Huszadik fejezet: Földrengés

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de előbb nem volt lehetőségem. Köszönöm szépen mind a három megjegyzést az előző részhez, csodásak vagytok, hálás lehetek, hogy ilyen olvasóim vannak. Ez a fejezet viszonylag rövid az előzőekhez képest, mégis fontos történést tartalmaz, ami az egész további történetre kihatással van.

Millió puszi,

Bia

Szombaton nyomottan ébredtem. Az eredményhirdetés után történtekre alig emlékszem, hatalmas bulit csaptunk a továbbjutottakkal. A mezőny legbizarrabb párosától búcsúztunk, Pennytől és Roberttől, akik Shannon és Kerry mellett álltak a végén, a zsűri pedig végül az utóbbiak mellett döntött, bár meg kell hagyni, hogy nehezen tudtak csak dűlőre jutni saját magukkal is, nemhogy a másik kettővel. Órákon át táncoltunk a színpadon a legkülönbözőbb zenékre, önfeledten és vidáman, mindnyájan egy lépéssel közelebb voltunk a célhoz, ami persze a végső győzelem volt. Ami engem és Tayt illeti, mindennél jobban szerettem volna betudni a produkciónk szenvedélyességét az egyre javuló kapcsolatunknak, csak sajnos ez így nem teljesen volt igaz, hiszen Tay, történjék bármi, ugyanúgy szívta a vérem, mint előtte. Szóval akkor maradjuk a pillanat hevénél, mivel az volt, tudom.

Végül Charlie szülei ott voltak a nézőtéren valahol, a fiú megnyugodott, és ahogy hallottam sikerült megbeszélniük a dolgokat Kimmel. Matt az egekig dicsért, Pink könnyekben tört ki, a hullámzó érzelmeinek köszönhetően, de sajnos nem volt alkalmam bemutatni Ednek, Veronica pedig - természetesen - kiemelte a hibáimat, de a produkció után ez már elsiklott a fülem mellett. Hogy miért? Taynek megfelelt. És ha Taynek megfelelt, akkor tökéletes volt, egyértelmű. A boldogságom pedig ennek kapcsán leírhatatlan.

A lányok produkciója fenomenálisan sikerült, elsöprő tapsot kaptunk és mind a három zsűri arcáról az elégedettség tükröződött.

- Gyerekek, szedjétek össze magatokat!

Ednél kezdtünk korán reggel, aki kitalálta, hogy mivel oltárian sikerült a produkciónk, a közönség valami sokkal jobbat vár a következő héten, tehát már szombaton el kellett kezdenünk gyakorolni. Persze ha borzalmasak lettünk volna, akkor meg azért kéne edzeni.

Tay olyan arcot vágott, mint aki egész éjjel nem aludt, bár lehetséges, hogy ez tényleg így is volt. Nyúzott arccal bámult a koreográfusunkra, szemei kis híján kibuggyantak a helyükről, a ráncai pedig erős vonalakként éktelenkedtek sápadt bőrén. Rekedtes hangja betöltötte a teret, minden egyes szavát követően, igaz, nem beszélt sokat akkor reggel.

- Mi a műfaj? - tudakoltam unottan, különösebb kedvem nem volt ehhez abban a percben. Szívesebben lettem volna a pihe-puha ágyikómban, elterpeszkedve, Tay szuszogását hallgatva.

- Latin táncok! - közölte vigyorogva a srác, ujjongást vagy legalábbis valamilyen pozitív reakciót várva, tőlünk azonban csak egy-egy nyögést kapott.

- Nehéz - állapította meg a párom elhúzva a száját, meglehetősen tömören, mégis összefoglalva azt a feltörő monológot, amit én készültem előadni, így viszont csöndben vártam Ed válaszát.

- Nehéz? Gyerekek, könyörgöm! - furcsa, hogy ő hív minket gyerekeknek, mikor ki se látszik a földből, olyan fiatal. - Nem szeretitek a kihívásokat?

Erre talán lelkesedést várt, mi viszont egyöntetűen megráztuk a fejünket, miszerint nem, nem kedveljük a megpróbáltatásokat. Legalábbis nem szombat reggel nyolckor, négy óra alvás után.

Azonban nem volt mit tenni, Ed természetesen nem tágított, már rá is állított minket a zene kiválasztására, miután elárulta, hogy a következő pénteken mindenki kétszer fog színpadra lépni.

- Lemennek a páros előadások, utána pedig minden pár egy másik párral is bizonyítani fog. Ami annyit jelent, hogy lesz hat kettes produkció, és három négyes - újságolta tagoltan, tekintettel a fáradságunkra, és az ekkor beálló értelmiség csökkenésre. - Azt hiszem jó hírrel szolgálhatok, nektek Kimmel és Ramival kell majd együtt dolgoznotok - tárta szét a karjait boldogan, továbbra is azt remélve, hogy fel tud minket éleszteni. Sajnos abban a pillanatban még ennek se tudtam különösebben örülni, Tay viszont egyenesen grimaszolt, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire gyűlöli Kimet. - Itt hagylak titeket, dugjátok össze a fejeteket, hátha akad egy olyan nóta, amit mindketten szerettek, mert ha nem akkor maradunk a tradicionálisnál. Azonnal jövök! - intett, majd betartva az ígéretét, távozott, kettesben hagyva minket, ami ezúttal valamiért mindkettőnket feszélyezett. Este szerencsénk volt, mert Kerry a hálószobáig kísért minket, ugyanis Tay alig állt a lábán és csak ketten tudtuk megmozdítani, így nem állt be kínos csend.

- Te tanultál valaha ilyet? - utaltam a latin táncokra, mivel nekem még nem volt szerencsém hozzájuk, és feltételeztem, hogy neki se.

- Szerinted? - förmedt rám barátságtalanul.

Egy pillanatig bámultam rá, ő is engem vizslatott, majd egyszerre tört ki belőlünk az édes nevetés, a helyzet abszurditását tekintve ez teljesen normális. Két fiatal, akiknek fogalmuk sem volt a dél-amerikai mozgás művészetéről, mégis volt hat napjuk, hogy az alapokat betanulva egy kerek koreográfiával álljanak elő.

- Nem tudom melyik a rosszabb, ez, vagy mikor dobáltál - morfondíroztam, hiszen az sem ment zökkenőmentesen.

- Ehhez képet a rock and roll egyszerű volt - rázta a fejét mosolyogva.

- Gondolod, hogy még meg tudnánk csinálni? - vetettem fel annak az ötletét, hogy megpróbáljuk újra, így egy héttel később az emeléses dobást.

- Nem hinném, akkor is csak szerencsénk volt - vonta meg a vállát flegmán, nem különösebben érdekelte, hogy szívesen próbáltam volna újra a mutatványt.

- Gyerünk Tay, több lelkesedést! Próbáljuk újra, kérlek! - fogtam könyörgőre, bár így visszagondolva fogalmam sincs, miért akartam ennyire ismét megcsinálni azt a mozdulatot. Talán csak szükségem volt egy kis veszélyre. Mit ne mondjak, megkaptam...

- Rajtam ne múljon - tápászkodott fel, majd forogni kezdett, valami nagyon keresett. - Nem tudod, hogy hol tartja Ed azt a matracot?

- Nem kell matrac - legyintettem merészen, és akkor komolyan el is hittem, hogy nincsen rá szükség, akkor sem, ha egy hete nem próbáltuk azt az emelést. Matrac nélkül akkor ment, ha előtte többször elgyakoroltuk rajta, élesben pedig tényleg csak szerencsénk lehetett.

Tay elhelyezkedett a terem közepén, én pedig lábaimat a kezébe helyezve a feje felé emelkedtem. Előfordulhat, hogy ez tökéletesen sikerült volna, ha rögtön abban a minutumban nem indul be egy láncreakció. Először is a Floridában szokványos földrengés rázta meg a termünket, ezen természeti erő pedig elég nagy volt ahhoz, hogy rengeteg utcában megszűnjön az áram, ezzel együtt a világítás. Amivel még tényleg nem lett volna óriási gond, hiszen fényes nappal révén normál esetben nem lett volna szükségünk lámpafényre, csakhogy a tükrös helyiségnek történetesen nem volt ablaka, hogy ne tudjanak lekapni minket az újságírók és a riporterek munka közben. Ezeket figyelembe véve pedig nem csoda, hogy a padlón landoltam.

- Murphy, most aztán megleckéztettél - kuncogott Tay a sötétben. - Amy, jól vagy?

- Tay... - szaporán vettem a levegőt, hatalmasakat nyeltem, mégis igyekeztem lenyugtatni magam. - Hívd Jimet.

- Tessék? Miért, mi történt? Hol vagy? - értetlenkedett, majd a keresésemre indult, azonban miután a térdét nekiverte a fejemnek megértette, hogy előbb inkább világítást kéne produkálnia.

Előhúzta a telefonját a zsebéből és azzal nézett körbe, majd miután megtalált, letette mellém és a gyér fényben ő is elhelyezkedett a közvetlen közelemben, ülve.

- Elejtettelek? - kérdezte nyugodt hangon, bár a szemében az apró fényforrás ellenére is félelmet véltem felfedezni.

- Ahogy emeltél... a rengés hatására mögötted landoltam. Elég rosszul estem - sóhajtottam fel, ahogy egyre inkább befészkelte magát az agyamba az a gondolat, hogy ennek nem lesz így jó vége. Viszont addig nem eshettem kétségbe, amíg nem volt száz százalékig biztos, hogy baj van.

- Rendben, keresek valakit - pattant fel, majd a képernyővel világítva eljutott az ajtóig, aminek a másik oldaláról fény hatolt be a szobába, miután felnyitotta azt. Nem sokaknak tűnt fel az elektromosság hiánya, sokan az ágyukban hédereltek, vagy esetleg a folyosón beszélgettek, de ez utóbbi is inkább a stábosokra volt jellemző. Ahogy én láttam, Tay szólt az egyiküknek, hogy gond van, bár a földmozgást mindenki érezte, csak senki nem gondolta, hogy ilyen komoly károkat okozott a rendszerben.

Néhány perccel később Jimmel az oldalán tért vissza a párom, akit soha nem láttam még ennyire aggódni.

- Amy, ugye tudod, hogy nem teheted ezt velem? - fújtatott, majd a lábamhoz ülve ellenőrzött pár dolgot. Hol fáj, mi fáj, mennyire? A gond csak az volt ezzel a módszerrel, hogy bármit csinált a bokámmal, visítás lett a vége. Irgalmatlanul fájt, hasogatott, szúrt, ami csak egyre jobban megrémített mindenkit. - Van az utcában egy orvos, azonnal felhívom, ő majd mond valami pontosat. Addig is, nyugodj meg, nem lesz semmi baj!

Könnyű azt mondani! Mi az, hogy nem lesz semmi baj? Már irdatlanul nagy volt a baj, hát akkor mi lesz később? Még nem volt kellő bátorságom ahhoz, hogy ezt végiggondoljam, ugyanakkor a történtekre se fókuszáltam, igyekeztem minél messzebbre tolni a bűnbak keresést.

Tay szótlanul ült mellettem, együtt vártunk a reményt hozó dokira. Talán nem volt akkora a baj, talán mégis, fogalmunk sem volt, a rettegés viszont szépen lassan felkúszott hozzánk odalentről és emészteni kezdte a bensőnket.

Odakint megoldást kerestek a problémára a stábos hozzáértők, bár egyesek csak álltak a folyosón és bámultak ki a fejükből, mintha kedvtelésből lézengtek volna nálunk. Szomorú, de ez több egyenruhásra is igaz volt.

Lehet, hogy alig öt perc telt el Jim távozása és az orvos érkezése között, én mégis éveknek éreztem. Tehetetlenül ültem a padlón, mozgásképtelenül, nyomottan és kimerülten.

Nem tudnám megmondani, hogy miket művel a bokámmal, kopogtatta meg nyomogatta, én viszont csak a kínzó fájdalmat éreztem, amely sehogy sem akart megszűnni.

- Na - sóhajtott fel az orvos kicsit hátrébb húzódva. - A jó hír az, hogy nem tört el.

- Igen! - öklözött a levegőbe önfeledten Ed, aki addigra szintén megérkezett, úgy tűnt ő is borzasztóan izgult az épségemért, Jim viszont olyan sokkhatás alatt volt, hogy meg sem szólalt. Félt a szomorú igazságtól, ami csak ezután következett.

- A rossz hír viszont az, hogy elég komolyan megzúzódott, és legalább egy hétig pihentetni kéne, amíg rendbe nem jön - közölte kedvesen és együtt érzően pillantgatva felém, csak sajnos nem tudott segíteni vele, pedig tényleg szeretett volna. A dolog el volt döntve, nem tudtam színpadra lépni, biztos voltam benne, hogy ez a vég, és tudtam, hogy Tay meg fog ölni.

- Mr. Cooper, ne mondja már! Az nem lehet! Pénteken fellépés... - Ed hangja megremegett, ahogy az utolsó mondatot kipréselte magából.

- Ha szerda estig nem erőlteti meg, azaz csak a legszükségesebb esetben lép rá, akkor talán képes lesz pénteken táncolni. Újra eljövök szerdán, megvizsgálom és akkor meglátjuk - nézett fel Edre, aki a sírás határán volt, majd felém fordult. - Ajánlom, hogy vegyen be valamilyen fájdalomcsillapítót, recept nélkül bárhol kaphat, a legkülönbözőbb fajtákból. Sajnálom, de ennél többet nem tudok segíteni.

- Nem tehetsz róla - veregette meg a vállát Jim, úgy tűnt jó kapcsolatot ápol az orvossal. - Nem te ejtetted el... - azzal szúrós pillantást vetett Tayre, aki csak lehajtott fejjel várta, hogy végre elővegyék, mint ludast.

- Hé, ez nem az ő hibája! - ráztam a fejem dacosan, miközben Jim kifizette Cooper dokit, Ed pedig megküzdött az érzelmes oldalával és elfojtotta a könnyeit.

Bármennyire is nyugodtságot sugároztam kifelé, az csakis azért volt, hogy senki más ne veszítse el a fejét. Úgy véltem, hogy ha látják, hogy velem minden rendben van és él a remény a lelkem mélyén, talán ők sem idegeskednek. Azonban legbelül egész testemben remegtem, a bűntudat köztudottan borzasztó erős tud lenni, és bennem is éppen ez az érzés tombolt. A makacsságom győzedelmeskedett, és kemény árat kellett fizetnem érte, hiszen ha nem ragaszkodtam volna a mozdulat ismételt próbájához, talán már megtanultam volna a latin táncok lényegét. Így azonban kilátástalan helyzetbe sodortam önmagamat, nem beszélve Tayről, aki az egészről semmiről sem tehetett, ő inkább volt szenvedő alanya ennek az egésznek, mint én. A sajgó bokámmal nem számíthattam arra, hogy csütörtök előtt gyakorolni kezdhessen, tehát két dolgot tehettem: vagy előre felkészülök arra, hogy pénteken búcsúznom kell a versenytől, vagy pedig... nem, azt hiszem ez az egyetlen lehetőségem, nincs más opció. Őszintén, ki tud elsajátítani egy teljesen új műfajt, megtanulni két koreográfiát és harmonikusan együttműködni egy másik párral kerek két nap alatt? Lehetetlen! És ami a legszebb az egészben, hogy ezzel Kim és Rami helyzetén is rontottam, az ő esélyüket is csökkentettem egy csodás közös produkcióra, hiszen velem sokra nem fognak menni, amíg rendbe nem jön a lábam. Ezeket mind figyelembe véve szívesen elbújtam volna a sarokban, bőgtem volna órákon át és aludtam volna napokig, néha tartva egy kis csokiszünetet. Elképzelni sem tudtam, hogy így legyen vége, nem azért küzdöttem, hogy egy ekkora eszetlenség miatt minden darabokra hulljon, csak önmagamat hibáztathattam, így a felülkerekedő önutálat kezdett mindennél jobban emészteni.

- Még szép, hogy az ő hibája! - erősködött Jim, miután az orvost útjára engedte. - Tay, ezt mégis, hogy gondoltad? Mihez fogsz kezdeni, ha pénteken nem fog tudni színpadra állni?

Nem szólalt meg. Kifejezéstelen arccal bámulta a padlót, ahogy ott ült mellettem, teljes csendben, mintha megtiltották volna neki a beszédet. Nem mondta, hogy sajnálja, bár tőle ezt nem is várnám el, hiszen úgysem lenne képes ilyesmire, ráadásul nem is tehetett semmiről.

- Ráadásul ott van még az a másik produkció is... - emlékeztetett minket Ed, mintha nem lett volna így is elég feszültség a teremben.

- Emberek, mindenki nyugodjon meg! - vettem át a szót erélyesen. - Szedjétek össze magatokat, mert így ezen a héten még több dolgotok lesz. Jim, neked el kell hitetned a sajtóval, hogy minden rendben van, és egy régi felvételekből álló kisfilmet kell összeállíttatnod, mert ilyen állapotban nem sok próbát lesznek képesek felvenni rólam. Ed, úgy kell megértetned velem a kapott műfajunk lényegét, hogy nem állhatok lábra, és be kell tanítanod a mozdulatokat is, remélem képes vagy rá.

Nem volt képes rá, senki sem lenne. Halálra volt ítélve az egész hét, viszont azt nem hagyhattam, hogy pánik törjön ki és ezen csámcsogjon az egész világ. Talán ha mindenki megőrzi a hidegvérét, nem lesz olyan kínos a pénteki lebőgésünk. Ha már a karrieremet nem tudtam megőrizni, legalább a méltóságom maradjon meg. Nem akartam, hogy mindenki úgy üljön le a tévé elé pénteken, hogy várják a szerencsétlen rokkantat, amint egy két nap alatt összekovácsolt produkció súlya alatt összeroskad. Aztán mikor megtörténik a baj, majd önelégült vigyorral a képükön konstatálják, hogy jó volt az előérzetük, amit az az újságíró ébresztett fel bennünk, azt nem tudnám elviselni.

- Szeretnél tolószéket, vagy közlekedsz segítséggel? - tudakolta Jim, kezében tartva a telefonját, hogy a kérésem szerint azonnal kerítsen nekem egy mozgássérült járművet.

- Isten ments! A nagymamámat egyszer beleültették egybe egy apró sérülés miatt, és többé nem állt fel szegény. Tolószék nem kell, majd megoldom - böktem a telefonja felé, jelezve, hogy elteheti, úgyhogy szomorúan eltette, biztosan bántotta, hogy nem lehet ebben a segítségemre. Mindenki azon volt, hogy megkönnyítse a helyzetet számomra, csak sajnos ha az ember egyszer elveszti a hitét abban, hogy még sikerülhet valami, már nem lehet meggyőzni, hajthatatlanná válik.

Úgyhogy Ed nyakába kapaszkodva elbicegtem a szobánkig, ahol bedőlve az ágyba már nem sok kellett volna ahhoz, hogy sírva fakadjak. Viszont erősnek kellett lennem, ha nem akartam mindenkit megrémíteni, főleg mivel előre féltem attól, hogy ha ezt megtudják a versenytársaim, mind meglátogatnak és ellátnak a jókívánságaikkal, a gond ezzel csak az, hogy mindenki, még én is tudom, hogy legbelül repesnek az örömtől. Eggyel kevesebb ellenfél, ki ne örülne ennek?