Tizenkilencedik fejezet: Mr. Taylor

Szép estét, ifjúság! Röstellem, hogy ilyen későn teszem csak fel a fejezetet, de mentségemre szóljon, hogy hétfő van és hosszú nap áll mögöttem. Viszont megijedni nem kell, ha törik, ha szakad, a bejegyzés mindenképpen felkerül három nappal az előző után. Nem is tudom mit mondhatnék erről a részről... ismét egy élő show, ismét hosszú fejezet.

Hálás köszönet az olvasóknak,

Bia

Újfent elérkeztünk a péntekhez, ami egyet jelentett a második elő show-val. Eddel párszor átvettük a mozdulatokat, aztán az időm nagy részét felemésztette, hogy a lányok közös produkcióját gyakoroltuk Jimmel, mivel előző nap nélkülem nem tudtak haladni. Tayjel késő este értünk csak vissza, tankolnunk és ennünk kellett visszafelé is, szóval rendesen le lettünk szidva. Ő nem tudom mivel volt elfoglalva míg én gyakoroltam, talán zongorázott, esetleg ment pár próbakört egyedül is.

Tekintve, hogy kikkel kellett összehoznom ezt a produkciót, az esély a normális, emberi ízlés által elfogadott eredményre elég kicsi volt. Shannon az elégedetlenkedésen kívül nem sok mindent csinált, a viselkedése emlékeztetett Tayére, csakhogy a lány mindenkibe belekötött. Mercyvel az volt a baja, hogy a mozgása túl erotikusnak bizonyult - talán ebben az egyben igaza volt -, ráadásul le is szajházta a megszeppent lányt. Clairt a korához nem méltó, illetlen szavakkal bírálta, próbálta rávenni, hogy kicsit erőltesse meg magát, mivel szegény asszony borzasztóan kifáradt aznapra a Charlie-val való próbák következtében. Pennyt vádak érték, miszerint nem mozog. Nem állítom, hogy ez így nem volt igaz, szegény lány csak ide-oda dőlt, az igazi koreográfiát nem követve, nem az ő stílusa volt ez a fajta tánc. Vendy volt az egyetlen, akivel nem került igazán összetűzésbe, a lány tényleg nagyon igyekezett. Az utóbbi időben sokat beszélgettem vele, állítása szerint nem is számított rá, hogy a testvérével együtt állhat ki hetente arra a színpadra, kicsit tartott is a versenyhelyzettől, de úgy érezte, hogy a harmonikus kapcsolatuk ezt is túlélheti. Így viszont nem kellett szembenézniük ezzel a megpróbáltatással. Nehéz volt vele nyugodtan csevegni, mivel ahogy azt már megszokhattam tőle, szinte mindig rohant és pörgésben volt. Ezúttal tényleg szeretett volna Tim nélkül bizonyítani, hisz olyan pletykák terjengtek, miszerint csak a srácot akarták bejuttatni, csak megkönyörültek rajta a zsűritagok, hogy legyen egy testvérpár is versenyben. Úgyhogy előtte kitárult a világ ezzel a lányos produkcióval, ez látszott is rajta, az őszinte lelkesedés sütött az arcáról. Kim elég talpraesett ahhoz, hogy megvédje magát a balett táncossal szemben, úgyhogy miután az kötözködött velem néhány percig, a kettejük párbaja következett. Jim már meg se próbálta irányítani a dolgokat, leült a sarokba és várta, hogy folytathassuk a munkát. Talán sosem ért volna véget a szóváltás, ha Charlie be nem ront az ajtón.

- Mi ez, he? - tette fel a jogos kérdését. Valószínűleg a közelben gyakorolt, és megnehezítette a dolgát a lárma. Azóta nem beszéltem a sráccal, mióta pénteken megnyílt nekem és elárulta, hogy mi a helyzet a szüleivel. Szerintem kellemetlenül érezte magát, de az is lehet, hogy csak puszta véletlenségből folyton elkerültük egymást. - Kim, mér' állsz le egy ilyennel? - bökött Shannon vörös arca felé, amely tajtékzott az idegességtől. Szegényem kicsit túlreagálta a dolgot. Bár jobb lenne, ha én inkább befognám... aki elájul a válogatón... Jim többször viccelődött már ezzel.

- Fogd be Charles, ez a legkevésbé sem tartozik rád! - hallgattatta el Kim, majd intett, hogy menjen. Furcsa volt az egész, mintha a kapcsolatuk nem lett volna tökéletes, pedig máskor ezt a látszatot keltették. Charlie megadva magát távozott, Kim pedig belátta, hogy ideje lesz abbahagyni, így inkább szólt Jimnek, hogy készen állnak.

- Akkor sem hiszem, hogy szükség van ekkora terpeszre - szólt oda nekem egy utolsót Shannon, mivel neki nagyon fájt és eget rengető nehézséget okozott az, hogy az én terpeszem nagyobb volt, mint a többieké, egy bizonyos mozdulatnál. Felhorkanva megpördültem.

- Tudod, van ez a srác, Tay. Igen, ő a párom. Ő a legeslegnagyobb kritikusom, bármi történhet, lehetnék én akár a világ legtökéletesebb táncosa is, képes lenne találni valamiféle hibát. Mégis, azt az egyet még sosem nehezményezte, hogy túl nagyra nyitom a lábaimat! Talán azért, mert azzal a fél centivel nem ártok senkinek, és ne haragudj, hogy nem tartok magamnál tánc közben egy mérőszalagot, amivel fixálhatom a távolságokat! Ezer bocsánat! - támadtam neki hevesen, a hangomból üvöltött a lenézés és a megelégelés, hiszen már mindenkinek jócskán az agyára ment. Bár az is igaz, hogy hajlamos vagyok majdnem minden egy icipicit túlreagálni, csakúgy, mint Shannon. Például Tay viselkedését, mikor annyira kiborított a négyes csoportokba kényszerített próbán, vagy amikor elrontotta a lépéseket és kis híján letéptem a fejét.

- Folytassuk, lányok! - tapsolt kettőt Jim, mire engedelmesen követtük a további utasításait, így órákkal később egy megfelelő produkciót tudhattunk a magunkénak, amelynek a bemutatásáig már nem volt sok időnk.

A nappaliban ülve bámultam magam elé, Tay a fürdőszobában készülődött, mielőtt elzarándokoltunk volna az élő show helyszínére, ami pár utcányira volt csupán. Kopogásra lettem figyelmes, először azt hittem Kim lesz az, mivel aznap már párszor rám mosolygott, szeretett volna kapcsolatot létesíteni, csak sajnos nem volt beszélgetésre lehetőségünk. Boldogan nyitottam ajtót, viszont olyasvalakivel találtam szemben magam, akire a legkevésbé sem számítottam volna.

- Carl, mekkora meglepetés! - csaptam össze a tenyereimet döbbenten, mikor megpillantottam a legidősebb zsűritagot.

- Drága Amy, úgy örülök, hogy itt vagy! Tegnap mindhárman ide látogattunk, és szerettem volna beszélni veled. Viszont úgy hallottam kalandos utakat jártatok be - kacsintott egyet kedvesen, úgyhogy beinvitáltam és leültettem a fotelba, én pedig visszasüppedtem a kanapéba. - Gondolom kíváncsi vagy, miért jöttem.

- Eltaláltad - bólintottam elmosolyodva, hiszen tényleg nem értettem, hogy mit keres nálam egy visszavonult sztepptáncos.

- Mikor először találkoztunk, még nem tudatosult bennem... aztán szépen lassan az adások alatt szöget ütött a fejemben a neved és az arcot, és végül az élő show előtti utolsó megmérettetésen megvilágosodtam! - mesélte, én pedig egyre inkább összezavarodtam. - Youngest Performers in California. Ismerős?

Soha nem hittem volna, hogy valaha újra hallom az egyesület nevét. A gyomrom egyszeriben összerándult, mintha újra huszonegy éves lettem volna.

A YPC-nél dolgozott az a férfi is, aki ajánlott nekem egy állást, életem sötét korszakának kezdetén. Ennek a lehetőségét utasítottam vissza Wayne miatt.

- Honnan tudsz róla? - ráncoltam a homlokom, mivel nem gondoltam volna, hogy ezt tőle hallom újra. Közben visszaemlékeztem arra a színfalak mögött megejtett eszmecserére, mikor megkövetelte, hogy ne beszéljek vele olyan formális és hivatalos hangnemben. Mégis miként kéne egy élő legendához szólnom?

- Ott tanítottam, a fiút is én küldtem rád - magyarázta. - Miért mondtál nemet, Amy? Tökéletes lettél volna!

Megvakartam a fejem búbját. Újra meg újra kezdett bebizonyosodni, hogy a hatalmasnak hitt világ mennyire apró, valamint az a tény is, hogy a tánc összehozza az embereket. Vagy ahogy Tay mondaná: a zene.

- Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy egyedül eldöntsem... a szüleim rám bízták a választást, csak sajnos borzasztó gyerekesen viselkedtem. A szerelem mindenek felett! Hu-hú! - emeltem a magasba a karjaimat, mintegy ujjongást színlelve, szarkasztikusan.

- Amy, pontosan tudom, hogy mit jelent ez neked. Elsőre senkinek sem sikerült, ezt mindenképp tartsd észben! A Beatles első demóját négy lemezkiadó cég is elutasította. Nekem két évembe került, mire ki tudtam törni a poros garázsunkból, és leválthattam az elnyűtt cipőt csillogóra nyolcvanegyben. Nem baj, hogy elutasítottad az állást, mert így itt lehetsz a többiekkel és megmutathatod a tehetséged a világnak! Amy, pontosan úgy történnek a dolgok, ahogyan azt Isten eltervezte, ne bánkódj a múlt miatt! - szorította meg jó erősen az egyik kezemet a vallásos Carl, biztató mosolyt varázsolt az arcára és meleg puszit lehelt a homlokomra. - Tudd meg, hogy nekem te vagy a kedvencem ebben a mezőnyben! Viszont ez azt is jelenti, hogy tőled várom el a legtöbbet, és ha ott fogsz állni a végén, magad mögött tudva egy pocsék produkciót, ne reméld, hogy a rokonszenvem miatt téged engedlek tovább! Meg kell küzdened azért, hogy megtarthasd a kiváltságot. Úgyhogy én megyek is, hagylak dolgozni... - tápászkodott fel.

Megragadtam a karját.

- Köszönöm, Carl - pillantottam fel rá meghatottan. - Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem.

Bólintott, azzal el is hagyta a helyiséget.

- Ha abbahagytátok az ömlengést, akkor csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy ha nem szeretnél elájulni a csupasz, kigyúrt, nedves felsőtestem látványától, akkor inkább csukd be a szemed - tanácsolta a fürdőszobából Tay, miután résnyire nyitotta az ajtót és meggyőződött róla, hogy egyedül vagyok.

- Mit szeretnél, drága, egyetlen Tay? - sóhajtottam fel, nem egészen értettem mi a szándéka.

- Törölközőben jöttem be, és nem hoztam magammal ruhát. Mikor elkezdtem zuhanyozni még nem voltál itt, azt hittem a kijövetelnél sem leszel útban. Lényeg a lényeg, szeretnék eljutni a szobánkig, anélkül, hogy megbámulnál - magyarázkodott.

- Biztosíthatlak, hogy nem foglak megbámulni - forgattam a szemem annak hallatán, hogy ennyire el van szállva a testétől. Egyértelmű, hogy túl gyors következtetést vontam le, a helyzet korántsem ez volt.

- Akkor is csukd be a szemed - erősködött, talán csak nem akarta, hogy lássam őt felső nélkül, mégsem gondoltam, hogy nagy felhajtás kéne ezért.

- Miért akarod ennyire, hogy becsukjam a szemem? - érdeklődtem, hátha végre elárulja az igazat is. Aztán megvilágosodtam: - Van rajtad valami, amit nem kéne látnom!

Apró nyögést hallatott.

- Talán - adta meg magát erőteljesen artikulálva. - Úgyhogy csukd be a szemed, könyörgöm!

- Ó, hohó! - dörzsöltem össze a tenyereimet gonoszan. - Vajon mi lehet az? Túl sok szőr? Túl kevés szőr? Három mellbimbó? Egy heg? Egy tetkó? Zsírleszívás jelei? Korbácsnyomok? Nincs köldököd?

- Szabadjára engedted a fantáziádat - vakargatta a fejét Tay, legalábbis a hangokból ítélve. - Annyit elárulok, hogy szerepelt a kérdésáradatodban.

Teljesen be voltam sózva.

- Áruld el, kérlek! Melyik az? Korbács? Köldök? Zsírleszívás? Megöl a kíváncsiság, áruld el! - könyörögtem, hisz ezzel a morzsával is eggyel közelebb jutottam volna ahhoz, hogy megismerjem őt és a titokzatos múltját.

- Tetkó... - adta meg magát, nyögve egyet. - De nem olyan, amire te gondolsz! - állította le a gondolataimat azon nyomban.

- Szóval nem az uruguayi maffia azonosítója, és nem zongorabillentyűk? - vágtam rá az első eszembe ötlő dolgokat. Ezek következtek logikusan.

- Ha elárulom mi az, becsukod végre a szemed? - vette könyörgőre ő is, szóval lényegében esdekeltünk egymásnak, péntek délután, közeledve a második élő showhoz.

- Nem, úgyis hazudni fogsz - fontam össze magam előtt a karjaimat, amit bár ő nem láthatott, én mégis megerősíthettem, hogy nem tágítok, látnom kell a testfestményét.

Fújtatott meg sóhajtott párat, majd valószínűleg megállapította, hogy mennyire gyűlöl engem.

- Nem bírod ki, hogy ne faggass megállás nélkül, mert neked mindenről tudnod kell, igaz? Mintha nem forogna tovább a Föld, ha nem tárod fel a múltam minden egyes apró darabkáját! Nehogy azt hidd, hogy csak te szeretnéd elfelejteni a múltat, mert én sem tekintek vissza rá boldogan, elhiheted! Mindenki felejteni akar, Jim, Ed, Shannon, Matt, Pink, Honey, a szőke stábos meg a nénike az utcán, azzal az ijesztő kutyával. Mindenki, egytől egyig, nincs kivétel. Érted?

A résnyire nyitott ajtón keresztül tökéletesen értettem a mondandóját. Viszont nem is tudom miért, de nem tudott érdekelni és nem tudott megérinteni. Kicsit sem zavart, hogy kis híján kiabált velem, ráadásul bántó dolgok szinte alig hagyták el a száját. Valamiért ez most másmilyen volt. Vicces, hogy ezt mondom, de mintha ez lett volna az eddigi legőszintébb monológja, amit hallottam. Nem csöpögött a gúnytól, legalábbis nem úgy, mint máskor. Nem akart a földbe döngölni, csak közölni akarta az érzéseit. Ami azt illeti igazat kellett adnom neki abban, hogy tolakodóan viselkedtem. Mégsem éreztem úgy, hogy ez bűn lenne vagy tilos, jogom volt tudni, hogy mi történt vele, ahhoz, hogy megfejthessem őt.

- A felejteni akarás nem egyenlő a felejtéssel. Azért mert az emberek nem akarnak emlékezni, ez még nem jelenti azt, hogy nem is fognak. Le merném fogadni, hogy a hajóút minden mozzanatára emlékszel, történhetett bármilyen régen. Nem kell nagy memóriabajnoknak lenni ahhoz, hogy az ilyesmiket az ember az elméje legmélyebb zugába rejtse. Általában az ilyen dolgok maradnak meg a leginkább. Emlékszel például, hogy mit ettél tegnap délután? És arra, hogy mi volt az első dolog, amit anyukád mondott a partraszálláskor? Attól, hogy nem beszélsz valamiről, attól még részese a múltadnak és az életednek.

A bölcs eszmecserénk után belátta, hogy úgysem tud meggyőzni, szóval törölközővel a csípője körül kioldalazott az ajtó mögül, ügyelve arra, hogy gondosan letakarjon a kezével egy bizonyos részt a bal melle alatt.

- Minek kellett ez a nagy felhajtás, ha ennyivel el tudod rejteni? - nevettem fel, ahogy óvatosan lépkedett előttem. Megvonta a vállát.

Esélyem se volt rá, hogy közelharcban felfedhessem a bőrén lévő művészetet, szóval inkább más eszközhöz folyamodtam.

- Charlie, szia! - kiáltottam boldogan, mire ijedtében ugrott egy aprót és zavartan a hajába túrt.

Amit láttam az egészen megdöbbentő volt. Számítottam az apja verésétől szerzett sebek - bár nem tudom, hogy ezt honnan szedtem, sosem említett ilyesmit - körüli gunyoros karikatúrától egy utcai táncos banda jelképén át egy dalszövegig mindenre. Arra viszont semmiképp sem, hogy egy gyönyörűen kidolgozott turistabusz fog elém tárulni, erős fekete kontúrral, zöld-kék színekkel, az oldalán pedig a következő névvel: Cassidy. Ráadásul az i-n lévő pontot egy apró fekete szívvel helyettesítették. Tökéletes és profi munkának tűnt, megtervezettnek és harmonikusnak, a tompa színek pompája kiemelte a sötét, kacifántos betűkkel firkantott nevet, ami örökre a fiú bőrébe lett vésve.

- Nem hittem volna, hogy te is az a fajta pasi vagy, aki magára tetováltatja a barátnője nevét. Bár az arca még durvább lenne - morfondíroztam, ez volt az első értelmes gondolatom.

- Tudom, hogy kellemetlen, ezért akartam elrejteni előled. Túl makacs vagy - rázta a fejét elmosolyodva, majd el is tűnt, ahogy belépett a hálószobába.

Egy órával később már úton voltunk, hogy másodjára is felléphessünk a Just Dance! színpadán. Nem állítom, hogy nem voltam ideges, de ez inkább volt egészséges drukk, mint görcsös félelem.

A színfalak mögött teljes átalakítást kaptunk, smink, haj és ruha, ráadásul a beosztás szerint másodikok voltunk a listán, Kim és Rami produkcióját követve. Mivel nem volt közös nyitóprodukció, nagy nyomás nehezedett rájuk, makulátlanul kellett indítaniuk az estét. Carla és Josh ott lábatlankodtak körülöttünk, immáron kiesettekként, mégis a show részeként, hisz ők is ott ülnek majd a lelátón, és nem lehet őket kitörölni a műsor történelméből. Miután kiderült, hogy Shakira az extra fellépő, Mercyt, Charlie-t, Vendy-t és Shannont már nem lehetett kordában tartani, eszeveszettül kutattak tollak és papírok után, szabad felületet kerestek a bőrükön, és újra meg újra megkérték a fodrászt - vagy inkább követelték tőle -, hogy igazítsa meg a hajukat. Walter közben folyamatosan járkált fel-alá, ellenőrizte, hogy minden rendben megy-e.

A ruhám ezúttal inkább volt flitteráradat, mint normális textil. Kékbe lettem öltöztetve, az egész hátam fedetlenül maradt a dresszben, amit kaptam. A könyékig érő karrész még csak csillogott az anyag minőségétől, mellkastól lefelé viszont flitterek díszítették az amúgy is világító ruhát, szóval esélyem se lett volna elbújni. Nagyjából a térdemig értek le azok a nyúlványok, amikké a szerelésem fokozatosan alakult csípőtől lefelé. Legyünk őszinték: úgy festettem, mint Kim munka közben.

Tudom, hogy nem kéne ilyen hasonlatokkal dobálóznom, mégis furcsálltam az ő és Charlie viselkedését, szóval miután beleküzdöttem magam a csili-vili, falatnyi anyagba, a srác keresésére indultam. Miután az ajtón való kopogtatás nem jött be, gondoltam benyitok, hátha csak nem hallja. Nos, egy asztal alatt gubbasztó, falnak döntött hátú fiúval találtam szemben magam, aki felhúzott térdeire eresztette a fejét.

- Mondtam már, hogy húzz el! Nem akarlak látni! - visította, és sajnos sejtettem, hogy kivel civakodhatott az imént.

- Amy vagyok - léptem közelebb hozzá, mire felemelte a fejét és kimászott az asztal alól, de még mindig nem egyenesedett fel.

- Bocs, azt hittem Kim az - dörzsölte a kivörösödött szemeit, majd a tükör felé fordult, hogy megigazítsa a haját. - Veszekedtünk.

- Gondoltam - sóhajtottam fel együtt érzően, aztán felpattantam az asztalra és egy kézmozdulattal arra biztattam, hogy üljön mellém. Pár pillanatnyi habozás után pedig eleget is tett ennek. - Mi történt?

- Beszéltem a szüleimmel pár napja, és úgy volt, hogy eljönnek. Megígérték nekem, hogy most tényleg, tényleg itt lesznek, és remélem, hogy igazat mondtak. Már csak egy óra van a kezdésig, addig ide kell érniük. Szóval ideges vagyok, plusz elég gáz műfajt kaptunk Clairrel, úgyhogy Kim megérthetné, hogy most nem vagyok a toppon! Erre idejön és nekem támad, hogy mit képzelek, miért viselkedem hülyén, meg a szokásos. Mostanában nem a legjobb a kapcsolatunk. Taknyosnak nevezett, ezt nem hiszem el! - vert egyet a barna asztallapba az öklével, kieresztve a dühe egy részét.

Szegény még csak tizennyolc éves, ezt a fajta stresszt, ami a versennyel jár, nem neki találták ki. Féltem, hogy összeomlik.

- Meg kell értened, hogy Kim is nyugtalan a mai nap miatt, ráadásul az ő szülei végképp nem jöhetnek el. Emiatt most ne aggódj, minden rendbe fog jönni. Ha gondolod, nézzétek át még párszor a mozdulatokat Clairrel, rendben?

Bólintott, látszólag sikerült legalább egy kicsi időre megnyugtatnom, szóval egyedül hagytam őt a gondolataival. Ennél többet nem tudtam tenni érte, Kimmel át kellett volna beszélniük a dolgokat, csak sajnos abban az időpontban erre nem volt lehetőség.

A színpadon állva kerestem a szemeimmel Pinkéket, és mikor kiszúrtam a lányt a sorok között, sietve megindultam felé.

- Pink! - öleltem át jó szorosan, megszakítva ezzel a helyük keresését. Boldogan zárt a karjai közé, majd miután megelégelte, hogy nem kap levegőt, lehámozott magáról. - Mi újság?

- Figyi, gáz van - közölte lényegre törően, kis szikrányi rettegéssel a szemében. - Itt van Rach, Duke, Davis, Will, Matt és Honey. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy van két hívatlan vendégünk, egy-egy mindkettőtök oldaláról. Nem fogod kitalálni, hogy ki jött el megnézni a fellépésed...

- Kicsoda? - tudakoltam átvéve az ő félelmét, fogalmam sem volt róla, hogy ki tisztelhetett meg a jelenlétével.

- Veronica - nyögött egyet a barátnőm, majd hagyta, hogy megdöbbenjek.

Veronica a létező összes fajta módon, ahogy csak lehet, kapcsolatban áll Pinkkel meg velem. Először is Kent volt barátnője, pincérnő az étteremben, ahol dolgoznak, a bátyja Peter, Kent főnöke, az apjuk pedig együtt jár teniszezni Pink apjával. Pár hónapig eladóként dolgozott a boltban ahol én is, mikor kirúgták mert lopott az étteremből, viszont mivel a testvére a főnök, kis idő múlva visszavette. Amúgy már a családjuk is elég fura. Akkortájt ismerkedtem meg Matt-tel, mikor ő is ott volt velem, szemet is vetett a fiúra. Ráadásul - mivel akkor nem a legjobb napjaimat éltem - folyton vigasztalt, kérdezte, hogy vagyok, kivételezett velem és a szüleimről érdeklődött. Viszont nekem pont nem arra volt szükségem, hogy a depressziómra rátegyen egy lapáttal azzal, hogy eszembe juttatja mennyire szánalmas az életem. Később pedig az is kiderült, hogy a nagyapám és az ő nagyanyja titokban szeretők voltak. Ebből is látszik, hogy a városunk milyen kicsi.

Kiborulhattam volna, mert nem volt szükségem a lány hülyeségeire, de úgy döntöttem nem hagyom, hogy ez befolyásolja a kedvem és a hozzáállásom. Csakhogy mint kiderült, ez volt a kisebb gond.

- Nem baj, majd túléljük valahogy - legyintettem, Pink pedig folytatta.

- Várj csak, van itt még valaki - húzta el a száját, majd megköszörülte a torkát. - Mr. Taylor.

A dolgok túl gyorsan történtek ahhoz, hogy bárki ember fia felfoghassa őket. Tayre pillantottam, aki a színpad szélén ült és az ingével babrált, majd a bejárat felé fordultam, amin épp Honey lépett be. Arca vörös volt a dühtől és az ingerültségtől, Tay viszont úgy megörült neki, hogy leugrott az emelvényről és gyorsan vette a lépteit felé, a lány viszont rázta a fejét és próbálta elmagyarázni, hogy maradjon a helyén, közben Veronica fellökte Honeyt és a párom felé kezdett sétálni, Matt átverekedte magát mindenkin, azzal a céllal, hogy leállítja Verót, karon is ragadta, majd nagy nehezen elhurcolta onnan, mialatt Tay a húga mellé ért, aki lehajtott fejjel várta azt, amitől mindnyájan tartottunk. Mr. Taylor lépett ki a szürke ajtó mögül, és megállt a lány mellett. Tay tett egy lépést hátra, megrázta a fejét, azt jelezvén, hogy ilyesmi nem történhet meg. Karjait feltéve felvette a védekező pozíciót, majd először lassan, majd egyre gyorsabban hátrálni kezdett, az apja pedig utána kiáltva igyekezett megállítani. Rachel és Davis, valamint az testvérpár pasijaik ezután következtek, lemaradva a lényegről, szóval ők engem megpillantva boldogan integettek. Mr. Taylor a lányának kezdett hevesen magyarázni, aki Tay után szeretett volna rohanni, ahogy én is. Azonban mielőtt bárki a segítségére sietett volna, ő újra megjelent a sorok között, valamit lóbált a kezében, odalépett az apjához és átnyújtotta neki azt. Egy köteg pénzt. A kezeivel mutogatva szinte kirúgta a helyről őt, Honey pedig csak állt ott, tehetetlenül, zavartan. Mikor az apa megadva magát távozott a pénzzel, Tay megölelte Honeyt, aztán súgott valami a fülébe. És mindez alig egy percen belül történt, így érthető, hogy lerogytam egy székre. Éreztem, ahogy az életünk a társammal végérvényesen összefonódnak, már le se tudnánk tagadni egymást. Kétségtelenül egymás életének a részei lettünk.

Matt nyomott egy puszit a homlokomra, és bólintva utamra engedett, én meg már siettem is Tay után, aki az öltözőbe menekült. Természetesen be sem engedett, szóval letettem arról, hogy aznap tőle megtudjam a történteket, és valahol meg is értettem, hogy nem akarja megosztani velem. Igazság szerint később sem faggattam erről, kényes téma volt. Honey mesélte el, a lényeg igazából csak annyi, hogy az apjuk azért jött, hogy meggyőzze a fiát arról, mennyire rossz döntéseket hozott, könyörögje vissza magát Cassidyhez és hagyjon fel a tánccal. Persze ezt Tay is tudta, annyi pénzt, amennyi éppen nála volt odaadta az apjának, mintegy kifizetve a távozását. Szomorú a kapcsolatuk.

Ekkor találkoztam először Mr. Taylorral. Ha figyelembe vesszük az érdeklődésemet Tay múltja iránt, talán azt hihetnénk, hogy örültem ennek az egésznek. Viszont az a perc, amit egy helyiségben töltöttünk, meglehetősen nyomasztó volt. Nem is akartam többet látni őt, és egy darabig kérdezősködni se akartam róla, bár a kíváncsiságom nem bírta túl sokáig, az tény. De aznapra elég volt ennyi, azt is megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből.

Tay azután, hogy tíz percet eltöltött az öltözőjében, ugyanúgy viselkedett, nem lehetett semmilyen változást észrevenni. Ebben az egészben pedig az volt az egyetlen pozitívum, hogy nem kellett csevegnem Veronicával.

Mielőtt Rami és Kim színpadra léptek volna, dobtam nekik egy hatalmas puszit támogatásképp, amit mosolyogva viszonoztak.

- Nem tudom te, hogy vagy vele - ült le mellém törökülésben Kerry, a színpad közvetlen közelében -, de én már azt kívánom, bár kiesnék.

- Komolyan? - hökkentem meg. - Annyira szörnyű lenne?

- Viccelsz? A sztálini diktatúra nem volt ilyen! Mussolini Olaszországában is jobban éltek az emberek! Még az auschwitzi tábor is lágyabb volt ennél! - hasonlította a helyzetét a második világháborús időkhöz, amiből arra következtettem, hogy sok időt töltött Timmel. - Napi ötven fekvőtámasz, ötven guggolás, ötven felülés, tíz kör az épület körül, szigorú diéta, amit ha nem tartok be, kapok plusz ötven fekvőt, gyakorlás megállás nélkül és lelki terror. Ezt nem az én alkatomra találták ki - veregette meg a pocakját, ami látványosan kezdett felszívódni, persze csak szépen lassan.

- Sajnálom - pillantottam feléje megértően. - Nekem csak az önbecsülésem roncsolódik, egészen szerencsésnek mondhatom magam - bólogattam.

- Jobbat érdemelnél - simította meg a karom, széles mosolyt varázsolva pufók arcocskájára.

- Drága vagy - viszonoztam a vigyort, majd a vállam fölött Tayre sandítottam, aki Timmel társalgott.

- Kerry, azonnal gyere gyakorolni! - rikácsolta Shannon a folyosóról, tökéletes tartását el nem veszítve.

- Jelenésem van... - húzta el a száját a fiú, majd forgatott is egyet a szemein ráadásképp. - Aztán hajrá! - suttogta, nehogy a párja meghallja, amint egy másik csapatnak kíván szerencsét, azzal el is tűnt.

Olyan nyugodtságot sugárzott felém Kerry, hogy el is felejtettem feszengeni annak tudatában, hogy Ramiék végpóza után bizony nekünk kell színpadra állnunk Tayjel.

- Amy, mozdulj már meg, egy fél pillanat és mi következünk! - rázta meg a vállaimat a társam, hogy felébredjek a merengésből.

- Mi? Ki? Hol? - csak ennyit tudtam kinyögni, már rántott is fel a földről. Érthető, hogy ő is ideges volt, hiszen egyetlen hangot sem volt szabad félreütnie, mert azt a síri csendben bárki észrevenné. Rám pedig az előadás súlya nehezedett, mégpedig egyes egyedül... kimondani is borzalmas.

- Nahát, azt hiszem így kell elindítani egy péntek esti bulit, mit gondolsz Kelly? - ragadott mikrofont Cameron, Kim és Rami produkciója után. A lány, mikor örömében szinte leugrott a színpadról, nyomott egy puszit a homlokomra és a párjával együtt már el is tűntek valamelyik öltözőben.

- Egyetértek Cam, most pedig következzék egy lassabb hangvételű előadás, a színpadon Amy és Tay! Persze csak egy rövid szünet után...

Erre azért volt szükség, hogy a zongora kikerülhessen a színpadra, majd miután mindketten elhelyezkedtünk a sötétségbe burkolt színpadon, folytatódhatott az adás. Mielőtt azonban bármi történt volna, Tay elkapta a tekintetével az enyémet, és határozottan összekapcsolta őket. Nem engedte, hogy elkapjam a fejem, olyan határozottsággal és erővel fúrta szemei pillantását az enyémbe, hogy lebilincselt vele, mozdulni se tudtam jószerivel, de még kapálózásra se lettem volna képes.

- Mutassuk meg nekik! - formálta a szavakat az ajkaival, majd megszakította a kapcsot és széttépte a láncot, amivel fogva tartott.

A teremben egyetlen fénynyaláb volt csupán, ami egyenesen rám irányult, az én mozdulataimat követte. Amint felhangzott az első hang, álltó helyemből azonnal a földre rogytam, Ed szárnyaló fantáziájának köszönhetően, kár, hogy túl sok volt az energia és az adrenalin, így rendesen be is ütöttem a csupasz térdemet. Rögtön fel is pattantam, a kezeimmel tettem pár kört, majd a színpadon galoppozva ugrásokat hajtottam végre, akár egy tökéletes balerina. Ösztönösen követték egymást a mozdulatok, pár ütemmel később levedlettem a balettot és jazz-esen folytattam a koreográfiát. A szerencse ebben a fénycsóvában az volt, hogy senkit nem láttam rajtam kívül, tényleg úgy érezhettem, mintha teljesen egyedül lennél egy kihalt térben, egy fekete lyukban, ahol nem zargat senki, magam vagyok. Magabiztosságot kölcsönzött a mozgásomnak a tudat, hogy ha én nem látom őket, akkor nagy valószínűséggel ők sem látnak engem. A filozófiám gyermeki volt és nevetséges, abban a néhány percben mégis ez mentett meg az idegbajtól, ezért tudtam normálisan végrehajtani Ed minden óhaját. Lejjebb a kezeket! Hol van a fejed, nem látom, magasabbra! Kecsesebben, könyörgöm, kecsesebben! Amy, te most nem nő vagy, hanem hattyú! A fejed, hányszor szóljak? Jól tette, hogy ezekkel traktálta az agyam, beleitták magukat a memóriámba, és tánc közben folyamatosan, újra meg újra lejátszódtak a fejemben, így kényszerítve arra, hogy be is tartsam őket.

A zene egy pillanat alatt hallgatott el, én pedig beálltam egy hátrahajtott fejű pózba, mintha ez lenne a produkció vége. Azonban ekkor a megvilágításban megjelent Tay is, gyönyörűen volt felöltöztetve, ing és csokornyakkendő, fekete öltöny, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Végigsimított a testem tengelyén, kezdve a homlokomnál, egészen a köldökömig húzta az egyik ujját, majd felhúzott a tartásomból és teste az enyémhez simult, tetőtől talpig. Alig egy pillanat volt, amíg a derekamnál fogva így tartott, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, rengeteg dologra volt elég az a röpke pillanat. Jobb kezének - amely engem tartott - mutatóujja aprót csikizett egy bizonyos ponton a hátam legalján, amibe a szó legszorosabb értelmében beleborzongtam, míg a másik tenyerében a sajátomat tartotta. Orrunk hegye összeért, az ajka és a szeme olyan rémisztő közelségben volt, hogy alig bírtam tartani magam, miközben ádámcsutkája megmozdult, nyelt egy hatalmasat, amit bár csak én hallhattam, mégis fülsiketítőnek hatott a dermesztő csöndben. Végül a pillanat tovaszállt, bele a feledésbe, a lépések viszont folytatódtak, nem állhattunk le.

Egy lépés előre, egy lépés hátra, romantikus simítás, ujjak összefonása - csak a szokásos, begyakorolt nonszensz. Ezután következett a közös rész fénypontja, ellépett tőlem és húzni kezdett a kezemnél fogva maga felé, én pedig bár a testemmel követtem őt, a fejemet mégis inkább hanyatt dobtam, így el kellett engednie a kezem. Ha egy történetként néznénk a koreográfiát, akkor ez lenne az a pillanat, mikor a szerelmes párnak el kell válnia egymástól, nem lehetnek együtt, azonban itt jön a csavar! A testem a fekete padló felé kezdett zuhanni, reménytelenül, törékenyen, mintha már nem lenne többé kiút. Azonban a fiú utánam kapott és a nyakamnál fogva kapott el, néhány centire a talajtól, szinte az utolsó pillanatban, rádőlve az én testemre, ismét közvetlen közelbe kerülve. Csönd. Csak szapora levegővételét hallottam és éreztem, amint minden kilégzésnél az arcomra fújta az elhasznált szén-dioxidot.

- Megmutattuk nekik? - tudakoltam nem mozdulva, Ed szerint minden hatásosabb, ha hagyunk időt a közönségnek arra, hogy ledöbbenjen és felfogja mi is történik. A szerelem mindent legyőz! Nagyjából ez volt az egésznek az üzenete.

- Megmutattad nekik!