2014. április 24.

Huszonötödik fejezet: Videó

Sziasztok! A cím miatt talán nem kell magyaráznom, hogy mire kerül sor a fejezetben. Azt azért elöljáróban leszögezném, hogy Amy reakciója fontosabb, mint maga a felvétel. Őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre! Előre is elnézést kérek az elgépelésekért, gyakran átveszem a szereplők túlfűtött állapotát, eszeveszettül gépelek. Igyekeztem kijavítani őket, de előfordulhat, hogy egy-kettő elkerülte a figyelmemet.
Millió puszi,
Bia

Szerda reggel izgatottan ébredtem, de azonnal le is hervadt a mosoly az arcomról, amint megpillantottam Jim komoly tekintetét az ágyam mellett. A sötét helyiségben először csak a vonásait, néhány másodperccel később viszont már szemei lágyságát is láthattam, miután sajátjaimat megdörzsölgettem. Tay minden bizonnyal még mindig húzta a lóbőrt, így egyre kísértetiesebbnek véltem a helyzetet, nem tudtam mióta hallgathatja a szuszogásunkat a Just Dance! kulcsfontosságú egyénje.
- Hatkor érkezik az orvos, addig pedig megtiltom, hogy felkelj ebből az ágyból, pihentetned kell a bokád! Nincs kifogás, nincs apelláta, megértetted?
Kénytelen volt előhúzni könyörtelen, szigorú énjét, ha azt akarta, hogy délutánra készen álljak az orvos fogadására, akitől csak egyetlen hírt voltunk hajlandóak elfogadni: lábra állhat!
- Igyekezni fogok - ígértem meg bólintva. Egyáltalán nem tetszett a szobában henyélés ötlete, mégis igazat kellett adnom a főnöknek.
Tay mozgolódni kezdett, ami annak a jele, hogy legkésőbb fél óra múlva már talpon lesz, teljes harci díszben. Gyűlöltem, hogy ennyire ismerem a vele kapcsolatos apróságokat, mégis elkerülhetetlen volt ezekről is tudni, ha együtt éltem vele. Ráadásul ezeket együtt még inkább utálhattam... ha egyáltalán utáltam.
Mivel úgy festett a helyzet, hogy időmilliomosságot nyertem arra a napra, gondoltam fordulok egyet a és alszom tovább, hátha sikerült végre kipihennem magam. A sok stressz és az utóbbi időszakban fellépő komplikációk miatt nem tudtam kielégíteni nagy alvói vágyaimat, pedig mindennél jobban szerettem volna egyhuzamban tizennégy órát szunyókálni. Azonban pár órával később...
Kopogás.
Ó, hogy az ördög vigye el!
- Gyere be! - kiáltottam, amennyire csak kitelt tőlem, mert felkelni lehetetlen küldetésnek tűnt. Az illető óvatos léptekkel a nappaliban találta magát, majd lassan benyitott a hálóba. A sötétségben találgatnom kellett, hogy ki az, de miután leleményesen széthúzta a függönyt, elém tárult Tim alakja.
- Amy, téged kereslek - csapta össze a tenyereit boldogan, végül egy pillanatnyi habozás után otthon érezve magát helyet foglalt Tay ágyának a szélén, aki addigra már felszívódott.
- Miben lehet segítségedre egy mozgásképtelen? - villantottam kissé megkopott mosolyomat.
- Hát épp ez az, te lány! Itt alszol, miközben akár a csúcsra is törhetnél? - ciccegett rosszallóan, mintha én tehettem volna arról, hogy Jim ágyba parancsolt.
- Ez nem ilyen egyszerű. Délután ismét ellátogat hozzánk az orvos, addigra pedig olyan makulátlan bokát kell eléje tárnom, hogy engedélyezze a pénteki fellépést - vázoltam eléje a helyzetet. - Gondolod, hogy én szívesen gubbasztok itt?
- Nem így értettem, te is tudod. Csak furcsállom, hogy ilyen könnyen feladtad, olyannak ismertelek meg, aki bármire képes lenne, hogy másodjára már sikerüljön - magyarázkodott. - Azt viszont elfelejted, hogy nem csak a nyerés számít sikernek. Szereztél barátokat? Igen. Milliók előtt bizonyítottál? Igen. Sokak életére hatással voltál? Igen. Meggyőzted a zsűrit? Igen. Elismernek? Igen. Az ujjaid köré csavartad Tayt? Igen! Nem értem, hogy mi itt a probléma.
Miért van az, hogy bizonyos dolgok felfogásához és tudatosulásához idő kell?
- Ezt úgy közlöd, mintha már kiestem volna, mintha nem lenne esélyem - fontam össze magam előtt a karjaimat.
- Szeretnéd, hogy őszinte legyek? Mert tőlem megkaphatod, viszont mások megállás nélkül hazudnak. Jim, Tay, Kim... Vendy is, de ez inkább engem érint. Szóval csak azt akarom mondani, hogy igen, ép ésszel kevés esélyt látok a továbbjutásotokra. Nem azért, mert nem vagytok elég jók, hanem mert ez lehetetlen!
- Kettő, azaz kettő darab lehetőség van, vagy kiesünk, vagy bent maradunk, ez pedig csakis a nézőkön fog múlni, azt garantálhatom! - egyenesedtem fel teljesen, hogy erőt és magabiztosságot sugározzák, pedig korántsem voltam az.
- Tévedsz... minden a zsűrin fog múlni - helyesbített epésen, úgy tűnt az érkezésénél érzett boldogsága végleg elszállt.
Ez volt az a bizonyos pillanat, mikor eljutott az agyamig az a pár, rendkívül fontos információ morzsa. Tay.
- Tim, megtennél nekem kettő darab szívességet? Kérlek add ide a gépemet a földről - mosolyogtam rá, hátha lenyugszik kicsit, erre felém nyújtotta a fekete ketyerét. - Most pedig menj, látnom kell a felvételt!
Utasításnak szántam, ő azonban kedves kérésnek gondolta, tehát beletellett pár percbe, mire megértettem vele, hogy távozzon, mert meg kell néznem a válogató videóját.
Hátamat a falnak döntöttem és betakarva a lábaimat a combjaimra helyeztem a laptopot, amely csak lassan volt hajlandó működésbe lépni. Ujjaimmal az oldalát pöcögtettem és doboltam rajta izgatottságomban, alig bírtam kivárni, amíg hozzáférhessek az internethez.
Meglepő módon semmi érdekeset nem tartalmazott a világhálóra feltöltött felvétel, Tay tisztázta a nevét, fejen pörgött, majd David ellenvetései ellenére továbbjutott. Csalódottan döntöttem oldalra a fejemet, nem akartam elhinni, hogy mindössze ennyi az egész, sosem tudom már meg, amit mindenki más, hogy mit, mégis mit mondott vagy tett a párom a válogatón, ami így felkeltette az egész versenyzőgárda figyelmét. Miami napfénye még üvegen keresztül is csípte a szemeimet, az eksztázisomból visszatérve csüggedten konstatáltam, hogy ostobán halok meg. Csakhogy fény gyulladt a villanykörtében, eszembe jutott a honlap, amelyről Jim mesélt még a kezdetekkor, hogy csak a mi hálózatunkban lehet hozzáférni, csak a kapott jelszóval. Persze beletelt pár percbe, mire megtaláltam az oldalt és a jelszót is felidéztem - hála a technikának, beleírtam a telefonom jegyzetébe -, de minden bizonnyal elém tárult a Just Dance! bennfentes, versenyzői portálja, rajta tippekkel és kollekciókkal a ruhatárból, rengeteg reklámmal, amiért valószínűleg még annál is több pénz járt. Ami azonban lényeges: az összes, vágatlan felvételt is megtaláltam a létező összes adásról, kedvemre böngésztem volna, per pillanat viszont fontosabbnak véltem Tay ominózus videóját.
Picikét beletekertem, hogy ne kelljen harmadjára is végignéznem, ahogyan az apjáról és a nevéről beszél. Ismét láthattam őt táncolni, tökéletes, profi előadást nyújtott, amivel nem csak engem, de a közönséget is egyértelműen meggyőzte. Carl és Jennifer örömmel nyugtázták, hogy igazi gyöngyszemet találtak, David pedig harsányan bírálta társai véleményét. Mielőtt azonban döntésre jutottak volna, a legidősebb zsűritag témát váltva belevágott Jennifer szavába.
- Tay, ha jól értem, amit a kollégák mondanak, te vagy a nap hőse! - tapsolta meg, bár még talán maga a színpadon álló fiú sem értette, hogy mire gondol. - Idehoztad nekünk azt az ájult lánykát, Amyt.
- Ettől még nem kell szentté avatni! - csattant fel David, akiben a női tag kellően felnyomta a pumpát ahhoz, hogy valamivel ingerültebben reagáljon erre a megszokottnál.
- Hűtsd már le magad, Carl mondani akar valamit - intette le Jennifer, várva a visszavonult sztepptáncos további eszmefuttatását.
- Nos, csak azt akartam megtudni, hogy minek köszönhetjük ezt a lovagiasságot. Udvariasságra való nevelés? Puszta jóindulat? Esetleg egy apró szerelem szikra? - tapogatózott a sötétben a férfi, erre pedig már David is összeszedte magát.
- Ez utóbbi megmagyarázná, hogy miért volt olyan csapnivalóan előadva a középső szakasz - vette át a szót. - Az érzelmek mindent összekuszálnak.
Eközben a kamera a szótlan srácra vándorolt, aki csak arra várt, hogy dűlőre jussanak vele kapcsolatban. Alig észrevehető, mégis közelről alapvető változások következtek be rajta, amelyeket könnyen kiszúrtam, hiszen napi tevékenységemmé vált, hogy kielemeztem minden mozdulatát. Először is összeszűkült a bal szeme, ami egyetlen jele lett volna a boldogságának, ha egy akaratlan, ösztönös mosoly végig nem csúszott volna az arcán. Valamint hihetetlen, de Nicholas Taylor elvörösödött, két apró piros foltocska éktelenkedett a szája mindkét oldalán, amelyeket egyenletes légzéssel igyekezett eltüntetni.
A zsűri tagjai szakadatlanul társalogtak, David és Jennifer folytatták vitájukat, ezentúl belekeverve Tay feltételezett érzéseit is, Carl elmerengve morfondírozott, hogy vajon mi lehet az igazság. A közönség eközben bekiabálásokkal biztatta a hozzáértőket, hogy juttassák tovább a versenyzőt, hogy legközelebb is szurkolhassanak neki. Én viszont leállítottam a videót, magam mellé tettem a gépet és megpróbáltam őszinte lenni magamhoz, hiszen az sosem könnyű.
Egy mosoly és egy kipirult pofi még nem elég ahhoz, hogy igazi érzelmekről beszéljük, bár a versenytársaim közül többen belelátták ebbe a valódi szerelmet. Jó volt a megérzésem, miszerint Kim lódít. A kérdés viszont nem az volt, hogy Tay mit érez, hanem, hogy én miért akarom, hogy érezzen bármit is? Lent a mélyben, a szívem egy elhagyatott szegletében régóta motoszkált valamiféle érzés, de elnyomtam mert badarságnak találtam. Ekkor azonban esélyt láttam arra, hogy választ kapjak arra a millió és egy kérdésemre, ami megválaszolatlanul hevert előttem, esélyt arra, hogy talán...
Megmagyarázhatatlan elégedettség és elszántság szállta meg a testemet, azonnal beszélnem kellett a párommal, úgy véltem, hogy már elég tény tárult fel ahhoz, hogy a többi is a felszínre törjön, ez a szerdai nap lehetett volna az ideális időpont, mikor mindenre fény derül. Fejben lepörgettem a lehetséges forgatókönyveket, a legokosabbnak pedig talán az bizonyult, hogy felpattanok és elküzdöm magam a tükrös teremig, akkor is, ha közben újfent megrántom a bokámat.
Tehát összeszedtem magamat, pulcsit kaptam a felsőtestemre, rendeztem a gondolataimat, a szívverésem szaporaságával nem törődtem, egy ütemben dolgozott a légzőszervemmel. Először óvatosan indultam el, mindkét kezemmel kapaszkodtam valamibe, majd amint ez a privilégium megszűnt, egyik lábamon szökdécselve, meglehetősen lassan haladtam. Az idegtépő csigatempót körülbelül a folyosó felénél untam meg, néha-néha a földre tettem alátámasztásképpen a rosszabbik lábamat is, így már csak órák kérdése volt, amíg elérem a próbatermünket. Egy örökkévalóságig ugrándoztam, bicegtem, azonban mire elértem az ajtóig már önfeledt vigyor ült az arcomon, boldogan rontottam be, csakhogy szíven ütő látvány fogadott.
Egy rúgással tudnám egyenlővé tenni, ami a gyomorszájamat érte és meglehetősen a padlóra küldött. Túlságosan beleéltem magam abba az édeskés gondolatba, hogy Tay arrogáns szavai mögött mély érzelmek rejtőznek, azonban ez buta ábránd volt. Ahogy mondtam: egy mosoly és némi pirulás nem elég bizonyíték semmire.
Ed nem volt sehol, valószínűleg egy másik párnak segített be, annál inkább ott tartózkodott Tay, csak sajnos nem egyedül. Feszítő érzést fedeztem fel a hasamban, megszédültem a hirtelen rám zúduló információktól, egy pillanat alatt levert a víz, de a legszörnyűbb mégis az volt, hogy erősen kellett koncentrálnom, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim. Elképesztő, hogy miket művelt velem a látvány, még gyengébbnek éreztem a lábaimat, mint amennyire már eleve is voltak, főleg így a baleset után. Megkapaszkodtam a kilincsben, rátapadt a tenyerem és félő volt, hogy örökre ott ragadok. A másik kezemmel kénytelen voltam megmarkolni az ajtófélfát, különben biztosan hanyatt vágtam volna magam a döbbenettől.
Tay a tükörnek támasztotta a hátát, úgy hajlott rá a kecses női alak, a szögegyenes fekete haj és a hasonló árnyalatú holmik. Alig akartam elhinni. Pink a párom szájára tapasztotta a sajátját, teljesen átlagos, hétköznapi csók volt, különösebb nyelvmunka nélküli, mégis szenvedélyes és elszomorító.
Az ajtó nyílását mindkettőjük meghallotta, azonnal szétrepültek. Pink a falapokat bámulta a talpai alatt, közben megigazította a felsőjét, Tay viszont a szemembe nézett, még mindig támogatva a tükröt.
Őszintén szólva az értetlenségem volt a legnagyobb. Tay ijesztő gótnak, vámpírnak nevezte a barátnőmet, az pedig legszívesebben háborút indított volna ezért a fiú ellen. Akkor mégis hogyan jutott eszükbe ilyesmi? Egyáltalán mit keresett nálunk Pink, miért nem hozzám jött? A zavar lepkehálóként tartotta a gondolataimat, lebilincselte az elmém és képtelen voltam döntéseket hozni.
Tay szemei túl sok mindenről árulkodtak egyszerre, fogalmam sem volt, hogy mit szeretne igazából, mit érez.
Képtelen voltam tovább bámulni rájuk, amilyen örömtelien érkeztem, olyan csalódottan távoztam, ráadásul hasonló sebességgel, tehát extrém lassúsággal. Hallottam Tay lépteit magam mögött, így igyekeznem kellett, ha nem akartam előtte könnyekben kitörni. A liftbe érve szaporán benyomtam a megfelelő gombot, így mielőtt a társam beszállhatott volna, már csukódott is a két fém ajtó. Nekivágtam a hátamat a szerkezet falának, szaggatottan kiengedtem a bent ragadt szén-dioxidot, sajgó, lüktető fejjel átvezettem az egyik kezemet a hajamon. A teljes összeomlás szélén álltam, Tay szavaival élve: a pitiáner problémáim miatt. És ahogy az lenni szokott, tökéletesen igaza volt. A felvonóból kiszökdelve a szobánk felé vettem az irányt, közben hallottam, ahogyan Tay a lépcsőházban próbál utolérni. Bevágtam magam mögött a lakásunk ajtaját, fordítottam egyet a záron, pedig normális esetben csak éjszakára szoktunk bezárkózni, aminek tulajdonképpen semmi értelme, mert a fontosabb személyeknek - mint például Jim - van kulcsuk mindegyik szobához. A kanapéig jutottam csak el, leroskadtam rá és keservesen felsírtam, a felgyülemlett feszültség gátat tört magának és az összes létező problémám könnyé változott.
- Amy! - szakított ki a gondolataimból Tay, eszeveszettül rángatva az ajtót. Nem akartam beszélni vele, nem akartam látni őt, azt meg még kevésbé, hogy ő lásson engem. - Engedj be!
- Kérlek, menj el - suttogtam alig hallhatóan, mégis biztosra vettem, hogy ő érti. - Nem tudok most megbirkózni ezzel, el kell menned.
- Engedd, hogy megmagyarázzam, így nem hagyhatlak itt! - váltott dörömbölésre, féltem, hogy kitöri az ajtónkat.
Ő nem tehetett semmiről. Minden az én hibám volt, legalább tisztában voltam ezzel, amit tulajdonképpen felfoghattam volna pozitívumként is, akkor azonban csak még inkább lelombozott. Az én lelkemen száradt az ő kiesése is, én tehettem arról, hogy így széthullottam, nem lett volna szabad vakon elhinnem, hogy bármit is érezhet irántam.
- Nem akarok többé veled dolgozni, nem vagyok rá képes, értsd meg! Ma este aludj máshol, van már megüresedett szoba - tanácsoltam, mert ha ő nem megy, akkor én.
- Amy, könyörgöm! Ajtón keresztül nem tudom elmondani, be kell engedned! Engedd, hogy megmagyarázzam! - ismételte egyre lehangoltabban.
- Nincs mit megmagyarázni, nem alkotunk egy párt, nincs közöttünk semmi. Azt csókolsz meg, akit csak akarsz - töröltem le a könnyeimet a kezemmel, mivel szakadatlanul csak ömlöttek a vöröses árnyalatot kapó szemeimből.
- Csak ezt ne mondd... nem mondhatod ezt, ez nem igaz! - döntötte a hátát vagy a fejét az ajtónak, legalábbis a hangokból ítélve.
- Sajnos így igaz. Neked ott van Cassidy és Pink, mindketten téged akarnak, mindössze annyi a teendőd, hogy választasz. Ha engem kérdezel, akkor inkább Cassidy, hiszen úgy a kiesésünk után sem kell többet találkoznunk. Én pedig leélem az életem Matt-tel, ő lett nekem rendelve, így kell lennie és ezen már nem lehet változtatni - motyogtam magamnak, a saját lelkemet kellett meggyőznöm afelől, hogy mindez így van rendjén. Neki már csak annyi volt a dolga, hogy közli a felemelő hírt Cassidyvel, a gyászosat Pinkkel.
Elaludtam a kanapén, mire felébredtem már Jim magasodott fölém dr. Cooperrel karöltve. Az orvos elhelyezkedett mellettem és alapos vizsgálatokat végzett a bokámon, majd karba tett kézzel várta, hogy felkészüljek a döntésére.

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Anyám borogass. TUDOD TE, HOGY MIN MENTEM KERESZTÜL, HOGY MENNYIRE MEGIJEDTEM? Hazajöttem egyből megnéztem van-e véletlenül rész. Nem volt. Azzal nyugtattam magam, hogy azért nincs mert még csak három óra. Aztán, vagy hússzor megnyitottam, hátha van. De nem volt. Így ment ez egészen egy órán keresztül. Négykor picit lehűtöttem magam, hogy majd biztos hozott öt-hat fele. De nem jött. NEM! Jézus. Egész végig azt mondtam, hogy nem csináltatod ezt velem, nem! Aztán arra gondoltam, hogy valami történt veled. Ugye nem?
    Hatkor néztem, számítottam rá, de nem volt. Már a sírás küszöbén voltam, esküszöm. Annyira vártam már. Ma egész nap ugrálva mentem ide-oda, hogy juhu ma lesz rész! Persze sokan nem értették, de a lényeg, hogy én igen. És, hpgy vártam. Végül megjött. El, sem, hiszed, mit, csináltam, mikor, meg, láttam. TÁNCOLTAM! De, hogy azt hogy, elképesztő.
    Egész végig - igen öt órán keresztül - azt mondogattam magamnak, hogy biztos hosszú lesz, vagy még nem vagy otthon. Vagy most írod, vagy nem tudom. Próbáltam azt mondani, hogy nem hagysz cserben. És nem! Köszönöm.
    HOGY KERÜL IDE PINK? Neee. Szegény Amy. SZEGÉNY. SZEGÉNY. Uramisten. Sírtam. Eskü. Nem bírom. Most Tay-nek tetszik... és akkor.. hogy van ott Pink.
    Ne sírjon. Neeee! Ne mozogjon. Ne hallgasson most az egyszer magára! Ne! De biztos az Ed a falnak beszél. Jó, tudom, hogy ezt tisztázniuk kellett Tay-jal... de ember. Ha nem gyógyul meg nem fognak tudni majd táncolni.
    TAY! Picit csalódtam benne. Nem tudom elképzelni, hogy ezt majd miként fogja kimagyarázni. Az orvos. Waaa! Mondd, hogy Amy jól lesz a következőben! Nyugtass meg engem.
    AMÚGY, jó lett mint mindig. Bocsi ha nagy betűvel írok, nem, tudok, gondolkodni, akkora, kő, esett, le, a, szívemről, hogy, huuha!
    Ölel és puszil,
    Dorina

    VálaszTörlés
  2. Drága Dorina,

    Hogy hihetted, hogy nem kapsz tőlem fejezetet? Előfordult már? Ne aggódj, ha én valamit megígérek, akkor az biztosan úgy is lesz. A helyzet pedig egyszerű, nem olyan régen értem haza és iskolai dolgokkal kellett foglalkoznom, meg még most is azt csinálom.
    El se tudod képzelni, mekkora vigyor ült a képemen, miközben olvastam a hozzászólásodat. Emberi szavakkal lehetetlen lenne elmagyarázni, hogy mennyit jelent számomra a lelkesedésed, minden szavaddal egy újabb örömdarabkát csempészel a szívembe... (remélem ez így értelmes)
    Köszönöm, hogy itt vagy nekem, köszönöm, hogy mindig olvasod a fejezeteimet és tűkön ülve várod az újabbakat, köszönöm, hogy mindig kapok kommentet, köszönöm, hogy tudhatom, mennyire szereted ezt a történetet.
    Imádom, hogy egyetlen fejezettel a legkülönbözőbb érzelmeket tudom kiváltani belőled, mintha te is ott lennél velük. Csodálatos! Mindig maradj ilyen hálás olvasó, az írók szeretni fognak. :D
    Nem is tudok mit mondani... igen, ez pont egy ilyen kusza fejezet lett, volt minden. Őszintén örülök, hogy ilyen mély érzelmeket váltottam ki, köszönöm!
    Sajnálom, hogy nem tudok hosszabb választ kanyarítani, de tulajdonképpen csak a hálámat szeretném kifejezni, amiért olyan olvasóm van, mint Te.
    A következő fejezet vasárnap érkezik, kíváncsi leszek, hogy akkor mit szólsz!

    Millió puszi, ezer csók, száz ölelés, tíz köszönet, egyetlen hatalmas hálaérzet,
    Bia

    VálaszTörlés
  3. Szia. Nagyon jó mint az összes többi. Bocsi hogy az eddigiekhez nem irtam. Borzasztó jó író vagy. Soha ne hagyd abba, legalább is addig ne amig tiszta szívedből csinálod. És áttérve a részre IMÁDTAM. Egyszerűen mesés annyi érzelmet váltasz ki az emberekből, hogy az hihetetlen. Bevallom egy kicsit meg könnyeztem miközben olvastam. ( Rólam tudni kell hogy rengeteg blogot olvasok de a tiéd az egyetlen amin sírtam pedig olyanokat ahol a halál a fő rangadó) Ugyhogy gratulálok nagyon tehetséges író vagy. Mind három blogodat olvastam/olvasom de ez tetszik a legjobban. És egy ünnepélyes igéret innentől kezdve minden részhez kommentelek és az elmaradottságomat a régebbi részben is igyekszem pótolni.


    Sok puszi. Phoenx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Phoenix,

      Felbecsülhetetlen sorokkal gazdagítottad ennek a fejezetnek a végét, el sem tudom mondani, hogy mennyire jólesik a kedvességed. Nem találom a szavakat... túlzol!
      Mindenképpen szeretnék komolyabban is foglalkozni az írással, de mint tudjuk ez nem ennyire egyszerű, szóval majd a sors eldönti helyettünk.
      Érzelmek, éljen! Talán ez a legjobb dolog ebben az egészben... ha érzelmeket tudsz kiváltani másokból, pusztán a szavak játékával.
      Akkor te láthattad a fejlődésemet, remélem ezentúl is velem tartasz, valamint csodás érzés látni, hogy valaki így kitartott a történeteim mellett. Köszönöm!
      Sajnos azt kell mondjam, hogy nem lesz nehéz betartanod ígértedet, nincs már sok fejezet hátra.

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés
  4. Nagyon jó bár csak most találtam rá nagyon tetszik remélem hamar megoldodik minden és Amy meg Ty összejönnek

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Pepi,

      Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a történet! Hamarosa mindenre fény derül...

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés