóban, itt is előnyben részesülnek azok, akiknek szomorú a múltjuk. Valamiért csak olyan embereket szednek be, akiket meg lehet szeretni, akiket lehet sajnálni azért, ami történt velük. És ez valahol szánalmas. Ez pedig egyre jobban beigazolódott, ahogy egyre több depressziós dalt hallhattunk, utána pedig szívfacsaró történeteket gyermekek, szülők, testvérek elvesztéséről, nyomorról és hasonlókról.

Majd a saját dalom ritmusa ütötte meg a fülem, és ahogy az előzőknél, a zsűri most sem tudta kinek a választottja a dal, csak az elhalkuló zene után kapcsolták be a rám szerelt kütyüket, hogy lehessen érteni, amit mondok. Kicsit ki is húztam magam, hogy szebb legyen a tartásom és szimpatikusabbnak tűnjek, ne egy görnyedt fruskának.

- Amy, nahát! Abba, lenyűgöző - ámult Carl, ahogy már egyáltalán nem lehetett hallani a Thank you for the music dallamait. - Miért pont ez?

- Hát... - beletúrtam a hajamba, hogy legyen egy kis időm fejben összeszedni a dolgokat. - A szüleim erre a dalra ismerkedtek meg egy üzleti partin. Engem is az Abba slágerein neveltek fel, nem múlt el úgy nap, hogy a kocsiban ne ez ment volna. Hálás vagyok e dal által is azért, hogy megajándékoztam engem a zenével, még ha nem is tudják végignézni, ahogyan küzdök az álmaimért. Mindkettejüknek hálával tartozom azért, hogy most itt lehetek. Megszerettették velem a zenét, és ennél nagyobb áldást elképzelni sem tudnék.

Jó érzés volt ezt így kimondani, mindhárman biccentettek és már következett is Tay dala, amiről ő nem nagyon nyilatkozott, inkább csak megjegyezte, hogy szegénységben nőtt fel, és egyszerűen csak szereti ezt számot.

Mikor egy röpke óra után már meg is voltunk, olyan érzésem támadt, hogy átvágtak minket. Nem játszották le a teljes dalokat, csak összevágott részeket belőle. Tehát erről szólt a technikai szünet! Ügyesen csinálták, hiszen senkinek nem tűnt fel, hogy csak a dala csonkított változatát hallja, épp elég idegesek voltunk.

- Köszönjük mindenkinek a színvonalas részvételt - ragadta magához a szót Carl, ahogy David grimaszolt egyet. Nem is szerepeltünk... - Öt órára várunk vissza titeket, addigra meglesznek a végleges eredmények. További szép napot! - azzal már bele is vetette magát a zsűrizés nehézségeibe, tárgyalni kezdett társaival, minket pedig a hozzátartozóinkkal teli terembe vezettek. Megkönnyebbülten borultam Matt vállára, kifújtam a levegőt, azzal együtt pedig a felgyülemlett feszültséget is.

A városban kocsikáztunk a hátralevő időben, Davis a legújabb, viharos kapcsolatáról tartott - túl - részletes beszámolót, Pink a telefonján pötyögve letörölte magát mindegyik társkereső oldalról. Logikus, hogy akkor szedi le magát, mikor szakít valakivel, nem pedig akkor, amikor együtt vannak. Viszont én tudtam, hogy most egy darabig nem akar barátot, így abban is biztos lehettem, hogy nem is lesz neki. Rachel még a parkban, ahol üldögéltünk, ott is képes volt dolgozni, a billentyűzetét nyomogatta, mint egy gyorsíró. Én Matt mellkasának dőlve vártam, hogy leteljen az a pár óra, és végre mindenre fény derülhessen.

Ahogy a nap lefelé kezdett száguldani a égen, visszavánszorogtunk a kocsihoz és mire észbe kaptam, már ismét a hotelben voltunk. Az eredményhirdetés a következőképpen zajlott: egy folyosón, ismét elszeparálódva a hozzátartozóktól várattak minket, egy-egy embert engedtek mindig be, akivel közölték a rossz, avagy a jó hírt.

- Ez már nem játék - dünnyögte Kim, ahogy ott álltam mellette. Láthatóan izgult, pont úgy, mint mindenki más.

- Kimberly Harris - hangzott fel a lány neve, Kelly olvasta fel egy lapról.

- Odaát találkozunk - mosolyogtam rá, reménykedtem benne, hogy mindketten bejutunk. Azt akartam, hogy ha ellenfelekként is, de együtt vészeljük át a verseny nehézségeit. Pozitív hatással volt rám a gondolkodásmódja.

Néhány perccel később az én nevem is felolvasásra került, remegő kézzel nyitottam fel az ajtót, ami egy hotelszobába vezetett, amit kiürítettek, csak a zsűri ülhetett a maga asztalánál, nekem állnom kellett.

- Jó estét, Miss Prince. Hogy érzi magát? - tudakolta Carl, kedves mosollyal az arcán, amitől kezdtem egy kicsit lenyugodni.

- Köszönöm, megvagyok. Idegesen, de megvagyok - ismertem be, figyelve arra, hogy ez a viselkedésemen ne látszódjon.

- Sok kellett agyalnunk rajtad, szokás szerint. A dal, amit választottál meggyőző volt - vette át a szót Jennifer. - Viszont ott az a kis seb, a csapatos csapnivaló produkciód.

Kezdtem komolyan félni. Hisz miért ne ejtenének ki? Megtehetik.

- Első alkalommal nagyot alakítottál, de utána... nálad nem mehetünk biztosra - folytatta ismét Carl, nagyot rántva a vállán.

- Ne stresszeljétek már szegényt! - vágott közbe David, mire felszaladt a szemöldököm. Ő nem csípett engem igazán... - Bent vagy, az Isten szerelmére!

Nem hittem el, amit mond. Nem voltam hajlandó elhinni.

- Ne! Komolyan? - kaptam a szám elé a kezem, féltem, hogy csak viccelnek. Féltem, hogy nem gondolják komolyan.

- Amanda Prince - vigyorodott el David. - Kellesz nekünk. Ott vagy az élő showban!

Ugrándozni kezdtem örömömben, mint egy kisgyerek aki csokit nyert magának a tombolán. Abban a pillanatban nem éreztem semmit, egyetlen dolgon kívül: felhőtlenül boldog voltam. Engem választottak be a közé a szerencsés tizenhat ember közé, aki élő adásban mutathatja meg a tudását hétről hétre, egy társsal az oldalán. Mindig is imádtam párral táncolni, már alig vártam, hogy megismerhessem azt, akivel majd remélhetőleg sokáig eljutunk. Most őszintén, mennyire eszméletlen lehet fiúval táncolni? Biztos voltam benne, hogy imádni fogom.

- Annyira, annyira, de annyira köszönöm! Ígérem, hogy nem fogtok csalódni bennem! - hálálkodtam, ahogy az agyam kezdte egyre inkább felfogni, hogy mi is történik körülöttem. És talán ez a legtökéletesebb szó rá: hála. Hálás voltam az életnek, hogy lehetőséget kaphattam. Az életem megváltozik, meg fog változni. Elértem, amit akartam. Meg fogják ismerni a nevem. Kitartóan fogok küzdeni, sosem fogom feladni!

Három ajtót véltem felfedezni, halvány betűkkel volt rájuk festve, hogy kinek merre kell távozni. Egyik a kiesőket várta, másik kettő pedig a bejutottakat, nemekre bontva. Jobbra indultam, a lányok ajtaja felé, és ahogy benyitottam, özönleni kezdtek felém a csajok, szinte rám vetették magukat, de én minduntalan csak Kimet kerestem a szemeimmel.

- Itt vagyok - ragadta meg a vállam, átnyúlva az engem ünneplő tömegen.

Körbenézve egyéniségeket láttam, amit teljes pozitívumként fogtam fel. Az örömöm határtalan volt, azt sem tudtam mit csinálhatnék. Aztán csak ültem a földön, várva a többi lányra, még csak hatan voltunk. Mosolyogtam és engedtem, hogy minden porcikámhoz eljusson az információ, miszerint: Amy boldog.

Miután teljes lett a létszám, a stábosok mindannyiunkat egy külön folyosóhoz vezettek. Arra kértek, hogy sétáljunk végig rajta, és nyissunk be a fehér ajtón, ott találjuk majd a partnereinket. Arra kértek, hogy lehetőség szerint örüljünk a párunknak. Viszont egy szőke lány még belesúgta a fülembe, hogy az amerikaiak szeretik a drámát. Értettem a célzást. És bár biztos voltam abban, hogy bárkinek örülni fogok, úgy akartam reagálni a dologra, ahogyan tényleg reagálnék.

A hosszú folyosó végén szinte éreztem, amint ott lohol a nyakamban a kamera. Ráhelyeztem a kezem a kilincsre, lehunytam a szemem és lenyomtam azt. Bent találtam magam egy színes szobában, aminek közepén egy srác foglalt helyet törökülésben. Rágót csattogtatott a szájában, aminek zöreje az egész helyiséget betöltötte, szinte már zavaró volt. Beletúrt a hajába és úgy emelte felém a tekintetét. Arcából a semlegességet tudtam leolvasni, nem örült nekem, de nem is érdekelte különösebben a kialakult helyzet. Pár pillanattal később azonban mégis hangot adott nemtetszésének, kínjában elröhögte magát, a helyzet abszurditására utalva. Úgy éreztem, hogy direkt csinálták ezt velem.

- Ez egyszerűen nem lehet igaz! - nyögtem fel fájdalmasan, miközben szépen lassan bekúszott az agyamba a gondolat, hogy el van cseszve az életem. Hogy ki volt a srác?

Tay.