Tizedik fejezet: A többiek

Siastok (nem maradt le a z betű, mostanában így szoktam köszönni)! Egy nappal hamarabb hoztam a fejezetet, kedves olvasóim jóvoltából, akiknek ezúton is, újra megköszönöm, hogy írtak megjegyzést. Ebben a részben még inkább megismerjük az ellenfeleket, ezúttal a stílusukat.

Sok puszi,

Bia

Hétfő reggel arra ébredtem, hogy bevillant az agyamba egy gondolat: rengeteg dolgom lesz. Először is ki kellett kelnem az ágyból - a nap legnagyobb megpróbáltatása. Én, mint az alvás nagymestere órákig képes vagyok durmolni, és gyűlölök korán kelni. Szóval miután Kim segítségével kivánszorogtam a nappaliba, el kellett készülnöm. Futtában bekaptam valami kis zsömlét, de amúgy a gyomrom teljesen üres volt. El kellett rohannom egy közeli fotóstúdióba, hogy képek készüljenek rólam meg Tayről. Ennél jobb programot az ember nem is kívánhatna korán reggel. Szerencsémre egy édes hang szakította félbe az ásításomat, amit kilépve az épületből hallattam.

- Napsütéses jó reggelt! - köszönt nekem Matt, ellökte magát a faltól és közelebb lépett hozzám. Boldog vigyor ült a képén, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Nem jó ez így - állapítottam meg, ahogy visszanéztem az épületre és az éjszaka borzalmait felidéztem. Én szerettem volna tizenegykor végre aludni, csakhogy a ház építői ezt nem vették figyelembe, mikor hangszigetelték a falakat. Ugyanis még azt is hallottam, ahogyan Charlie Taynek dirigál, pedig ők az emelet másik felében kaptak helyet. Így mikor Robbie punk-rock zenét hallgatott a becsempészett hifitornyán, vagy Clair próbálta rávenni Carlat, hogy aludjon végre, én mindnek fültanúja lehettem. Élmény volt. Josh, a fiatalabb kiadású Matt igyekezett tolerálni büntetett előéletű szobatársa zenélését, kisebb-nagyobb sikerekkel. Shannon Vendyvel üvöltött, amiért az üzengetett, pedig a piszkafa lány szeretett volna kipihenten ébredni, hogy tökéletesen sikerüljön a fotózása másnap. Kerry és Tim igyekeztek haverkodni, amivel nem lenne baj, csakhogy ez nálunk az Xbox-ot jelentette, amit Kerry hozott. Mercy nem a legszűziesebb lány a világon, patáliát csapott szegény Pennynek, hogy márpedig ő a drága, egyetlen Leroy-ával akar lenni. Róluk egyébként azt pletykálták, hogy együtt érkeztek és lefizették a verseny szervezőit, hogy egy párt alkothassanak. Leroy hasonlóan viselkedett, mint barátnője, Raminak papolt erről az eget rengető igazságtalanságról. Úgy tűnt mindenki megtalálta a közös hangot a szobatársával...

- Nem tudtál aludni? - tudakolta Matt, majd ujjait az enyémekre kulcsolta és megindul velem a stúdió felé.

- Én mindig is sok szomszédot akartam, azzal semmi baj nincsen... de ez így nem állapot! Nem fogok aludni az elkövetkezendő hetekben, vagy mi? - túrtam bele a hajamba, amit alig volt időm megfésülni, mivel a szervezők úgy döntöttek, hogy Tay-jel mi legyünk az elsők a fotózáson, így sietnem kellett.

- Kicsim, ez nem így működik. Aludni fogsz, te is tudod. Nem kell a dráma - simított ki egy tincset az arcomból, igyekezve lenyugtatni.

- Talán igazad van - bólintottam.

Félúton el is tévedtünk, aztán az okos telefonoknak köszönhetően tizenöt perc után belöktük a gyönyörű üvegajtót. A recepciós elnavigált minket egy terembe, ahol fotós kellékek voltak felállítva, hogy a fényviszonyok meg hasonlók tökéletesek legyenek. Nem annyira értettem az ilyesmihez. Tay egy rozoga háromlábú széken ült, és csak bámult maga elé, szokásához híven. Két fotós munkálkodott még a szobában, ők egyelőre el voltak foglalva a teendőikkel, szóval nem tudtak ránk koncentrálni. Jobb híján leültem a földre és úgy nézegettem a profikat, ahogyan a holmijaikkal babráltak.

- Nekem mennem kell - szólt Matt, letelepedve mellém. Csüggedten bámultam a gyönyörű kék szemeibe.

- Muszáj? - nyögtem, ahogy arra gondoltam, hogy milyen roppant szórakoztató társaságom lesz, ha ő otthagy.

- Nem bírsz ki nélküle egy órát sem? - horkant fel Tay, bár könnyen lehet, hogy nem is akarta hangosan kimondani. Felemeltem a tekintetem és a szemei közé néztem, szerettem volna belelátni a lelkébe (ahogy ő is tette a válogatáson) és megfejteni, hogy miért zavarom őt ennyire.

- Tudod, létezik az a bizonyos fogalom, hogy kussolás - közölte Matt élesen, mire felszaladt a szemöldököm. Láthatóan irritálta a partnerem stílusa, és ezzel nem volt egyedül.

- Képzeld, van egy másik is, a neve: normális emberi kapcsolat. Mert amit ti műveltek, az nem nevezhető annak - kontrázott Tay, és annak ellenére, hogy meg tudtam volna fojtani, frappánsan reagált, azt meg kell hagyni.

- Ez úgy hangzik, mintha neked lett volna már ilyened - szóltam közbe én is. - Amit persze kötve hiszek... - tettem hozzá elvigyorodva.

- Vicces, hogy bizonyos dolgokról mennyire nincsen fogalmad, mégis beleütöd az orrod - dünnyögte szinte alig hallhatóan, de azért ügyelt rá, hogy értsük.

- Kérlek, világosíts fel! - forgattam a szemem, mire Matt egyre csak az óráját figyelte, biztosan nagyon készült valahova. Nyomtam egy puszit a homlokára és intettem, hogy nyugodtan mehet, megleszek. Készen álltam arra, hogy egyedül megvívjam ezt a szópárbajt.

- Volt már kapcsolatom - bökte ki Tay, némi gondolkodás után. Úgy tűnt ennél furmányosabbat nem tud összehozni.

- Igen, és meddig tartott? Két-három óráig? - kérdeztem, de erre már nem tudott válaszolni, ugyanis a fotósok elkészültek és a fehér vászonhoz hívtak minket.

Ennek az egésznek az volt a lényege, hogy most lefotóznak a 'régi külsőddel', amivel a versenybe érkeztél, aztán másnap szépen megcsinálnak, smink, haj, ruha, és akkor jöhet az újabb fotózás, ahol már az 'új külsődet' örökítik meg. Mindezt persze párosan.

Parker - így hívták a középkorú, kopaszodó fotóst - igyekezett dirigálni nekünk, azonban mi ekkor nem voltunk túl együttműködőek.

- Gyerekek, könyörgöm! Egy mosolyt! - kérlelte a passzív módot tanúsító, egymástól egy méterre álldogáló párost, minket. - Addig lesztek itt, amíg nem lesztek hajlandóak azt csinálni, amit mondok. Utána utálhatjátok egymást, sőt, akár közben is, csak álljatok egymás mellé és tegyetek úgy, mintha jelentene nektek valamit ez a műsor.

És ez betett. Tay megragadta a kezem és maga mellé húzott, majd igyekezett az asszisztens utasításai szerint eljárni, hogy szabadok lehessünk végre. Néha a derekamat fogta, máskor ide-oda pörgetett, de az élvezet legkisebb jele sem látszott a műmosolyán. Parker ránk parancsolt, hogy holnapra már széles vigyorokkal érkezzünk.

Az épületből kilépve elfogott a megkönnyebbülés, a folyamatos kattintgatástól megfájdult a fejem és a szemem, Taytől meg egyenesen irtóztam. Hogyan képes valaki ennyire kifejezéstelen és rideg lenni?

- Hé! - kiáltott utánam, megtorpantam így be tudott érni. - Hogy érsz rá ma?

- Ma leginkább sehogy - vágtam rá, mivel már a gondolattól is rosszul éreztem magam, hogy vele kell együtt táncolnom és dolgoznom. Ráadásul éhes is voltam.

- Amanda, öt napunk van! Öt nap arra, hogy előteremtsünk egy produkciót, egy koreográfiát, találjunk zenét, úgy, hogy még a konkrét műfaj is meg van adva. Kisfilmet készítenek velünk, folyamatosan dokumentálnak, fotózások, interjúk, ruhák... nincs olyan, hogy ma nem érsz rá.

Felnyitotta a szemem azzal kapcsolatban, hogy ez a verseny mennyire nem piskóta. A dolog egyáltalán nem egyszerű, mindennek készen kell lennie péntekre, és éppen hétfőt írtunk.

- Most kéne belekezdenünk, amíg nem nyomják az orrunk alá a mikrofont - folytatta, mialatt befordultunk egy kis utcába. - Tudom, hogy ez neked fontos, és elhiheted, hogy nekem is.

Pár pillanatnyi csönd következett.

- Amy - reagáltam végül, bár nem pont ezt várta. - Nem Amanda.

Hitetlenül felnevetett, és az idegesítő nevetőráncai is megjelentek. Hát jó. Ha vele kell együttműködnöm, akkor bizony vele fogok.

Levágtam magam a tükrös terem közepén, aminek az ajtaján ott virított kettőnk neve. A tökéletesen csúszós, fényes barna padlón helyet foglalt mellettem Tay, majd tekintetét a plafonra helyezte. A szobában semmi más nem volt egy, a fal mellett húzódó korláton kívül, ami valamiért ijesztő volt és furcsa.

- Mi a műfaj? - tudakoltam érdeklődve, hiszen kíváncsi voltam, hogy miben kell megmutatnunk magunkat. Neki a break, nekem a hip-hop lett volna előnyös.

A vészjelzőm villogni kezdett, mikor megéreztem, hogy a kamera forogni kezd a falak mögött, kísértetként figyelve minket, soha egy percre le nem véve a szemét rólunk. Más is berezelt volna... viszont éppen ezért kellett megőriznem a hidegvérem, bármit leadhattak a kisfilmben, pénteken, a produkciónk előtt.

Egy boríték hevert a földön, amit ő nyitott fel és nézett meg először. Hátravágta magát, így már egyenesen feküdt a padlón, én meg melléje kúsztam és szintén megtekintettem, hogy mit rejt a boríték.

- Akkor most dobálni fogsz, vagy mi? - grimaszoltam megdöbbenve, nem ezt vártam volna.

Rock 'n' roll. A kettőnk stílusának ötvözetét kaptuk.

Néhány percig csak bámultuk a plafont, Tay fekve én meg ülve, de nem jutottunk egyről a kettőre. Sőt, szerintem leginkább nullán köröztünk. Ha Tayról van szó, akkor pedig nem köröztünk, hanem köpködtük egymást.

- Figyi - törtem meg a csendet, mire felemelte a fejét és rám koncentrált, nem a levegőben táncoló légyre, ami kezdett enyhén idegesíteni. - Neked nincs ehhez kedved, tudom, hogy te se velem képelted el ezt az egészet. De most már nincs mit tenni, össze kéne szednünk magunkat.

- Nekem semmi bajom nincs a kialakult helyzettel, ha nem itt lennék, akkor apámat vigasztalnám, miszerint nem csesztem még el az egész életem azzal, hogy elengedtem Cassidyt.

Elhallgatott és a tekintete újra visszatért a plafonra. Ki az a Cassidy? Miért cseszte el az életét? Most nekem akkor örülnöm kéne ennek, hisz azt mondta nem bánja a helyzetet?

A teremre kínos csönd ereszkedett, amit szerettem volna oldani azzal, hogy gyorsan kitalálok valamit. Azonban ez nem sikerült, újabb percekre visszatértünk az unalmas plafonhoz meg a fürge légyhez. A kis fekete paca a levegőben ide-oda süvített, hatalmas köröket írt le, miközben jellegzetes zümmögést hallatott. A fülemen át az agyamba hatolt a zaj és kezdett komolyan felmenni tőle a pumpám. Az viszont reménytelen volt, hogy én valaha el tudjam kapni, hiszen olyan gyorsan cikk-cakkozott, hogy szinte bele is szédültem. Tay a következő pillanatban lustán feltápászkodott a földről, kinyújtotta hosszú karját és egy szempillantás alatt ujjai közé zárt a legyet, öklével összenyomta azt, majd a padlóra ejtette.

- Szép! - ámultam a gyorsaságán és a pontosságán, majd felé nyújtottam a visszafeszített kezem. - Légycsapó-pacsi? - érdeklődtem, hátha van kedve belecsapni a kezembe. Ő viszont csak megrázta a fejét és unottan visszafeküdt a helyére.

- Inkább fel kéne mérnünk az ellenséget - vetette fel, mire furán pillantottam le rá. Nem értettem mire gondol. - Esetleg megnézhetnénk a válogató videóit a neten.

Tetszett az ötlet, hisz mindig jó tudni, hogy kivel áll szemben az ember. Így Tay a laptopért szaladt az emeletre, amit mindannyian kaptunk, hogy segítsen nekünk a felkészülésben. Hiába, ez a XXI. század. Amíg ő nem volt a teremben, kiélveztem a békés - és nem kínos - csönd lágy érzetét. A padlón elterpeszkedve lehunytam a szemem, és hallgattam az édes némaságot. Még mielőtt jelentkeztem volna a versenyre, már előre elképzeltem, hogy milyen lesz bejutni. Hogy milyenek lesznek a próbák majd a párommal, aki természetesen felülmúlhatatlanul jó fej lesz, és majd Matt is féltékeny lehet rá, ha már soha máskor nem az. Csak abba nem gondoltam bele, hogy milyen lehet olyasvalakivel dolgozni, aki gyűlöl minket, gyűlöli amit csinálunk, és nincs egy kedves szava hozzánk. Tayről első pillantásra az volt a meggyőződésem, hogy egy kedves, aranyos fiú. Simán el tudtam volna képzelni, ahogy bátorító szavaival majd kitartásra ösztönöz. De ahogyan viselkedett! Nem azzal húzta ki nálam a gyufát, amiket nekem mondott, hisz mondhat bármit, maximum fájni fog meg kicsit kedvetlen leszek utána, de amit a többiek fejéhez vágott... az örök időkre megbocsáthatatlan. Ezek után pedig szépen lassan emelkednek a rétegek, egymásra rakódnak, minden egyes bántó szavával. Kérdés, hogy mikor tör ki a vulkán...

Léptek hallatszottak az ajtón túlról, majd a drágalátos párom csoszogott be a szobába, letette elém a gépét és megnyomta a lejátszás gombot. Olyan gyorsan történt minden, csak azt láttam, ahogy Kim táncol. Mármint... azt a vonaglást nem nevezném táncnak, amit a színpadon művelt, egészen olyan volt, mint Britney Spears és Miley Cyrus keveréke, és meg kell hagyni, gusztustalan egy elegy lett kettőjükből, az egyszer biztos. A csípőjét érzékien rángatta, ide-oda mozgó felsőteste pedig hívogató volt a férfi nézők számára. Egy felnőtt filmben egy fémrúddal társítva tökéletes lett volna, de így... David ellenezte is a továbbengedését.

- Csakhogy lásd, kik a barátaid - kommentálta a videót Tay, miután befejeződött. Kicsit elszomorított ez az egész. Nem szerettem volna így látni a lányt. - Viszont én azt a majmot akarom látni, de nagyon! - röhögött már előre is a srác, ahogy az egérrel kattintgatott.

Charlie tűnt fel a képernyőn, bemutatkozott és előadta magát, ahogyan azt egy tizenévesnek kell. Utána pedig olyan mozgást adott elő, mint egy tinisztár, Justin Bieber vagy Austin Mahone. A ritmusos zenére kapkodta a lábait, térdeinél foga ki-be rángatta őket, mintha bábu lenne és egy madzagon valaki mozgatná őt, csakhogy mintha az a valaki rossz fényben akarta volna feltüntetni a fiatal fiút. A lányok ennek ellenére állva tapsoltak neki a végén. Nekem erőltetettnek tűnt az egész, ahogy Carlnak is, aki az idősebb generációt képviseli, nem igazán mozog otthonosan ebben a stílusban.

- Gyűlölöm ezt a gyereket... - horkant fel Tay, ahogy Jennifer kimondta a döntőszót, miszerint tovább kell mennie. - Nincs kedved szobát cserélni?

- Viccelsz? Fél percig nem bírná velem, nem vagyok neki elég dögös - húztam el a szám gúnyosan, de azonnal meg is bántam.

- Máris jobban kedvelem - vigyorodott el a párom, viszont ez a gonosz mosolya volt, nem az őszinte. Már meg sem lepődtem. Kitéptem a kezéből a gépet és én magam kezdtem el kutakodni ellenségeink után. Shannon nevét ütöttem be a keresőbe, és már meg is találtam a tökéletes performanszát, amin éppen balettozik szőke konttyal és rózsaszín szereléssel. Elszörnyedtem, ahogy kifejezéstelen, rezzenéstelen arccal libbent a színpad egyik végéből a másikba. A grimasz egészen a végéig nem tűnt el a képemről, ami Tayt mosolygásra késztette. Őszintére.

- És akkor ehhez képest ezt nézd meg - mutatott az új videóra, amin már a lány párját, Kerryt láthattuk, szerény hangnemben ismertette önmagát a zsűrivel. Utána pedig zenére mozgott, de (nem viccelek) mint egy őrült. Pont olyan volt, mintha teljesen megfeledkezett volna magáról a színpadon, mintha kizárta volna a külvilágot, teljesen egyedül rángatózott volna otthon, a szobájában. A teste felett elvesztette az irányítást, mint a pilóta a repülőgép felett, csakhogy itt a következmény nem zuhanás volt, hanem eszméletlen hatás, így még David szája is tátva maradt.

- A tánc összehozza az embereket - sóhajtottam fel boldogan, mialatt a felvétel befejeződött és elsötétült a kép. Tay máris böngészte az újabb vetélytársunkat, viszont nem bírta ki, hogy ne kössön belém.

- Az a zene - helyesbített, mire én csak higgadtan kifújtam a levegőmet, mielőtt leütöm és pár nélkül maradok.

Carla mintha ott se lett volna a színpadon, olyan kísértetiesen mozgott. Szerintem ez egy külön műfaj, amit produkált, valahol a balett és a haldoklás között kaphatott helyet az ő sajátos stílusa. Fekete öltözéke csak még inkább fokozta a hatást, valamint ott volt még az ijesztő sminkje; ha szembe jönne velem az utcán, biztosan átsietnék a másik oldalra. Bemutatkozása csak annyiból állt, hogy a kinézetét Edgar Allan Poe imádatával magyarázta, így én is kezdtem mindent egyre jobban érteni. Gimnáziumban elolvastam tőle A fekete macskát... Rémálmaim voltak egész hónapban.

Josh latin tehetségét mutatta meg, ahogy a színpadon salsázott. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ő teljesen olyan, mint Matt, csak éppen késett pár évet. Az egyetlen különbség közöttük a tánc, de amúgy egyformák. Két életvidám, helyes fiú, akik szeretnék megérteni az élet értelmét, ezért egyre csak keresik azt, miközben szeretet árasztanak szerte a világban. Ez Matt, és ez Josh.

Ramin nevetnem kellett. Pont úgy viselkedett, mint egy kicsi indiai - a legkevésbé sem rasszista értelemben. A maga bájával lejtette saját kultúrájának táncát, ami első pillantásra elbűvölt. Állítólag ez egy istenségnek szóló előadás volt, de a legviccesebb az volt az egészben, hogy ő mindezt egy rock slágerre adta elő. Ahogy rövid ragjai ízlésesen mozogtak, az énekes mindenféle trágár bekiabálásokkal próbálta éreztetni a világgal, hogy ő aztán mindent megtehet. A felettébb gyors ritmusra gyönyörűen adta elő a maga rituáléját, nem zavartatta a közönség röhögéstől való fuldoklása, és a zsűri döbbent tekintete. Az útja a következő adásba garantálva volt, műsort csinált.

Vendy az a fajta lány, aki folyton siet valahova, ezt érzékeltem, mikor beszélgettem vele. Mintha soha nem lenne ideje semmire, mintha attól félne, hogy egyszer a Föld abbahagyja monoton forgását, és akkor neki annyi. Nincs halálfélelme, nem, mindössze arról van szó, hogy pörög egyfolytában, nem lehet egy percre sem leállítani őt, állandóan beszél, szinte levegőt sem vesz. A séta vagy az áll szót nem ismerni, lábait folyamatosan mozgásba tartja, hogy ha hirtelen menekülnie kell, ne kelljen tétováznia. Ami az érdekes volt, hogy a színpadon ez eltűnt. Ő volt a megtestesült nyugalom, a béke és a kiegyensúlyozottság. Azt hiszem, hogy a jazz balettet képviselte, de ebben nem voltam biztos. Csak azt láttam rajta, hogy a higgadtság szétáramlik a testében és a lábait normál tempóban teszi egymás után, a karjai nem hadonásznak, hanem ütemre mozognak, épp ahogyan kell.

- Nem semmi a csaj - jegyeztem meg, mialatt Tay megpróbálta összekaparni magát a sokkból. Ő nem Vendy hatása alatt állt, hanem még mindig Rami szédítő produkciója késztette arra, hogy szájtátva bámuljon maga elé.

- Hát... - kereste a szavakat. - Eláshatjuk magunkat.

A gond pedig az volt, hogy egyetértettem vele.

Tim, Vendy bátyja történész. Rajong a régi dolgokért, folyton keresi a miérteket, valamint minden álma, hogy eljusson Ázsiába, és megismerhesse különböző népek kultúráit. Így ő rendkívül jól kijött Ramival, bár a stílusuk roppant különböző. Tim táncát a keringőhöz tudnám hasonlítani, a furcsa viszont az volt benne, hogy ezt teljesen egyedül művelte. Olyan volt, mint a régi filmekben azok a díszes ruhába öltözött nemesek, akik estekre meg bálokba jártak, és mindenféle - mai szemmel különös - előadásokat produkáltak. Ennek ellenére nagyon tetszett.

Clair összeszedett attrakciója mutatott némi hasonlóságot Timével, szinte ugyanazt adták elő, csak kisebb eltéréseket fedeztem fel. Ezen Taynek nevetnie kellett.

Robert, Robert, Robert... Talán Ramit kivéve mindenkivel kedveztek a zenét illetően, viszont ő volt a másik, akivel ki akartak szúrni. A fülével az ember a lágy, könnyed muzsikát hallhatta, de a szeme majd' kiégett a srác rángatózásától, ahogy a haja ide-oda libegett, mialatt ő ízlésesnek nem nevezhető mozdulatokkal járta körbe a színpadot. Jennifer felszólalt az ellen, hogy ő tovább mehessen, végül azonban le lett szavazva. Mikor Tayre pillantottam, várva a reakcióját, megértettem, hogy mi bajom volt vele. Nő vagyok.

Mercy Texas szülötte, enyhén tehenészlányosra vette a figurát a szerelésével. Úgy nézett ki, mint egy igazi cowgirl. A műsorszáma inkább számított egy vadnyugati párbajnak - egyedül -, mint táncnak, így egy kicsit eltúlzottnak éreztem az egészet, viszont egyedi volt és megnyerő.

Leroy is szerette volna megmutatni nekünk, hogy hol jött világra, így egy egyszemélyes brazil karnevált láthattunk tőle. Tay újfent szakadt a röhögéstől.

Penny, mint maga Mária, úgy mozgott a színpadon. Egy fél csípőkörzést nem láthattunk tőle, karót nyelten szerette volna bemutatni az ő saját műfaját, amit két szóval tudnék jellemezni: letisztult, lassú. Igazából nem tudnám sehova besorolni, tényleg nem láttam még ezt máshol.

- Na jó, most te jössz - pötyögtem a gépen, keresve Tay videóját, mire értetlenül nézett rám. - Nem csak az ellenfeleimet akarom látni, hanem téged is.

Legyintett egyet, mintha nem is érdekelné, hogy mit művelek a videójával, furcsamód ki is ment. Talán nem akarta látni?

- Sziasztok! - köszöntötte a nézőket és a zsűrit Tay, ahogy felsétált a színpadra. - Nicholas Taylor vagyok.

- Nick, honnan érkeztél? - érdeklődött Jennifer elvigyorodva. Szinte leesett az állam, mikor meghallottam, hogy valaki így szólítja Tayt. Eleinte hülyeségnek tartottam, hogy így használja a nevét, de el nem tudnám képzelni Nicholasként.

- Igazság szerint a vezetéknevemet használom, mindenki csak Taynek szólít - magyarázkodott zavartan, mivel egy pillanatig azt sem tudta kinek szóltak.

- Ez furcsa - ráncolta a homlokát David, aki valószínűleg levonta ugyanazt a következtetést, mint én, mikor értesültem erről. - Miért?

- Apám önimádatának köszönhető, rám erőltette a saját becenevét - vonta meg a vállát, mialatt elhúzta a száját.

Tessék? Mármint... hűha! Ez nem lehet igaz! Miket vágtam a fejéhez? Ő messze áll az egoista, gazdag féregtől, legalábbis ezt nem igazolja a neve. Egoistának egoista, féregnek féreg, de a nevének ehhez semmi köze. Ki vagyok én, hogy ez alapján bíráljam? Nem süllyedhettem le az ő szintjére, azon nyomban bezártam az ablakot, nem is néztem tovább, csak felpattantam és kisiettem a teremből.

Amit először megpillantottam, az az újságírók áradata volt, akik megostromolták a Just Dance! házat, és megállás nélkül kattintgattak odabenn, miközben mikrofonjaikat kis híján ledugták a bejutottak torkán. Ügyesen elslisszoltam mellettük és a liftbe érve megkönnyebbültem, hogy nem kaptak el. Az emeleten gondolkodás nélkül benyitottam Tay szobába, de nemhogy a fiút nem találtam, hanem valami egészen megdöbbentőnek lehettem tanúja.