2014. március 19.

Tizenharmadik fejezet: A pillanat

Hola! - villantsuk a nemlétező spanyol tudást. Mi van veletek gyerekek, hogy tetszik a jó idő? Nekem személy szerint a tavasz a kedvenc évszakom, szóval mosoly ül a képemen, az biztos! Íme, itt is lenne az első élő show egy része, remélem elnyeri a tetszéseteket, extra hosszúra sikeredett.
Puszi mindenkinek,
Bia

Káosz. Leginkább ezzel az egy szóval tudnám jellemezni a pénteket. Illetve van egy másik is: rohanás. Reggel Tay direkt egy órával előbb felkeltett, hogy tudjunk pihenni a nagy nap előtt. Feküdtünk az ágyunkban és csokit majszolva bámultuk a tévét, így terelve el a figyelmünket a mérhetetlen stresszről. Őszintén szólva már előre féltem attól, hogy az idegességtől lehányom a színpadot. A párom láthatta rajtam, hogy nagy gondban vagyok, ezért - isten tudja miért - úgy érezte, hogy idétlen pofákkal oldani tudja a feszültségemet. Ledőltem az ágyról röhögés közben, mert a helyes képén olyan hülyén festettek a dilis arckifejezések, mintha egy vegetáriánus élvezné a disznóvágást.
Már csak tizenöt perc volt hátra a pihenésből, így a telefonom kezdtem el böngészni stresszoldó tippeket. Miután az internet felmondta a szolgálatot - rengetegen használjuk egyszerre -, inkább a hasamra helyeztem azt és kifújtam a levegőt.
- Ne tedd oda a telefont - közölte velem Tay, el sem nézve a tévé felől. Éppen valami dilinyós film végét játszották, a szobában félhomály uralkodott a sötétítők miatt. Összeráncoltam a homlokom, nem értettem mi baja. - Káros sugarakat bocsát ki - folytatta, azonban ezzel még mindig nem segített rajtam. Értetlenül meredtem rá, mire felsóhajtott és a hasamra bökött. - Méh.
Pár pillanatig csak bámultam rá, hisz neki nem sok köze volt az én méhemhez.
- Rachel megfertőzött, vagy mi történt veled? - érdeklődtem, bár ez nem sikerült elég frappánsra, hiszen hetek óta nem is találkozott a lánnyal. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy végleg megszállta a feminizmus.
- Lenne egy bátyám, ha nem halt volna meg néhány hetesen a koraszülött kisbaba. Anyám újra és újra elmesélte nekem a szülés borzalmas történetét, így kötelességemnek érzem, hogy játsszam Semmelweiss Ignácot - tárta szét a karjait drámai hangsúllyal a hangjában, majd rájött, hogy ezt valószínűleg nem érthetem. - Tegnap elbeszélgettem Timmel, aki az európai történelemről tartott kiselőadást nekem - magyarázta, hogy miért emlegetett nekem múlt századi alakokat.
- Úgysem akarok gyereket, szóval mindegy - legyintettem, abban a reményben, hogy hanyagolhatjuk ezt a témát, csak sajnos Tay nem olyan, aki kihagyna akár egy alkalmat is, hogy szívja a vérem.
- Nő létedre nem akarsz gyereket? Bár meg tudlak érteni, ha ezeket a géneket örökölné a gyerek, szegényke nem sokra vihetné - gúnyolódott, megszakítva az aggódó férfi látszatát.
- Elképesztő, hogy a cinizmusoddal mennyire fején tudod találni a szöget! - nevettem el magam hitetlenül.
Mikor Mattet megismertem, már rögtön az elején tudatta velem, hogy ő nem szeretne gyereket, ha pedig nekem ez így nincs rendben, akkor inkább hagyjuk az egészet. Hogy őszinte legyek, szerettem volna gyereket. De érte lemondok róla, és így három évvel később már nem is vágyom arra, hogy valaha hatalmas kínok között kipottyanjon belőlem egy baba. Matt oka a következő: az ő nagyapja orvosilag igazoltan őrült volt, hangokat hallott és veszélyes dolgokat művelt. Cukorbeteg volt, az egyik fülére süket... rengeteg baj volt szegénnyel, és nem állíthatjuk, hogy Matt édesapja nem jár ki-be a kórházból. A barátomnál nem találtak semmi aggasztót, de hordozza a géneket, és állítása szerint senkinek nem kívánja azt, amit a családjában tapasztalt, nem akar olyan gyereket nevelni, akinél ez előfordulhat.
- Matt nem szeretné továbbadni azt, amit ő hordoz. A családjában voltak érdekes emberek.
Nem is értettem, hogy egyáltalán miért méltatom őt arra, hogy bármit is megmagyarázzak neki. Viszont valamiért úgy éreztem, hogy ezt nem hagyhatom a levegőben lógni.
- Erről két dologra következtetek - fordult egész testével felém, így hálát kellett adnom, hogy sötét volt és az ágyaink közt tátongott egy lyuk, mert nem kellett látnom a gusztustalan barna szemeit. Egy szem akkor mutat, hogyha kék, nekem is barnák, és nem nevezhetők szépnek. - Az első, hogy bár Matt még csak el sem jegyzett, te már száz százalékig biztos vagy benne, hogy vele éled le életed hátralevő részét. A második pedig, hogy Matt csak játssza a hős szerelmest, igazából egy szemét, aki nem akar gyereket mert retteg az elkötelezettségtől, és ezzel a béna szöveggel takarózik.
El sem lehet képzelni, hogy mennyire gyűlöltem. Tay maga volt a megtestesült ördög, a felszín alól néha előkacsintott az angyal, de egyébként semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármilyen emberi érzés lakozna benne. Onnantól kezdve figyeltem rá, minden mozdulatára. Rengeteg dolgot felfedeztem vele kapcsolatban, ahogy egyre inkább csak figyeltem, akár egy kísérleti nyulat. Észrevettem, hogy mindig megrándul a szája széle, mikor vérig sért. Ha boldog, akkor a bal szeme kicsit összeszűkül. Mikor ideges, a kezei akaratlanul ököllé formálódnak és lefelé néz.
- Okosnak képzeled magad, csakhogy semmit sem tudsz. Matt nem szemét, ő a tökéletes példánya a fajtádnak. Képzeld, ő sosem féltékeny - újságoltam, habár nem éppen ezzel kellett volna előrukkolnom, borzasztó gyerekesen viselkedtem.
- Igazán? És mit mondott, mikor megtudta, hogy egy szobában alszol velem?
Régóta nem féltem az őszinteségtől Matt-tel szemben. Azonban rettegtem attól, hogy majd egyszer közölnöm kell vele, hogy tulajdonképpen Tayjel élek.
- Jól fogadta - füllentettem vörös arccal, ami egyértelműen leleplezett a párom előtt. Sosem tudtam jól hazudni, ez a probléma velem. Ha szerencsém van, néha nagyon ügyeseket tudok lódítani, de általában nem tartozik az erősségeim közé.
- Nem mondtad el neki, igaz? - vigyorodott el gonoszan, mire csak bólintottam.
Ezután kezdődött meg az, aminek a végeredménye a végső kimerültség. Először is Ed nélkül gyakoroltuk azt a fránya végső mozdulatot, ami egyre jobban ment. Ez nem hátrány, így pár órával a fellépés előtt. Később a csoportos produkcióval kellett foglalkoznunk, ami jóformán elvette az egész napot. Öt koreográfus dolgozott velünk, Jim is jelen volt, megpróbálta ránk kényszeríteni a pontos mozdulatokat, viszont kezdtem úgy érezni, hogy sosem lesz elég jó neki. Csak azért kell egy valamire való közös performanszot összehoznunk, hogy húzzuk a műsoridőt és többen szavazzanak. Kezdtem rájönni, hogy miről szól ez az egész: mint minden más, ez is csupán a pénz rabja.
Miközben szenvedtünk a lépésekkel, nyílt az ajtó és egy pocakos, sálas, bajszos úriembert pillanthattunk meg. A legtöbben lefagytak ijedtükben, talán tudták, hogy kivel van dolguk, én azonban csak a homlokomat ráncoltam.
- Remélem jól érzitek magatokat a versenyemen - vigyorodott el a maga ötven éves szájával, mire mindenki kuncogni kezdett. Tehát ő a főszervező.
Rájöttem, hogy a Just Dance! kitalálója és megvalósítója olyan helyet tölt be a versenyzők szívében, mint az iskolásoknak az igazgató. Tekintélyt parancsoló mély hangjával félelmet keltett mindenkiben, még Jim arcán is átsuhant valami rettegésféle. Nem véletlen, hiszen tőle függ a mi jövőnk, és az alkalmazottak megélhetése. Ő azt tesz, amit csak akar. Akkor zár ki a versenyből, amikor kedve tartja, és ha valamelyik koreográfust vagy stábost nem találja megfelelőnek, már keresheti is a következő állását. Bár a mi táncsegédeinknek nem kellett félniük, hiszen enélkül is ott van nekik a táncstúdió, azonban rájöttem arra is, hogy piszok jól kereshetnek ezzel a melóval, így nem mindegy, hogy itt lesznek-e velünk a végéig, vagy pedig mehetnek vissza oktatni. Időközben az is kiderült, hogy a neve Walter, és ő a csatorna feje is. Hozzánk még csak nem is szólt a roppant szellemes megnyilvánulása után, Jimmel váltott pár szót majd tovább is állt, mire megkönnyebbülten lélegeztünk fel. A szemem sarkából láttam, ahogy Tay szája felfelé kunkorodik, bár igyekezett elfojtani, hogy remekül szórakozik a versenytársai félelmén.
Ezek után pár utcányira, a valódi színpadon kellett elpróbálnunk a saját produkcióinkat, és a közöset is. A Just Dance! élő műsoros színpadi terme úgy festett, mint egy aréna vagy egy stadion. Először is, a színfalak mögött kapott helyet az a folyosó, amin végighaladva mindenkire várt egy külön öltöző, sminkesek és fodrászok készenlétben, valamint mosdók. Kicsit olyan volt az egész, mint egy sztár külön helyisége, és ettől aztán mosoly ült ki az arcomra, én is igazi csillagnak érezhettem magam. A színpad még nem volt megvilágítva, így normál állapotában csak egy fekete paca volt az egész, a LED fal mögül egy lépcsőfok vezetett le, utána pedig egy hatszög alakú létesítmény, ami a rendelkezésünkre áll tánc közben. Rendes megvilágításnál kék és sárga fények övezték az egészet, ez előbbi inkább a háttérre vonatkozott - ahol látszott is a logó meg a felirat -, utóbbi pedig a helyiség többi részére. Az emelvény körül amerre csak a szem ellátott, székek sorakoztak. Kismillió ember elfért ott, ezért ennek láttán kezdtem egy kicsit félni, hogy ennyi lélek előtt kell majd bizonyítanom és nem elhánynom magam. Most is ültek páran a sorokban, stábosok, akik ellenőrizték, hogy minden flottul ment-e. Ha belegondolok, talán az ő munkájuk a leglényegesebb.
Miután Jim úgy ítélte meg, hogy készen állunk, jöhetett a divatguruk dolga, akik felkészítettek minket az estére, ami a külsőt illeti. A színfalak mögötti szobában ültem egy széken, ahol a tükör volt a legdominánsabb fali burkolat, szinte bárhova néztem, Amy Prince idegtől tajtékzó képét láttam. Körülöttem is mindenhol az arcokon és a hajakon dolgoztak, hajszárítók monoton hangja töltötte be a teret, miközben az arcomra került egy vastag máz. Az asztalokon sminkkészletek és hajsütővasak sorakoztak, de ha átlestem a folyosó túloldalán helyet kapó szobába, ahol a fiúkon munkálkodtak, leginkább csak hajlakkot és púdert véltem felfedezni. Megpörgették Tayt a székében, mire elkaptam a tekintetét és a kinézetét is megszemlélhettem. A frizuráját az égnek állították - nem mintha nem lett volna ilyen eredetileg is -, és már előre féltem attól, hogy Davis mit fog majd ehhez szólni, előreláthatóan egész este ezen fog nyavalyogni. Rájöttem, hogy a barátaim fizetésének nagy része abban az időszakban arra ment el, hogy ide-oda repkedtem a munkahelyük és Miami között. Nem kértem őket erre, de kifejezetten jólesett, hogy megtették értem.
Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem. Egyik percben még az unalmas életemet éltem, feküdtem a kanapén és a tévét bámultam péntek esténként, a másikban pedig már a színpad szélén ültem Tayjel fél hétkor - fél órával a kezdés előtt -, a hozzátartozóinkra várva, akik nem csak előbb jöhetnek be, de az első sorokban ülhetnek a színpad mellett közvetlenül, ráadásul kedvezményes a jegyük ára is.
- Amy! - visította Pink önfeledten, ahogy átverekedte magát Robbie raszta haverjain és a nyakamba borult. - Annyira szurkolok neked! - suttogta a hajamba.
- Hol vannak a többiek? - tudakoltam gombóccal a torkomban, ami nem az ő hibája volt, hanem a folyamatosan telítődő közönségi soroké. - Hol van Matt?
- Matt mindjárt itt lesz, vesz valami üdítőt. Rachel bepasizott, Davis úgyszintén, Honey pedig...
- Honey? - szakítottuk félbe kórusban Tayjel. Nem értettem, hogy a párom húgának mégis mi köze a barátaimhoz.
- Ja, persze! - csapott a homlokára Pink, mintha megfeledkezett volna valamiről. - Összefutottunk a húgoddal a váróban, mivel már itt vagyunk két nyomorult órája - sóhajtott fel drámaian. - Mintha nem is lenne köze hozzád, ő egy angyal! - közölte Tayjel csillogó szemekkel. - Ambiciózus, szeretetre méltó, fiatal és... - hagyott egy apró szünetet az áradozás közepette, mintha most érkezne a legfelemelőbb hír - ízlett neki a sütim! Ami rád nézve nem a legjobb - fordult újra felém -, mert megette az összeset. Pedig neked hoztam!
- Nem számít, Matt úgyis felfalta volna - legyintettem, majd megpillantottam a kibővült csapatom egy részét Shannon büszke szülei mögött.
- Kicsim - rántott egy magabiztos mozdulattal magához Matt. - Hiányoztál.
Édes csókot lehelt a számra, amibe beleborzongtam. Rachel levakarta rólam a bátyját és megölelt, majd udvariasan bemutatta az újdonsült barátját, Duke-ot.
Duke egy legalább kétszáztíz centis egyén volt, így Rachelnek még a magassarkújában is emelkednie kellett egy kicsit, ha meg akarta puszilni. Nem volt teljesen kopasz, de a haja csak rövid, tüsi szálakban kémlelte a világot. Az arca szigorú volt és kemény, ami első pillantásra megrémített, majd megláttam a szemében a kedvességet és kicsit megnyugodtam. Mikor a fiú felfedező útra indult a sorok között, Rach végre beszélhetett a pozitívumairól nyíltan.
- Tudod, Duke orvos. Szolgált a hadseregben, és van három kutyája! Chicagoból érkezett, de az anyja angol. Wow! - ámult még mindig újdonsült barátja tulajdonságain. Igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra, bár biztos voltam benne, hogy ez a kapcsolat nem lesz hosszú életű. Rachel általában egy hónap után talál valami hibát a srácokban, és kivágja őket. Jogosan. - És most jön a csavar: az öccse is itt van, de soha nem találnád ki, hogy kire vetett szemet! Davisre!
Kissé felkavarodott a gyomrom erre a kijelentésre, bár a barátnőm boldog volt. Ez enyhén betegnek tűnt az én szemszögemből: a barátnőm pasija a barátom pasijának a bátyja. Mi? Szerencsére Davis még nem érkezett meg közénk, így nem kellett ezzel vizuálisan is szembe néznem.
Ekkor pillantottam meg Honeyt, aki Rami indiai családtagjain kellett, hogy átküzdje magát. Tay pillantása felvillanyozódott, ahogy kiszúrta a lányt a tömegben. Hatalmas vigyor ült aki a képére, és a megkönnyebbülés meg a nyugalom elegyét véltem felfedezni rajta. Felpattant és a lány elé szaladt, felkapta örömében és össze-vissza puszilgatta. Sosem láttam még ennyire boldognak, és ismét ott tartottam, hogy Davisnek volt igaza: jóképű.
Percekig döbbentem figyeltük őket, majd az alig húszéves lányka - aki teljesen egyedül érkezett, rejtély, hogy honnan - elengedte a páromat és közelebb lépve hozzánk kezet nyújtott nekem.
- Honey Taylor - mutatkozott be illemtudón, majd miután megráztam a kezét szorosan átölelt, amit viszonoztam. Pinknek igaza volt, angyali teremtés. - Nagyon vigyázz a bátyámra - suttogta elhúzódva tőlem. Nem értettem, hogy mire gondol, hiszen én vagyok az utolsó, aki bármivel hathatna Tayre, de azért bólintottam.
A fiú is visszatért hozzánk, de tisztán látszott rajta, hogy hiányol valamit. Folyamatosan a bejáratot kémlelte, minden bizonnyal várt még valakit.
- Nem jön el - rázta meg a fejét elkeseredetten Honey, hogy a testvére tudtára adhassa és az ne szenvedjen tovább.
- Gondolhattam volna. Beszéltél vele? - tudakolta, és bár nem tudhattuk kiről van szó, feszülten figyeltük a párbeszédet. Ami azt illeti, nekem több tippem is volt arról, hogy kire várhatott a fiú.
- Tegnap telefonon - felelte a húg. - Túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy megengedje magának az utazást. Bár szerintem semmi dolga nincs, csak nem akar találkozni veled, fél a reakciódtól. Hogy őszinte legyek, meg lehet érteni.
- Úgy véled? - sóhajtott fel Tay. - Öt hónapja nem láttam, de fogalmam sincs, hogy mit tennék a viszont látásnál. Az egyik felem megfojtaná, a másik megcsókolná.
Puff, apuci kilőve. Maradt Cassidy.
- Én a fojtást választanám - dünnyögte Honey, de erre Tay már inkább nem válaszolt.
Davis is megérkezett, egyelőre fiú nélkül, viszont nála minden csak idő kérdése. Társalogni kezdett a csapat, nekem pedig feltűnt, hogy mennyi hozzátartozója van valamennyiünknek. Mindenki a szüleivel/barátaival volt elfoglalva, kivéve egy személyt. Akinek már nem maradt félteni való ismerőse... Kim. Kiszúrta, hogy figyelem, de nem kapta el a tekintetét, ahogy azelőtt többször a héten, hanem halványan elmosolyodott és széttárta a karját. Olyan elhagyatottnak tűnt szegény, hogy megesett rajta a szívem. Szóltam a többieknek, hogy mindjárt visszajövök, odasétáltam a lányhoz, miközben körülöttünk hátsósok dolgoztak és versenyzők izgultak.
- Ennek nem így kellett volna történnie - túrt a hajába, megelőzve engem a beszédben. Azt hittem, hogy a kis indiai fiúra gondol, aki a szüleivel beszélgetett.
- Náluk ez biztosan bevett szokás, hogy ilyen korán megszabják a választottadat. Ne keseredj el emiatt - vigasztaltam, bár nem voltam benne biztos, hogy ettől megnyugszik majd.
- Hahó, én rólunk beszélek - nevetett fel jóízűen.
Elnézést kértem tőle, ő is így tett, szóval a kapcsolatunk némileg kezdett helyre jönni. Azonban megérkezett Davis barátja, Duke öccse, így vissza kellett térnem a saját társaságomhoz.
- Amy, ő itt Will.
Will hasonló adottságokkal rendelkezett, mint a bátyja, csakhogy az ő arca sokkal gyermekibb és pajkosabb volt, valamint kicsit a haját is hosszabbra növesztette.
Viszont nem volt időnk sokáig cseverészni vele, ugyanis Tayt meg engem hívott a munka, így hátra siettünk az öltözőinkbe, amik egymás mellett kaptak helyet. Megfordult a fejemben, hogy talán együtt kéne lennünk az utolsó percekben, végül azonban elvetettem ezt az ötletet. Összefutottunk Cameronnal és Kellyvel akik a színpadra igyekeztek, valamint a zsűrikkel is.
Az öltözőmben gyorsan átvedlettem a hip-hop szerelésembe, mivel miután a három nagy ember elfoglalta a helyét és a műsorvezetők szóltak pár szót, a közös produkcióval kellett nyitnunk.
A tükör előtt állva a kinézetemet kémleltem. Bumszli, színes tornacsukát aggattak a lábamra, miszerint ez illik a stílusomhoz. Ők tudják... Egy buggyos, graffitis mintázatú nadrág lógott rajtam, ami a sípcsontom közepéig ért, és minden mozdulatomnál megcsillantak rajta a fekete csíkok. A felsőm pedig egy egyszerű, almazöld póló volt, ami kihangsúlyozta a karcsúságom, mivel úgy tapadt, mint egy rágógumi. Egy kemény baseballsapkát is felhelyeztem a fejemre, amitől aztán úgy néztem ki, mint egy utcai táncos, vagy egy fiú. De ennek ellenére határozottan tetszettem magamnak.
- Amy - kopogtatott az ajtómon Tay, mire odakaptam a fejem. Nagyjából hasonló szerelésben volt, mint én. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a Step up első részéből állna előttem Channing Tatum.
Biccentett a fejével a színpad felé, mire görcsbe rándult a gyomrom. Szerettem volna pánikolni, viszont nem akartam, hogy elveszítsem magam fölött az irányítást, így inkább csak haboztam, majd megpróbáltam elengedni magam, és becsuktam magam után az öltöző ajtaját.
A színpad bal szélénél álltunk meg, még hallottam, ahogy a közönség tapsol, aztán már csak a zene dübörgött a fülemben őrült hangosan, ahogy még sosem hallottam. Tay mellettem állt, szinte teljes nyugalomban, mialatt Shannon a balett felszerelésében szökellt a színpadon, oldalán Kerryvel, aki hozta a formáját.
A műsorszámnak az volt a lényege, hogy minden pár - valamelyik irányból - felvonul az emelvényre, és néhány másodpercig visszaidézi a válogatón nyújtott teljesítményét. Utána pedig az egész össze lesz mixelve, különböző stílusok mozdulatait láthatjuk, ezeket már egyszerre kell mindenkinek alakítania. Így felkészíthetjük a nézőket arra, hogy pontosan mi vár rájuk az elkövetkezendő hetekben.
Fejben számoltam az ütemeket, nehogy véletlenül ne jusson eszembe, hogy mikor kell megjelennem a színpadon.
- Nem kell izgulnod - suttogta Tay, folyamatosan előre bámulva, mintha ez biztosítaná számára a nyugalmat. - Ez még csak egy kis ízelítő a közönségnek, a kamera pedig folyamatosan mást mutat, észre sem veszik, ha hibázol.
Lehet, hogy sértésnek szánta, de azért furcsamód egy kicsit megnyugtatott, hiszen szokás szerint igaza volt.
- Tartogasd a páros attrakcióra a félelmed - folytatta, majd felém fordította a fejét és lenézett rám. A sötétségben alig láttam belőle valamit, és szinte figyelni se tudtam rá, mivel még mindig az ütemekre koncentráltam. - Ne gondolkozz! Élvezd! Táncolni fogsz az embereknek, nem erre vártál, amióta az eszedet tudod? Mutasd meg a szüleidnek, hogy volt értelme!
Nem tudtam reagálni, mivel az énekes elérkezett ahhoz a sorhoz, aminél nekünk kellett a színpadra vándorolnunk, így felgyúltak a fények körülöttünk és leléptünk a lépcsőről.
Az egész terem tele volt tömve emberrel, még ha akartam volna se tudtam volna megtalálni Pinket és a többieket.
A lépések és a stílusok követték egymást, és sikerült teljesen egyszerre mozognunk. Nem is emlékszem, hogy mit műveltem a színpadon, mivel az adrenalin és az idegesség pozitív hatásai által mindent beleadtam. Robbanjon! - apu mindig ezt hajtogatta. Egyetlen mozdulatra emlékszem, mégpedig akkor, mikor a keringő volt terítéken. Clair és Tim kedvencei, látszott is az arcukon, hogy boldogok. Tay megragadta a kezem, és magához pörgetett. Szemben álltunk egymással, egyik keze a csípőmet tartotta, másikkal pedig a kezemet fogta, míg én a szabad ujjaimmal megkapaszkodtam a nyakában, hogy a nagy lendülettől nehogy leboruljunk a színpadról. Először is elég furcsán nézhetett ki ez az egész a mi öltözékünkkel, de abban a fél másodpercben, amíg a teste az enyémhez simult, ez eszembe se jutott. A próbákon teljesen más volt, akkor csak úgy megtartott, és a koreográfusokat figyelte. Most azonban belenézett a szemembe, én pedig újra azt a srácot láttam benne, akiről az első találkozásunkkor még azt gondoltam, hogy normális. Ugyanúgy nézett rám, mint akkor, és ez valahol megrémített, valahol pedig különös érzelmeket váltott ki belőlem. Az arca alig pár centire volt az enyémtől, és abban a minutumban valamiért boldognak éreztem magam. Azt éreztem, hogy minden elérhető, hogy ha felugranék, elérném a csillagokat, és ha megcsókolnám, sosem lenne vége. Persze nem akartam megcsókolni, még csak a szájához érni se szerettem volna, soha. De akkor, a tánc varázsától elhittem, hogy nem is gyűlöl engem, én sem gyűlölöm őt, hanem minden tökéletes. Úgy éreztem, hogy sikerülni fog. Aztán a pillanatnak vége lett, és következhetett a jazz balett.
Már csak arra emlékszem, hogy az öltözőmben ülök. Az asztalra támaszkodva bámultam magam a tükörben. Kicsit megijedtem, hogy talán a rövidtávú memóriám károsodást szenvedett, mikor láttam Edet balettozni, és mivel az agyam szeretné ezt örökre elfelejteni, talán mindent kitöröl. Akkor kezdtem csak megnyugodni, mikor hallottam a színpad felől érkező zene ritmusát, átjárta az egész testemet és a szívemmel együtt dobogott.
Kopogás.
Nem tudtam ki lehet az, és őszintén szólva nem is vágytam társaságra, de az illető nem várt megerősítést, csak benyitott. Odafordítottam a tekintetem, és egy kivörösödött szemű fiúval találtam szemben magam, potyogtak a könnyei az arany atlétájára. Megállt az ajtóban, miután becsukta maga után. Néma csendben várta, hogy megszólaljak, én azonban lefagytam, megmozdulni sem voltam képes, az agyam kikapcsolt és leesett az állam. Viszont ő is hajthatatlan volt, néma maradt, úgyhogy megerőltettem magam és kipréseltem néhány szót az ajkaimon.
- Charlie... mi történt? - nyögtem cérnavékony hangon. Zsepit nyújtottam neki, így megtörölte az orrát és a szemét, ezután pedig hajlandó volt beljebb csoszogni. Megragadtam a karját és leültettem egy székre, így már kezdett kicsit feloldódni, majd néhány perc után megszólalt. Tagoltam beszélt, gyakran tőmondatokban, lassan és halkan, mintha titkokat közölne velem. Feszülten figyeltem, nem akartam félbeszakítani, hátha akkor meggondolja magát és ismét elhallgat.
- Nem tudtam kihez forduljak, senki nem értene meg. Ráadásul a laza imidzsemet sem szeretném összetörni, Kim előtt meg pláne. Te olyan érettnek nézel ki, kívülről és belülről is - sóhajtott fel, én meg szerettem volna ezt bókként felfogni. - Tudod, a szüleim nem jöttek el. Azt ígérték itt lesznek, de hazudtak. Sosem volt velük túl jó a kapcsolatom, nem ilyen pályát szántak nekem, plusz azt sem szeretik, hogy ilyen vagyok. Tudod... ilyen - magyarázta végigsöpörve magán. - De én még gyerek vagyok, te is látod! Idén leszek tizennyolc, és rossz viselkedés ide vagy oda, nekem ők kellenek. Kell, hogy itt legyenek és kell, hogy azt mondják megérdemlem. Talán azt gondolod, hogy el vagyok kényeztetve, és jól gondolod. Sosem volt hiányom semmiben, és emiatt meg a suli miatt lettem olyan, amilyen. Ezen már nem lehet változtatni és nem is akarok, de akkor sem esik jól, hogy nem jöttek el.
A padlót bámulta és elkeseredett képet vágott. Már nem pityergett, de a szeme vörösen villódzott, és az arca is kipirosodott. Megsajnáltam. Szerettem volna szorosan átölelni és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz.
- Tudod, az én szüleim már meghaltak. De ha még élne az apám azt mondaná neked: Charlie, szedd össze magad! Ha bizonyítani akarsz a szüleidnek, akik nagy valószínűséggel a tévéből figyelnek, a legtöbb, amit tehetsz, hogy kimész arra a színpadra és megcsinálod! - mosolyodtam el azon, mennyire élethűen tudom apámat utánozni, aki mindig annyi lelket tudott önteni belém. - Ha jól tudom, ti léptek színpadra utoljára. Szeretnék segíteni, de úgy érzem én nem tudok. Ha valakivel beszélni akarsz, két embert tudok ajánlani: Kim és Clair. A többi már rajtad múlik.
Bólintott és felállt, visszaszívta a könnyeit majd megpróbált menő képet vágni, és egy pillanatra belenézett a tükörbe, hogy csekkolja a kinézetét. Szó nélkül felnyitotta az ajtót, de még visszanézett rám, mielőtt becsukta volna maga után. Biccentett a fejével, arra utalva, hogy köszöni, tőle pedig ennél többre nem is volt szükségem.
Az este előrehaladtával egyre csak nőtt bennem az izgalom. Néhány produkció és reklám után a folyosón kezdtünk bandázni. Shannon nehezményezte, hogy ilyen bénán sütötték be a haját, Vendy alig bírt magával, Carla pedig teljes nyugalommal bújt egy könyvet, mivel ő és Josh vonultak színpadra elsőként. Sok ismerős dal csendült fel a színpadon, amikre ösztönösen trappoltam a lábammal, ezzel még inkább idegesítve a többieket, viszont én nagyon is élveztem.
Alig kúszott el néhány perc a fejem felett, máris az ötödikeken volt a sor, vagyis Tayen és rajtam. Felugrott a szívem a torkomba, miután az egyik stábos közölte velünk, hogy a reklám után következünk. Időközben megérkezett Jenna Dewan-Tatum is, aki a sztárfellépőjét képezte az estének. Viszont én csak a műsor végén tudtam pár szót váltani vele... elképesztő volt!
Mire újra a színpad mögé álltunk, már más hacuka díszelgett rajtam. Csillogó ezüstbe lettem burkolva tetőtől talpig, ahogy Tay is. Szikráztunk a sötétségben, mialatt a LED fal mögött idegesen várakoztunk. A gyomrom görcsösen balettozott odabenn, és talán az volt az első alkalom, hogy nem örültem táncnak. A két lábamat egymás mellé szorítottam, hátha együtt erősebbek, mert egyébként kocsonya módjára remegtek és félő volt, hogy összecsuklom, mint egy bicska. A karjaimat magam mellé engedtem, és arra kényszerítettem az ujjaimat, hogy ne ropogtassák egymás, mert a végén valami eldugott mikrofonon keresztül a közönség is tanúja lehet a zaklatottságomnak. A fejemben cikáztak a gondolatok és bokszmérkőzést vívtak, hogy melyikük érvényesülhessen. Újra meg újra lepörgettem magamban a lépéseket, azonban ilyenkor már kihagy az agyam, tehát esetenként nem ugrott be rögtön, hogy mi következik, ami egyre csak fokozta a nyugtalanságomat. Az agyamra szürke köd ereszkedett, csődöt mondott, amibe igyekeztem beletörődni. Innentől már csak az ösztöneimben bízhattam. A szapora légzésről és arról, hogy hallhattam a saját szívverésem, inkább ne is beszéljünk.
Hallhattunk néhány dolgot a kisfilmből, amit levetítettek a fal másik oldalán, a próbákra helyezték nálunk a hangsúlyt, így néha ideges fújtatás, néha pedig fáradt kacarászás hallatszott, meg pár interjúból bevágás, amiket készítettek velünk a gyakorlások után a héten.
- Szerencsehozó-pacsi? - emeltem a magasba a tenyerem, és Tay felé irányítottam azt, aki a cipőjét bámulta és nagy valószínűséggel imádkozott. Felnézett és furcsán pillantott felém, mire felhagytam a próbálkozással és leeresztettem a kezem. Elvigyorodott a csalódottságomon, majd legnagyobb meglepetésemre felsóhajtott és pacsipózba helyezte az egyik kezét, várva, hogy belecsapjak. Önfeledten, szinte ugrándozva örömömben tettem eleget ennek, nagyot ütöttem a tenyerébe, ami hangosan csattant, piros nyomot hagyva rajtunk. Nem is értettem, hogy minek örülök ennyire.
- Készen állsz? - tudakolta, mikor felhangzott a dalunk első üteme. Úgy véltem, hogy kissé késő ezt kérdeznie, már úgyis mindegy.
- Azt hiszem...
A fal nyílni kezdett és a feszültségem abban a szempillantásban elröppent. Bizton állíthatom, hogy a LED fal mögüli kilépés a legcsodásabb érzés, amit valaha átélhettem.
Go!
Az énekes felüvöltött, erre mindketten levetettük magunkat a lépcső tetejéről egy magabiztos ugrással. A boldogság és az elégedettség egy mosoly formájában csüccsent ki az arcomra, jelezvén, hogy végre ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna. Az első rúgások után feloldódtam, és mikor néha-néha szemben találtam magam Tayjel, azt vettem észre, hogy az ő arcáról is süt az öröm, amitől úgy éreztem, hogy kicsattanok az energiától. Két vidám fiatal egy színpadon... félsiker. Annyira megfeledkeztünk az izgalomról, aminek a helyét átvette a jókedv, hogy egyes részeknél, mikor a mozdulatok és szöveg is úgy érkezett, egymáshoz borzasztó közel állva elkiáltottuk magunkat:
Are you gonna be my girl?
Nem hallhatták a hangunk, hiszen a zene üdítő dübörgése elnyomott minden mást, még Matt és Pink fészkelődését is, hisz ők sosem bírnak megülni egy helyben.
Szinte meg is feledkeztem az utolsó mozdulatunkról, aminek az volt a pozitívuma, hogy így idegeskedni is elfelejtettem miatta. Már csak akkor éreztem félelmet, mikor Tay vállára helyeztem a kezem és a lábaimat a kezeibe nyomtam.
Abban a szent minutumban, mikor a levegőben elengedte a végtagjaimat, megfogadtam Ed tanácsát. Teljes mértékig átadtam magam az érzésnek, üresnek és törékenynek éreztem magam, ugyanakkor szárnyaltam is. A levegő rabjává váltam, a talpam alatt is csak azzal találkoztam, így különleges helyzetbe kerültem. Nem olyan volt, mint mikor az ember ugrik egyet. Legalább két méter magasságba lettem emelve, és ahogy a pillanat lassan véget ért, a szüleim arcát véltem felfedezni a csukott szememen át. Büszkén mosolyogtam rám, körülölelte őket valamiféle aranyozott dicsfény, akár az angyalokat. Talán éppen ez a magyarázat.
Aztán újra felnyíltak a szemeim, mikor már Tay biztos kezeiben éreztem a testem. A látószervét kémleltem, miután a zene megszűnt, majd pillanatokon belül már a földön tudhattam a teljes súlyom. Tapsvihar tört ki és néhány szektor talpra pattant, annyira tetszett nekik az előadásunk. Én már csak vigyorogni voltam képes, annak ellenére, hogy kiszúrtam a közönség sorai között azt a hátsóst, aki mutatja, hogy mikor kell tapsolni.
- Azt kell, hogy mondjam - igyekezett túlüvölteni a hangzavart Carl -, hogy ti ketten voltatok a legnagyobb kérdőjel. Nagyot buktatok a válogató után, de a dalaitokkal beloptátok magatok a szívünkbe, talán emiatt a hasonlóság miatt kerültetek végül össze.
A szemem sarkából láttam, ahogy David megvakarta a homlokát és alig észrevehetően megrázta a fejét...
- És ezzel aztán bebizonyítottátok, hogy bennetek van a zene, a tánc, a rock and roll és minden, amire szükség van ebben a műsorban! Köszönöm! - fejezte be Carl a dicséretét, bár tőle nem is számítottam másra. Ahogy a színfalak mögött hallottam, mindenkihez csak kedves szavai voltak.
- Tay - vette át a szót Jennifer, miután egy korty vízzel csillapította a szomját. - Tudod, hogy nagyon szeretlek, így azt hiszem kezdek féltékeny lenni rád, Amy drága - villantotta szikrázóan fehér mosolyát, mire én csak nevettem, Tay pedig mosolygott. Közben szerettem volna elterelni a figyelmem arról, hogy legalább kétszáz kamera dokumentálja minden rezdülésem, és nem tudom miért, de az is feszélyezett, hogy Tay volt barátnője valószínűleg éppen ezt a műsort nézte. - Minden esetre szeretném elmondani, hogy a dolgok lehetnek köztetek bármennyire kuszák, ezt odatettétek. Szép volt!
Az egyetlen női zsűritag - ahogy mindenki más is a Just Dance!-ben - bizonyára tisztában volt azzal, hogy a kapcsolatom Tayjel nem volt éppen felhőtlen. Ennek ellenére azonban szerintem is sikerült valami elfogadhatót összehoznunk.
David következett.
- Mikor kinyílt a fal, azért imádkoztam, nehogy valamelyikőtök leszaltózzon onnan, végül szerencsére erre nem került sor - sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi. Éreztem, ahogy Tay a derekamnál fogva tartott, ami nélkül valószínűleg összeestem volna, annyira elfáradtam a megelőző három percben. - Látszott rajtatok az energia, aminek gondolom az a magyarázata, hogy éjt nappallá téve gyakoroltatok, hiszen ha jól értesültem egy szobában laktok - folytatta az értékelést, csakhogy eme szavak hallatán a pulzusom az egekbe szökött. Vadul keresni kezdtem a szememmel a tömegben Mattet, de sajnos nem találtam meg, így várható volt, hogy pillanatokon belül tényleg összeesem. Nem voltam biztos benne, talán csak a tébolyultságom szülte ezt a képzeletet, de mintha ezután Tay erősebben tartott volna, mint korábban. - Meglátjuk, hogy mit hoztok jövő héten, az már biztos, hogy én várni fogom.
Ezzel le is zárult a zsűrik vélemény nyilvánítása, Kelly suhant mellénk hátulról gyönyörű, földig érő, vérvörös ruhájában, amit már az öltözőjében kiszúrtam.
- Úgy hallom csupa jó kritika érkezett, hogy érzitek most magatokat? - dugta az orrom alá a mikrofont hirtelen, így egy pillanat habozás után tudtam csak kinyögni valamit.
- Én a magam részéről nagyon élveztem, úgy érzem, hogy a saját elvárásaimnak sikerült megfelelnem, és már izgatottan várom az eredményt - mosolyogtam a nőre boldogan.
Ekkor Taynek nyújtotta a mikrofont és feltett egy másik kérdést.
- Minek a következményeképp kötöttetek ki egy szobában?
Pedig már azt hittem, hogy van esélyem arra, hogy Matt esetleg nem figyelt az első alkalommal, mikor ez szóba került. Most aztán száz százalék, hogy leszedi a fejem.
- Abban biztos lehetsz, hogy nem önszántunkból. Kim és Charlie, a hajdani szobatársaink összeköltöztek, így engem átkényszerítve Amyhez - mesélte Tay, legnagyobb örömömre kihagyva a legfontosabb részleteket, például ennek miértjét.
Kelly bólintott, majd a kamera felé fordult, míg egy másik a mi arcunkat célozta meg. Egy fény belevilágított a szemembe, ezért nagyon kellett erőlködnöm, nehogy hunyorogjak. Közben a háttérben a jellegzetes Just Dance! dallamokat hallhattunk, amelyen szépen lassan kezdtek roppant zavaróak lenni.
- Ha azt szeretnék, hogy Amy és Tay továbbra is együtt lakhasson, akkor küldjék a...
Már nem is hallottam, hogy miről tájékoztatja a nézőket, túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy ne pislogjak a kamerába. Ez Jim legfontosabb szabálya: sose pislogj a kamerába! Azt hiszem a rivaldafény nem nekem való.
Miután a műsorvezető utunkra engedett minket, a színpad mellé sietve távoztunk onnan. Szinte levágtuk magunkat a folyosóra, Tay a szó legszorosabb értelmében elterült a padlón, mozdulatlanul fetrengett, mint egy döglött hal. Én nekitámasztottam a fejem a szürke, fagyasztóan hideg falnak, és amíg a többiek döbbenten figyelték a műveletet, ki-be eresztettem a levegőt a tüdőmből.
- Ennél már csak Shannon képe volt jobb, mikor David leszólta a túl kecses mozdulatait - kuncogott Kerry kissé gonoszan, mivel a lány épp nem volt köztünk.
Ezek után már csak várnunk kellett az eredményekre. A napnak ez volt a leggyötrelmesebb része, alig bírtam magammal fél kilencig, akkor szólítottak minket színpadra.

6 megjegyzés:

  1. Drága Bia!

    Az előző fejezetekhez - sajnálatos módon - nem tudtam kommentelni, ugyanis a drága Blogger nem enged feliratkozni, ezáltal nem értesültem megjelenésükről, most azonban itt vagyok, s közlöm: IMÁDOM! Egyenesen rajongok az írásodért, fantasztikus érzés a 'másik oldalról' is megtapasztalni a tehetségkutatók világát (a közönség soraiból ugyanis nem egyszer volt szerencsém átélni az élményt, s a kulisszák mögött is jártam már, így teljes mértékben magam előtt láttam az egészet). Köszönöm Neked ezt a csodálatos, leírhatatlan varázst, melyet a történeted hordoz; felettébb kíváncsi vagyok, miként alakul Tay és Amy sorsa a Just Dance! falai között, s izgatottan várom a folytatást. (:

    xoxo Edelia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Edelia,

      Tudom, nekem is meggyűlt vele a bajom, az egyetlen mód, amit nekem még enged, hogy az irányítópultról iratkozzak fel blogokra, de ezt ki a fejtem a következő fejezet elején. Ha pedig ez sem megy, akkor várni kell, amíg összeszedik magukat és kijavítják a problémát. KÖSZÖNÖM! Kedves tőled, hogy ilyen értékes mondatokat firkantasz nekem, hálás vagyok érte! Igyekszem tökélezesen bemutatni a 'másik oldalt', bár nehéz, mert én magam versenyzőként még nem álltam ott. De erre való a képzelet, vagy nem?

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés
  2. Kedves Bia!

    Nagyon élveztem ezt a részt is, együtt izgultam a főszereplőinkkel, hogy nehogy elrontsák, vagy bármi rossz történjen, de szerencsére minden simán ment! Mindig remek érzés a fejezeteket olvasni, köszönöm Neked ezt a csodálatos élményt, nagyon ügyesen tárod elénk a Just Dance! részben kitalált, részben valós világát!

    Pussz:
    Faith

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Faith,

      Köszönöm a kommented! Örülök, hogy ilyen érzéseket váltottam ki belőled, és hálá vagyok, amiért mindezt a szépet leírtad nekem.

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés
  3. Drága Író!
    Blogom versenyt szervez, melyre sok szeretettel meghívlak. Ha érdekel, nincs más dolgod, mint az alábbi linket megnyitni, kommentben leírni a kért adatokat, s két feltételt teljesíteni. Az egész 5 perc alatt megvan, s nincs vesztenivalód. Remélem benézel, Puszi: Blake

    http://lovewillremember-justinbieber.blogspot.hu/p/verseny.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Blake,

      Köszönöm, hogy értesítettél, már egy ideje szemeztem a blogoddal és a versennyel, úgyhogy most már biztosan fogok jelentkezni is.

      Puszi,
      Bia

      Törlés