Heló mindenki! Ezen rész is hosszúra sikeredett, kicsit eltávolodunk Miamitól, bár hőseink sem lesznek biztosak abban, hogy merre is bolyonganak éppen. Gyűlnek a morzsák, gyűlnek, Tay kusza életéből egyre több dolog lát napvilágot, ezzel együtt mélyül a kibogozhatatlan személyisége, amely tartalmaz ellentmondásokat a bizarr múltja miatt.
Millió puszi,
Bia
- Igen!
Egy ilyen kiáltásra ébredtem csütörtök reggel, amit először nem tudtam hova tenni. Kinyitva a szememet azt vettem észre, hogy Tay az ágyán ülve vigyorog, mint egy vadalma, és a levegőbe bokszol önfeledten.
- Ez az!
Kezdtem komolyan összezavarodni, nem értettem minek örülhet ennyire.
- Gyorsan, szedd össze magad! Kerítettem magunkat egy kis programot, Ed örülhet - pattant fel és kifelé vette volna az irányt, ha meg nem állítom.
- Csütörtök van! Holnap péntek, gyakorolnunk kéne - ingattam a fejem jobbra-balra, annak az esélyeit latolgatva, hogy elájulok-e másnap, színpadra lépés előtt.
- Délutánra visszaérünk - legyintett. - Csak öltözz már!
Soha nem láttam még ennyire izgatottnak, és csak remélni tudtam, hogy jó dologról lehet szó, amit mondjuk én is élvezni fogok. Elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhat.
Alig fél órán belül megkaptam a választ.
A ház előtt állva vártunk valamire vagy valakire, esetleg mindkettőre. Tíz perce folyt rólam a víz, mikor egy fehér kocsi gördült be az utcára, lefékezett előttünk, és kiszállt belőle Tay húga, Honey.
- Középmotoros, benzines, manuális váltós, háromszázegy kilométer per óra maximum sebességgel, száz literes csomagtartóval, négyezer-százhatvanhárom köbcentis lökettérfogattal, és négy egész hattized másodperc alatt gyorsul százra - sorolta a kocsi adatait Honey, ahogy mellénk lépett. Mintha egy könyvből olvasta volna a szavakat, olyan magabiztossággal adta elő ezt. - Íme, egy Audi R8, egyenesen Németországból!
- Tehát egy fehér kocsi, csodás - vigyorogtam cinikusan, mialatt Tay odalépett az autóhoz, és nem viccelek, csókolgatni kezdte. Utána pedig beszállt, és az érintőképernyővel kezdett babrálni.
- Megőrül az autókért meg a sebességért, majd megszokod. Sajnos ezáltal rám is ragadt valami - húzta a száját Honey. - Most küldte az apja, kárpótlásul Cassidy miatt. Bármennyire is szeretné, hogy Tay végre megállapodjon, a jó kapcsolat fenntartása még inkább fontos neki. Mikor vita alakul ki kettőjük között, általában küld neki valami újat. Eddig ez volt a legnagyszabásúbb ajándéka, kíváncsi vagyok, hogy legközelebb mivel rukkol elő.
A lány hangja fröcsögött a gyűlölettől, amit az apja iránt táplált.
- És ez őt nem zavarja? Hogy az apja így akar békét kötni vele? - kíváncsiskodtam, mert ha az én szüleim ilyennek álltak volna elő, biztos nem esett volna jól.
- Tay azóta utálja az apját, hogy lelépett. Nem akar békülni, és soha nem is fog. Ez a peche az apjának, ő sem egy könnyen felejtő, gyorsan megbocsátó típus, és ez átragadt a gyerekeire is. Szóval Tay általában örül az ajándékoknak, adományként fogja fel, amit azért kap, hogy felszívódott az apja.
Tay apja. Mintha Honey nem is tekintene rá szülőként.
- Kösz az infót - mosolyogtam rá, hisz minél többet tudtam Tayről és a múltjáról, annál inkább éreztem azt, hogy könnyebb vele együtt lennem. Talán már tényleg nem voltunk idegenek...
- Amy, gyere már! Háromszáz kilométer per óra! Ezt ki kell próbálnunk! - nógatott Tay, lehúzva az ablakot.
- Ugye csak viccel? - súgtam oda Honeynak, mivel nem hittem volna, hogy ezt a sebességet tényleg ki akarja próbálni.
- Nem hinném - vigyorgott a lány, majd beült hátra, azzal a feltett szándékkal, hogy a bátyja visszafurikázza a hotelbe. Ebből pár perces testvérpárbaj alakult ki, ugyanis Tay nem akart egy másodpercet sem elvesztegetni, végül azonban Honey nyert, és az alig tizenöt percre lévő szálloda előtt kiraktuk.
Úgy tűnt a társam úgy ismeri Miamit, mint a tulajdon tenyerét, már fél órája mentünk és ezalatt alig kétszer pillantott a GPS-re, amire ellenben Honeynak nagy szüksége lehetett. Kezdett komolyan érdekelni, hogy mi volt vele és az apjával, hogyan ismerheti a várost ennyire jól, és miért ilyen komoly ez az egész dolog Cassidyvel. Biztosan volt más barátnője is, biztosan azokkal is balul sült el, akkor miért volt más ez a lány? Furcsa...
Azt én is fel tudtam mérni, hogy az autópálya felé tartottunk, az viszont ködös rejtély volt, hogy miért.
- Nem elég ez a sok utca, miért kell kimenni a városból? - nyafogtam, mivel fáradt voltam, korán volt, nem volt kedvem autókázni, és féltem, hogy nem érünk vissza emberi időben.
- Az autópályán lehet repeszteni - magyarázta a szabad kezével hadonászva, amivel nem a kormányt markolta. - Nincsenek gyalogosok és nem jön szembe semmi. Mi történhet? - mosolygott.
- Azért nem veszélytelen az se - kötözködtem, de rám se hederített. Hatalmába kerítette az autó varázsa, a bőrülés és az új szag, ez utóbbi egyébként engem is.
Úgyhogy rákanyarodtunk az autópályára néhány percen belül, viszont egyelőre túl sokan tolongtak ahhoz, hogy Tay terve bekövetkezhessen. Így jobb híján a hideg üvegnek támasztottam a homlokom, és az arcomba lógó tincsekkel babráltam, tudva, hogy ez már az unalom legalja. Már az összes körmömet lerágtam az indulás óta, és életemben nem éreztem magam ennyire elhagyatottnak. Persze ott volt velem Tay, de a depressziós hangulatom rá is átragadt, nem beszélgettük sokat. Talán ösztönösen, talán nem, de egy kézzel tartotta a kormányt, fent tartva azt a látszatot, hogy nem pár hónapja szerezte a jogsiját. A másik kezével folyton csinált valamit. Általában a kocsival babrált, a GPS beállításaival szórakozott, a hangot meg a nyelvet változtatgatta, szóval egy idő után valami középkorú nő magyarázott nekünk a bekötőutakról, mégpedig koreaiul. Ha pedig nem ezzel ütötte el az idejét, akkor a rádión keresett valami elfogadható dalt, csakhogy nem járt szerencsével. Tehát ezután az egyetlen szabad kezével átkutatta szinte az egész autót, CD-ket keresett, mert biztosra vette, hogy a húga valahova elrejtett neki párat. Talált néhány poros lemezt a kesztyűtartóban, és mivel nem engedte, hogy segítsek, legalább tíz percig elvolt azzal, hogy betegye az egyiket. Ugyanis az édes, drága kocsi úgy döntött, hogy ilyen régi szemetet ő bizony nem fog lejátszani. Nem tudom, hogy ezt a CD-re vagy a rajta lévő zenére értette. Minden esetre zongoraművek hangja töltötte be a zárt teret, mert Tay nem engedte, hogy lehúzzam az ablakot. Minek a légkondi, ha nem használjuk? - háborgott, és elkezdte fújatni ránk a hideg levegőt. Tehát ő elfoglalta magát, én viszont magamra maradtam az anyósülésen.
Azonban van egy csodás előnye annak, ha az ember nem találkozik mindennap a barátjával. Így a barát hajlamos felhívni.
- Kicsim!
Sokszor elgondolkoztam már ezen a megszólításon. Eleve nem szeretem, ha nem a nevemen szólítanak. Én Amy vagyok, pontosabban Amanda, de arról nekem valamiért egy gyümölcskosár jut eszembe, ezért bojkottáltam. Nem értem, hogy miért kell valakit furcsa nevekkel becézni. Én se hívom őt Szívemnek vagy Életemnek, mert semmi értelme az egésznek. Ő Matt. Még sosem jutottam el odáig, hogy közöljem is vele ezeket.
- Mit csinálsz? - kérdezte vidáman, biztos ott volt vele Rachel, akkor szokott így szárnyalni a kedve.
A gonosz manó, aki ott lakozott bennem, nehezen tette túl magát ezen a nem féltékeny dolgon. Bár az arcomon mosoly virított, azért legbelül nem tudtam megbékélni. Úgyhogy némi habozás után rávágtam:
- Tayjel vagyok, kipróbáljuk az új kocsiját - közöltem, igyekezve, hogy örömet csempésszek az unott hangomba.
- Akkor nem is zavarlak titeket, érezd jól magad! Később még beszélünk - azzal letette.
A zsebembe mélyesztettem a telefont és hangosan kifújtam a levegőt. Minden rendben van. Minden rendben van. Csak ezt az egy mondatot ismételgettem az elmémben, hátha akkor el is hiszem a szavakat. Hiszen tulajdonképpen a helyzet tényleg így festett: volt egy csodás barátom, aki felvetette már az eljegyzés gondolatát, egy aranyos barátnőm, aki bármit megtett volna értem, és azt csinálhattam, amit szeretek. Milliók előtt léphettem fel, nem telt el úgy nap, hogy ne gyakoroltam volna a szenvedélyem, és minden pillanatban ott volt velem a zene. Azonban ha az ember a sorok közé nézett, a dolgok már nem is voltak olyan felhőtlenek. A csodás barátom szemrebbenés nélkül hagyta, hogy együtt éljek egy másik fiúval, akivel történetesen minden napot együtt töltök. Ez a fiú az agyamra ment és minden pillanatot megragadott, hogy kikészítsen. Ed előző nap megjegyezte, hogy ha kevesebbet rinyálnék és többet dolgoznék, akkor talán Tay is leszállna rólam, ideges volt, rögtön bocsánatot is kért. Három napja nem érkezett egyetlen levelem egyik portálon sem, semmilyen rajongótól, pedig előtte minden nap kaptam legalább kettőt-hármat. Megleshettem Kim és Rami produkcióját... elképesztő, és mellettük semmi esélyünk nincsen, hisz már csak hat jut tovább.
- Na jó, azt hiszem hazamehetünk. Semmi értelme az egésznek, csak untatjuk egymást - sóhajtott fel Tay, és a táblákat kezdte kémlelni, hogy lejuthassunk a sztrádáról.
- Taposs. A gázra - közöltem vele tagoltam és kimérten.
- Nem hinném, hogy... - ellenkezett volna.
- Csináld! Most! - parancsoltam rá, mivel se ital, sem pedig cigi nem volt a kocsiban, úgyhogy arra gondoltam, hogy az én drogom ezúttal a gyorsaság lesz, csoki híján.
Tay engedelmeskedett. Ahogy a talpa egyre erőteljesebben nyomta a pedált, a műszerfal piros tűje egyre nagyobb kilengést mutatott. Szlalomoznia kellett a kocsik között, ha nem akart nekimenni senkinek, de nem bánta, úgy tűnt csak a megerősítésemre várt, már előtte is rákapcsolt volna erre az észveszejtő sebességi fokozatra. Hangyányit lehúztam az ablakot, hogy hallhassam a gumi fenséges csúszását a forró betonon, így elkaphattam pár dudaszó foszlányát, mivel sokan nehezményezték, hogy száguldani volt kedvünk. Ilyen a fiatalság: tesz arra, hogy mit gondolnak mások, és csak a saját feje után megy, még ha tisztában is van a lehetséges következményekkel.
Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek, pont mint mikor Tay a levegőbe emelt. Éreztem, ahogy átszakad a mellkasom, mikor a felgyülemlett feszültség eltávozik a testemből. Van egy rossz tulajdonságom, amit anyukámtól örököltem. Soha, semmi nem elég jó nekem. Általában nem tudok megelégedni azzal, amim van, nem tudom meglátni a dolgok jó oldalát, bár nem feltétlenül vagyok pesszimista. Jöhet bármi, mindig, mindig többet akarok. Persze ez sokakban megvan, az emberek telhetetlenek... viszont én ezt mindig borzasztó tehernek éreztem, mert bármilyen aprók is voltak a gondok, még ha mellettük ott volt tíz mázsa pozitívum az életemben, nem tudtam törődni vele, sajnálkoztam és elégedetlenkedtem. Azt hiszen ez azután erősödött fel, hogy a szüleim meghaltak, talán már nem érzem úgy, hogy a helyzet lehet tökéletes. Ennek ellenére vannak pillanatok, mikor el tudom engedni mindenem, és csak az adott pillanatra koncentrálok és arra, hogy élek. Ez is egy ilyen volt.
Pár perccel később Tay lassított, és visszatért a megengedett sebességre. Már nem pacákként suhantak el mellettünk az autók meg a szalagkorlátok, hanem kivehető alakokként.
- Éhes vagyok, és tankolnunk is kell. Benzinkúti kaja? - vetette fel a reggeli ötletét. Beleegyeztem, mivel már éppen ideje volt, hogy együnk is valamit, a gyomrom már párszor figyelmeztetett erre egy-egy kordulással.
Az egyik kijáraton egy töltőállomás felé vettük az irányt, aminek a színes logóját már pár kilométerrel előtte hirdette egy plakát, így nehéz lett volna eltéveszteni. Megálltunk és amíg Tay üzemanyagot folyatott az autóba, én bementem körülnézni. Az egyik falon végig üdítő sorakozott, mindenféle színű és márkájú energiaitalok meg lónyálak. Polcokon és állványokon chipsek díszelegtek, felkínálva magukat az éhes vevőnek. Meg sem lepődtem azon, hogy mikor Tay belépett a helyiségbe, rögtön ezekhez vezetett az első útja, a másodiknál pedig felmarkolt pár energiaitalt. Én a kassza melletti pultnál választottam magam két szendvicset, egy sonkásat és egy szalámisat, majd kifizetve őket letelepedtem egy barna kerekasztalhoz. Tay még egy darabig bíbelődött, csokit is szeretett volna vásárolni, csak nem tudta eldönteni milyet vegyen. Úgyhogy mire helyet foglalt velem szemben, az egyik kenyérbe burkolt reggeli nyomtalanul eltűnt, a másikat pedig eltettem későbbre, ő pedig felnyitott egy zacskót és halkan ropogtatni kezdte a burgonyaszirmokat. Feltűnt, hogy nem a márkásakat vette, hanem a legolcsóbb, noname fajtákat. Mikor az apjától kapott egy kis elkölthető tőkét, nem cicózott ilyenekkel.
- Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, vagy, hogy kivel. Ha a saját bukszámról van szó, sosem fogok többet költeni annál, mint amennyit tényleg muszáj. Egyszerűen csak megszoktam - ecsetelte, fel sem nézve rám, talán túl feltűnően méregettem a chipses tasakokat.
Amíg evett, a lába hegyét a földön tartotta, és köröket írt le a cipőjével, ezzel halk, irritáló hangot adva. Egyik ujjával ritmusra ütögette az asztalt, egy olyan dalra, amiben semmi szöveg nem volt, csak a bosszantó ütem. És a fura csámcsogásáról még nem beszéltem. Nem tehetek róla, mindenre odafigyeltem vele kapcsolatban. Lestem minden mozdulatát, hogy egész testemmel tudjam utálni minden mozdulatát, rögeszméjét és beidegződött hülyeségét, napi elfoglaltságommá vált, hogy figyeltem, mit csinál, hogyan és miért. Mikor nem tudtam elaludni, percekig hallgattam a szuszogását, ami tökéletes és rendszeres volt, engem mégis zavart. Teljesen máshogy lélegzett, mint bármelyik másik srác, akit valaha hallottam alvás közben. A többi egyszerűen csak beszívta és kifújta a levegőt, neki viszont megfeszült a nyaka, akárhányszor levegőt vett álmában. Nem úgy kapcsolgatta a tévét, mint mások. Semmilyen műsor nem érdekelte, de ha meglátott egy zongorát a képernyőn, nem számított, hogy melyik csatorna az és mi a lényege, azt bámulta egész este, mindig azt a nyamvadt hangszert kereste. Folyton úgy evett, hogy kényszeresen halkan ropogtatta fehér fogai között az ételt, mintha ezzel akart volna elbújni, vagy talán titkolni a világ elől, hogy eszik, nem értettem miért csinálja ezt. És ha már a fogaknál tartunk, szinte alig mosta őket, mégis világított minden elejtett mosolyánál az egész szája. Aztán ott volt még a haja, ami szabályosan égnek állt, korán reggel is, mielőtt bármilyen kenceficével találkozott volna. Állt és kész. Érthetetlen!
Szóval miután kielemeztem az étkezését, újra útnak indultunk, immáron tele hassal. Furcsa, de mintha ez mindkettőnk kedvét javította volna, megeredt a nyelvünk.
- Erről a mániádról még nem is beszéltél - jegyeztem meg, kilógatva a kezemet a kocsiból. Nem mentünk túl gyorsan, elég sok autó tömörült össze, így biztonságosnak véltem, hisz kicsi volt rá az esély, hogy valaki véletlen magával rántja.
- Ne gyere megint azzal, hogy idegenek vagyunk - forgatta a szemét, de ahogy felém fordult, egy apró mosoly bújt meg az arcán, én pedig viszonoztam azt. - Nem sok minden van, ami lenyűgöz vagy leköt, mindössze talán három. Az egyik...
- Kitalálhatom? Azt hiszem tudom mindet - húztam ki magam büszkén, hiszen a hangsúly még mindig az idegeneken volt, bár már korántsem volt ez a meggyőződésem. - Az egyik biztosan a tánc!
- Meglepő módon - tette hozzá.
- A második a zongora - böktem a lemezlejátszó felé, ahonnan ekkor is egy hangszeres darab szólt. - De ha ez nem lenne elég, ott van még a tény, hogy a tévénkben mást még nem láttam, csak zongorás riportokat.
- Tudod, Cassidy erőltette ezt, én nem is akartam belekezdeni. Úgyhogy érthető, hogy ragaszkodom hozzá, ez is rá emlékeztet - vonta meg a vállát, miközben megelőzött pár lassabb kocsit.
- Nagyon szereted - vontam le a következtetést, bele se gondolva, hogy éppen kivel beszélgetek. Hiszen ő Tay!
- Mint te Mattet - magyarázta, de egy pillanatra sem fordult felém, nehogy le tudjam olvasni az érzelmeket az arcáról. Tippem viszont így is volt: gúny és megvetés.
Már éppen folytattam volna ezt a szálat, mikor megbotlottam egy elejtett gondolatban. Csak akkor tudatosultak bennem a szavak, és azoknak láncra fűzött jelentése a mondatban.
- Azt mondtad, hogy Montevideóban, gyerekként kezdtél neki a zongorázásnak... most pedig azt állítod, hogy Cassidy erőltette - mutogattam az ujjaimmal, hogy felvázoljam magam előtt a helyzetet és jobban megérthessem. - Mindkettő igaz?
- Pontosan - bólintott, de még mindig erősen koncentrált az útra, nem vette le a szemét róla.
Rengetegen suhantak el mellettünk, kezdett megnőni a mi sebességünk is, és már alig hallottam valamit a szél süvítő hangjától, ezért felhúztam az ablakot, mivel kezdett egyre érdekesebbé válni ez az egész. Mindennél jobban vágytam rá, hogy megnyíljon nekem és elárulja, hogy mi történt akkor, és szerettem volna az összefüggésekkel is megismerkedni. Sok mindent tudtam már, de nem tudtam őket egymás után tenni, így viszont könnyen lehet, hogy pár dolog egyszerre, átfedésben történt.
- Tehát Cassidy... - folytattam.
- Pontosan - bólintott ismét, ezúttal viszont egy pillanatra megengedte magának, hogy a szemembe nézzen és levegye a tekintetét az útról. Máig nem vagyok biztos abban, amit akkor láttam a szemében, és amit ennek hatására éreztem a mellkasomban. Ami a barna látószerveiben volt, az lehetett szomorúság, csalódottság, picike undor és egy leheletnyi öröm. És talán csak nem akartam meglátni, de mintha semmiféle szerelem nem tükröződött volna a tekintetéből, bár ha így lenne, miért lenne még mindig úgy oda a lányért? Előfordulhat, hogy csak a hirtelen fékezése miatt hagyott ki egy ütemet a szívem...
- Balfék - mormogta az orra alatt, szidva a delikvenst, aki mellettünk úgy döntött, hogy kielőz, csakhogy megfeledkezett arról a cseppet sem fontos dologról, amit úgy hívnak: index. Szóval kis híján nekünk jött, Tay kénytelen volt rátaposni a fékre. - Megvagy?
- Persze - feleltem, miközben mellettünk többen kifejezték nemtetszésüket egy-egy dudaszóval. Így a témáról mindketten megfeledkeztünk, homályba veszett és nem került elő többet aznap. - Elég lesz már ebből a szemétből - nyomkodtam a gombokat meg a képernyőt, hátha elő tudom varázsolni a rádiót, és megszabadulhatok az újabb és újabb zongoradaraboktól. Nem mintha nem lettek volna szépek, és szeretem is a hangszer hangját, viszont egy idő után monotonná válik, szükségem volt szövegre, vagy legalább egy kis gitárra.
Taynek esze ágában sem volt segíteni, örömmel figyelte, ahogy elszenvedek, míg végül sikerült valamit összehoznom, szólt a rádió.
- Mennyire jó ez a szám... - élvezkedtem, bár a Metallica nem volt éppen a kedvencem, ebben a helyzetben valódi felüdülésnek számított.
- Te beteg vagy - röhögött ki nemes egyszerűséggel a társam.
- Elnézést, Mr. Kifinomult - vágtam pofákat, védekező pózba emelve a karjaimat. - Attól, hogy valaki nem szomjazik a komoly zenére meg a drága piára, még lehet ember! Habár nem igazán értelek. Ragaszkodsz ezekhez, mégis megmaradsz az olcsó chipsnél. Miért?
Felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Ez bonyolult... ha tehetem, akkor az ízléses dolgokat választom, feltéve, ha nem kell hozzá a saját jövedelmemből költeni rá. Szánalmas, tudom, de ez van. Évekig éltem ott, és már az a chips is előkelőnek mondható, ha összevetjük mindazzal, amiket ott ettem. Hidd el, én nem akarok ilyen lenni. De a szabadulásom óta mindenbe belekapaszkodom, ami egy kicsit is átlagon felüli, és nem kell pénzt kiadni érte, vagy csak keveset. Ha az embernek két rozsdás szögből készített matchbox a kedvenc játéka, a helyzet átértékelődik, mikor kijut a nagyvilágba - magyarázta.
Úgy tűnt, hogy a kocsi mindenképp jó hatással van rá, egyre több dolgot feltárt előttem. Hurrá!
- Álmosnak tűnsz - állapította meg Tay, több percnyi néma csönd után. A szél kicsit összekuszálta a hajszálait, és nem tudom miért, de kényszert éreztem, hogy beletúrjam az ujjaimat és átfésüljem őket.
- Nem véletlen - ásítottam megerősítésképpen.
- Hátul egész jól el lehet férni - állapította meg hátrapillantva, egyfajta jelzésképpen. Szemügyre vettem az ottani körülményeket, és tényleg csábító volt az ötlet, viszont tudtam, hogy mi az igazi szándéka.
- El akarsz hallgattatni, mi? - mosolyodtam el, azonban ezt nem viszonozta. Elkomorult az emlékek felidézése után.
- Olyasmi - ismerte be, majd leparkolva a leállósávban elővett a csomagtartóból egy üveg vizet, amit Honey tett oda, mialatt én elhelyeztem magam hátul. A bőrülésen tökéletesen elfértem, párna és takaró híján a fejem alá gyűrtem a pulóverem (amire nem volt szükség, de én mégis hoztam magammal, még nem sikerült megszoknom a meleget) és magamra terítettem Tay dzsekijét, amit szintén a csomcsiban találtunk, Honey jóvoltából. Ismerte már a bátyját, jól tudta, hogy szüksége lesz vízre és némi öltözékre.
- Mondanám, hogy aludj jól, de szerintem csak pihenni fogsz tudni - indította el újra az autót, ami mordulásokat hallatva kezdte meg ismét útját.
Igaza volt, egy órán keresztül azzal szórakoztunk, hogy - mivel tényleg nem jött álom a szememre - a rádiókat váltogatta, és egy olyan dalt keresett, amit nem ismerek. Nehéz dolga volt, ugyanis anyukám kellőképpen hozzájárult ahhoz, hogy a létező összes fajta zenét megkedveljem, és így nyomon is kövessem a különböző stílusok fejlődését. Szóval miután egy telefonos alkalmazás által megbizonyosodott arról, hogy a helyes dalcímet és előadót böktem ki, jöhetett az újabb zenés csatorna, és bár volt pár nóta, aminek csak a hang alapján beazonosított énekesét tudtam megmondani, le volt nyűgözve, én pedig kimondhatatlanul boldog voltam ettől. Semmi másra nem vágytam, csak egy kis elismerésre tőle, pár kedves szóra.
Nem is tudom hogyan, de végül mégis sikerült elaludnom.
Arra ébredtem, hogy Tay eszeveszettül rángatja a vállam, hátranyúlva az üléséről.
- Mi van? - förmedtem rá, amiért a békés álmaimból ilyen durván kezdett ébresztgetni. Félelem bújt meg a szemében, ami nála egy ritka jelenség, szóval kezdtem megérteni, hogy komoly dologról lehet szó. Hadarva kezdte felvázolni a helyzetet.
- Amy, meg vannak számlálva a másodperceink, egy rendőr lekapcsolt és félre kell állnom. Ezzel még nem lenne semmi baj, csakhogy a jogsimat még nem nagyon sikerült megszereznem... könyörgöm neked, elvehetik tőlem az autót, és meg is büntetnek, apám pedig ezt nem fogja kifizetni! Tudod te mit kap az, aki jogsi nélkül száguld az autópályán?
Vadul gesztikulált, közben egyik kezével folyamatosan tartotta a kormányt, egyre lassabban hajtott, és szinte alig figyelte az utat. Nem is fogtam fel mit mond, kábán bámultam rá, majd amint megláttam az ablakon beszűrődő fényeket a rendőrautóról, megijedtem.
- És mit csináljak én?
- Be kell dobnod magad...
Ennél többet nem is kellett elárulnia, éreztem, hogy mit akar. Most őszintén? Megérdemelte, hogy segítsek rajta? Nem! Mindig, mindenbe belekötött, semmi sem volt elég jó neki, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy csak velem viselkedik így. Az érzéketlensége már összeolvadt a nevével, szétválaszthatatlanná váltak, mint a sziámi ikrek. Szépen lassan megállt a szélső sávban, kifújta a levegőt és könyörgően nézett rám. Barna szemek... talán mégsem olyan csúnyák, mint gondoltam. Utálom magam azért, hogy ilyen könnyen el tudott varázsolni a tekintetével. Akár egy apró kölyökkutya, ami az állatkereskedésben csak arra vár, hogy valaki hazavigye végre. Megbabonázott az, ahogyan belelátott a lelkembe, pont úgy, mint mikor először találkoztunk. Már megint olvasni kezdett a múltamban, mintha bármi érdekeset talált volna benne, a legtöbb dologról már úgyis tudott. Bólintottam.
Egy szempillantás alatt átvetette a lábait a másik oldalra és az anyósülésen ülve várta, hogy kövessem a példát, csakhogy nekem nehezebb volt a dolgom, ráadásul még ki se repült teljesen az álom a szememből. Egy sebes dörzsöléssel megpróbáltam egy meggyorsítani, majd belekapaszkodtam a fejtámlákba és - vigyázva, hogy ne koszoljam össze a drágaságát, hisz Tayt ismerve a végén még neki állna feljebb - becsúsztattam magam a vezető helyére. Kényelmesen elhelyezkedtem, mintha semmi nem történt volna, majd tudatosult bennem, hogy mit készülök tenni, és összerándult a gyomrom. Amy, te normális vagy? Jogosítvány nélkül megpróbálod elcsavarni egy rendőr fejét, a semmi közepén, Tayjel az oldaladon. Gratulálok! Maradtál volna Minnesotában...
Óriási mázlim volt, mivel a pasi nem volt középkorú, se nem nő, egy egész helyes arcocskával rendelkező egyénről volt szó. Letekertem az ablakot, hogy elkezdődhessen a játszma. Elővettem minden bájomat, amit csak tudtam, igyekeztem könnyen megkaphatónak és kívánatosnak tűnni. Mielőtt a férfi lehajolt volna, hogy elkérje a papírjaimat, Tay odanyúlt a blúzomhoz és egy szempillantás alatt lejjebb gombolta. Nem volt időm csúnyán nézni rá, bár őszintén szólva nem is akartam, okos húzás volt.
- Szép napot! - köszöntöttem sugárzó mosollyal, ami inkább volt erőltetett, kaján vigyor, de a lényeg, hogy bejöjjön.
- Kisasszony, van fogalma róla, hogy mennyivel ment? - tette fel az első kérdését, amire ha akartam volna, akkor se tudtam volna felelni. Határozottan a szemembe nézett, mialatt megtámaszkodott a letekert üveg helyén, hím lévén ez mégis komoly erőfeszítéseibe került, ha ott díszelegtek előtte a melleim, szinte teljesen fedetlenül. Nekem meg azért kellett megerőltetnem magam, hogy ne igazítsam meg a dolgokat arrafelé. Viszont Tayről volt szó, ki tudja hova viszik és mikor, nem akartam pár nélkül maradni. Mivel nem feleltem, a hapsi folytatta: - Sokkal.
- Á, nem lehetett az olyan vészes - legyintettem nevetgélve, közben majd kiugrott a szívem a helyéről, úgy kalapált, fejben pedig már összeraktam pár frappáns megnyilvánulást. - Tudja, ilyen melegben az ember szívesen vágtázik... főleg, ha van ló, akit megüljön - kacsintottam rá egyértelműen, de szerencsétlen vagy nem vette az adást, vagy nem is akarta.
- Látni szeretném a jogosítványát - folytatta fapofával, erősen koncentrálva a feladatra. Mély levegőt vettem és a mutatóujjammal végigsimítottam az egyik karján, felborzolva az apró szőrszálait. Nagyot nyelv, tűrt és várt.
- Hát, ha tényleg tudni szeretné - túrtam bele a hajamba érzékien -, elárulom, hogy miért siettünk ennyire. Gyerünk jöjjön ide! - rántottam közelebb magamhoz a vállánál fogva, hogy belesúghassak a fülébe úgy, hogy Tay még véletlenül se hallja. - Ő a barátnőm öccse, látja? Szegényem olyan szerencsétlen a lányoknál. Arra gondoltam, hogy kihozom ide, oldom a hangulatát a megfelelő eszközökkel, amik a rendelkezésemre állnak, hogy megértse, milyen fontos a testi kapcsolat...
Úgy voltam vele, hogy ha gyorshajtásért nem is, de prostitúcióért biztos lecsuknak. Úgy éreztem magam, mint egy középszintű szajha, és őszintén nem értettem, hogy Kim hogyan bírta ezt, ráadásul úgy festett az egész, mint egy rossz pornó kezdete.
Tay meg se mert mukkanni mellettem, szinte meg is feledkeztem a létezéséről.
- Hölgyem, tudja hányan próbálkoznak nálam ezzel? Fogadni mernék, hogy maga még életében nem vezette ezt az autót. Higgye el nekem, pár év tapasztalat elég volt ahhoz, hogy kiszúrjak bizonyos dolgokat - csóválta a fejét a férfi, én pedig majd' elájultam. Még a végén mindkettőnket megbüntet. Olyan tüneteket produkáltam, mintha a színfalak mögött türelmetlenül várakoznék, hogy végre színpadra léphessek. Ezúttal viszont az ítéletemre kellett várnom, mit kapok a tetteimért. Jó zsaru vagy rossz zsaru? Sikeres nap vagy feszülő idegek? Kedvesség vagy bunkóság? Ezek döntöttek.
- Értem - bólintottam, pedig semmi szükségem nem volt erre a szócskára.
- Viszont pletykák mindenütt vannak... és nem szeretném, ha az újságok arról írnának, hogy a Just Dance! két tagját Mr. Ernest, az igazságtalan kopó kopasztotta meg. Ráadásul, eddig kellemes napom volt! Az asszony kijelentette, hogy hajlandó összeköltözni velem, szóval lassan talán tényleg asszony válik belőle. Menjenek! - intett.
Leesett az állam. Hirtelenjében világsztár szerettem volna lenni, hiszen ha két ágról szakadt, újonc celebecskét így útjukra engednek, mi történhet egy valódi, Rihanna kaliberű hírességgel egy ilyen helyzetben? Teljes volt körülöttem a zavar - milyen meglepő! -, hiszen egyik percben még békésen aludtam, a következőben már kipakolt cicikkel vártam, hogy egy egyenruhás bekapja a legyet, aztán pedig mindent megúsztam, csak azért, mert szerepeltem párszor a tévében? Jim említett valamit egy nézettségi rekordról, de elengedtem a fülem mellett. Tényleg annyian nézték a műsort? Tényleg annyi ember telefonhívásán múlt a jövőm? Tényleg ott ültem abban az autóban, vagy az egész csupán álom volt? Tényleg elsétált a jármű mellől a zsaru, vagy csak képzeltem? Tényleg kiugrott a kocsiból Tay, vagy pillanatnyi illúzió volt? Nem. Ez mind megtörtént.
Tay ismét csókolgatni kezdte a suhanó gépezetet. A rendőrautó elhúzott mellettünk, de Ernest biztosúr még intett egy utolsót felénk, talán azt mímelve, hogy szavazni is fog.
Én is kiszálltam, úgy éreztem, hogy bármit tehetnék, semmi sem történne, mintha enyém lett volna az egész világ!
Tay a kezét nyújtotta, furcsa képet vágva elfogadtam, mire ő közel cibált magához, tetőtől talpig hozzám simult és táncolni kezdett velem a leállósávban. Keringőztünk az autópálya szélén, mint két őrült, akiknek nincsen jobb dolga csütörtök délután. Aztán Tay váltott, és úgy döntött, hogy próbalehetőségként használja a kialakult helyzetet, átfogta a derekamat és a koreográfiát felidézve mozgatta a csípőjét.
Egy lépés előre, egy lépés hátra. Romantikus simítás. Ujjak összefonása, feltűnően. Ekkor Tay maga felé húzott a kezemnél fogva, viszont a mozdulat közben elengedte azt, én pedig látványosan esni kezdtem, csakhogy elkapott a nyakamnál fogva, közel a talajhoz. Az arca szinte súrolta az enyémet, olyannyira, hogy forró leheletének pecsétjét az arcomon éreztem. Az a pont, mikor közvetlen magam felett láthattam a szemeit, döntésre juttatott. Egy barna szem is lehet szenvedélyes, érzelemmel teli, de legfőképpen gyönyörű. Egyben ez volt a végpózunk is.
Néhány pillanattal később újra a saját lábaimmal álltam a talajon, Tay kezei pedig szépen lassan a helyükre kerültek. Ezzel le is zárult az alig néhány másodperces közös blokkunk. Tay meghátrált és heves bólogatással jelezte, hogy én következem. Azaz ott, abban a percben el kellett táncolnom a saját részletem, közönségként pedig megkaptam az elsuhanó járműveket, egy lassabb kamiont vezető pasi még meg is bámult. Elvesztem a lágy kézmozdulatokban és kecses lépésekben, bár ez nem az én műfajom. Mégis élethűen alakítottam a hattyút, megtaláltam önmagam és ebben sokat segített Tay biztató mosolya.
Sok mindenen voltunk túl aznap, és kellett ez a pillanat, amiben kiereszthettem mindent. Repesztettünk, kis híján megbüntettek, kidobtam a mellem és újabb darabkák kerültek elő a párom múltjából.
- Tay, hol a francban vagyunk? - szegeztem neki a kérdést, egy órával később, mikor már több perce csak bolyongtunk a különböző bekötőutakon.
- Itt, ezen az úton - bökött a GPS felé, aminek a kijelzője mutatta a hőmérsékletet, a közeli gyors éttermek számát, de azt nem, hogy hogyan jutunk haza.
- Tay... - sóhajtottam fel idegesen, majd szaggatottan fújtam ki a levegőt. - Azt mondtad, tudod, hogy vagyunk!
- Én is ugyanúgy meg vagyok lepődve, mint te. Azt hittem, hogy jó helyen járunk - ráncolta a homlokát, és látszólag minden erejével azon volt, hogy kisilabizálja hol vagyunk. Tekintetét az út és a képernyő között kapkodta, mégis úgy tűnt, hogy nem nyújt nagy segítséget a GPS.
Az órára pillantottam. Fogalmam sem volt, hogy mennyit aludtam, vagy, hogy Tay mivel tudta elfoglalni magát addig, az viszont biztos volt, hogy közel jártunk a délután négy órához. Előre tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy ez lesz az egész kiruccanásnak a vége, nem fogjuk tudni merre kalandoztunk el, elveszünk a táblák és betonra festett csíkok között, végül pedig éjszaka érünk haza, és semmi időnk nem lesz gyakorlásra. Ami pedig hab a tortán, hogy Jim fejében hétfőn megszületett egy közös lányprodukció ötlete, mivel alig tudják kitölteni a műsoridőt, és annak az utolsó próbáját hatra tűzte ki. Ráadásul a zsűri is aznap érkezett egy kis látogatásra, a kisfilmünk még nem volt készen, Kelly még szeretett volna készíteni velünk egy interjút, hogy azt összevágják egy próbánkkal. Kimnek pedig megígértem, hogy segítek neki összeállítást választani az első igazi randijára Charlie-val. Én hülye, minderről megfeledkeztem, ha reggel ezek felötlenek bennem, talán megállíthattam volna Tayt, de így már túl késő volt, és rajta csattant az ostor.
- Nicholas! - visítottam dühösen, és éreztem, ahogy a feszültség vörös szín formájában felkúszik az arcomra, és elönti az elmém. Egész testemben remegtem, az ujjaim szabályosan rezonáltak, mintha kétszáz fok lett volna a kocsiban, annyira ömlött a víz rólam, kövérkés cseppekben folyt végig az arcomon a verejték.
Tay lefékezett. Szerencse, hogy egy kihalt földúton keringtünk, mert az autópályán már biztosan megtoltak volna hátulról. Leállította a motort, megszűnt a rádió halk zöreje, az autó zúgása, és néma csönd telepedett ránk. Mélyeket lélegzett és az ablakot is letekerte, hogy megtölthesse a tüdejét friss oxigénnel. A szélvédőn túli világot fixírozta, úgy tette fel a kérdését:
- Minek neveztél?
- Öm... - beleharaptam az alsó ajkamba, mivel fogalmam se volt róla, hogy melyik gyermekkori, sanyarú emlékéhez lehet köze ennek az egésznek. Abban biztos voltam, hogy valami ilyesmi miatt borulhatott el az agya. Talán egy gazdag kiskölyök megdobálta sárral, és gúnyneveket szőtt a Nicholas szócskából. Talán az apjához volt köze, meg ahhoz, hogy ráerőltette a Tay nevet, ahogy azt a videóban elárulta a zsűrinek. - Sajnálom? - egyszerű kijelentésnek szántam, de valamiért belevegyült egy kis kérdő hangsúly.
- Nem... semmi gond - felelte zavartan, mintha egy álomból ébredve azt se tudta volna, hogy merre van éppen. - Eszembe juttattál valakit. Csak egyetlen ember szólít a keresztnevemen, ő nem tudta megszokni apa ítéletét.
Gondolkodóba estem. Honey minden alkalommal Taynek szólította, Cassidy hangüzenete pedig ugyanerről árulkodott. Akkor?
- Azt hiszem kezdem átlátni, hogy merre kell menni... lassan talán visszatalálok az autópályára - állapította meg, és magabiztosan siklott végig a saras úton.
Szerettem volna rákérdezni, szerettem volna mindent kideríteni, de ezt ráhagytam. Olyan élvezettel, olyan ártatlanul tekerte a kormányt a személy felidézésére, hogy nem volt szívem kizökkenteni és leterhelni a kíváncsiságommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése