Huszonkettedik fejezet: Monológok

Sziasztok! Ebben a részben kiderül - majdnem - minden, szóval készüljetek fel!

Millió puszi,

Bia

El sem hinné az ember, hogy annyi reménytelen kiugrási kísérlet és elmulasztott lehetőség után még le tud törni egy nyomorult kritika. Gyakran olvasgattam a kedves rajongóim leveleit, a többségük a bennmaradásomért ragadott billentyűzetet, de voltak néhányan, akik legalább annyira gyűlöltek, mint mondjuk Shannon vagy Tay. Persze legtöbbször még így is sikerült pozitívan felfognom a helyzetet, hiszen nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni, ezt az összes művésznek észben kell tartania. Azonban ha érkezik a levelezőmbe egy ilyen, vasárnap reggel...

Amanda!

Abban mindketten egyetérthetünk, hogy a szervezők igazságtalan módon osztották be a párokat, elég ha példaként veszünk téged és Tayt. Tay egy igazi tehetség, akinek már régen a rivaldafényben lenne a helye, milliókat boldogítva, ehelyett szegényemnek melletted kell poshadnia. Látszik, hogy kettőtök közül ki az igazi színpadra termett egyéniség, mellette eláshatod magad, ugye tudod? Nincs értelme kapálóznod, erőlködnöd a győzelemért, ha nem teszel semmit, Tay majd megnyeri helyetted is. Szóval csak imádkozz tovább, nehogy ráébredjen a világ, melyikőtök az igazi csillag.

Pusszant téged,

Tay egyes számú rajongója

Érthetetlen, hogy miért érintett engem ennyire érzékenyen az üzenet, ami ráadásul egy tanult lány írhatott, nem volt hanyag a megfogalmazása, kicsit hasonlított a stílusa Tayéhez, talán az imádatának köszönhetően. Cseppet sem zavart, hogy neki is vannak rajongói, de az, hogy vele szemben gyengének minősítettek, teljesen szíven ütött. Hiszen mi volt Tay életcélja amióta megismert? Hogy ezt bebizonyítsa nekem, miszerint ő a tehetség én pedig a nulla. És bármennyire is elhittem ezt neki bizonyos gyengébb pillanataimban, belülről kezdett marni a tudat, hogy ezt más is így gondolhatja. Neki sosem voltam elég tökéletes, és bár a pontos okát nem tudom annak, hogy miért estem szinte le az ágyról az olvasás befejeztével, talán az előbb felsorolt dolgok állhattak a háttérben. Ez pedig beindított egy láncreakciót a fejemben, aminek az lett a vége, hogy miután végiggondoltam mekkora pancsernek kell lenni ahhoz, hogy a siker kapujában kis híján kitörd a bokád és a mélybe taszítsd magad, bőgve hullottam a párnámra. Előtört belőlem az, amit a baleset óta kordában tartottam, leginkább a méltóságom és a többiek nyugalmának megtartása érdekében. De a gondolat, hogy Tay, aki sokkal tehetségesebb nálam, aki a párom, aki a legnagyobb kritikusom, aki mindenbe beleköt, ami velem kapcsolatos, ott szuszogott mellettem, megőrjített. Azok az apró dolgok, amik a verseny kezdete óta felhalmozódtak bennem, ezúttal könnycseppek formájában távoztak belőlem. Először is ott volt a négyes előadás, amikor lehordtam mindennek, pedig nem is érdemelte meg. Aztán erre épült szépen lassan a vele való közös munka, aminek a gyümölcse mindig kifejlődött péntek estére, mégsem volt zökkenőmentes a készülés. Ezután következik a sorban a diszkós incidens. Mármint... komolyan ilyen hatása lenne az alkoholnak az elméjére és a lelkére? Létezik, hogy emögött más rejtőzött, vagy csak egy egyszerű részeg sztori tetőpontja volt, amit előszeretettel mesélne a haverjainak, ha emlékezne a történtekre és ha lennének haverjai. Borzasztó régen folytattam normális beszélgetést Pinkkel, Mattet pedig már meg sem említem! Tay pedig... inkább bele se gondoltam, hogy miféle érzések kavarogtak bennem az utóbbi napokban vele kapcsolatban.

Tehát egyszóval összetörtem, viszont azt végképp nem akartam, hogy a társam így lásson és kérdéseket tegyen fel, szóval megmakacsoltam magam és elhatároztam, hogy keresek egy nyugodt helyet, ahol zavartalanul kisírhatom magam, és ahova nem olyan nehéz elbicegni. Tudtam, hogy - már amennyire lehet - gyakorolnunk kéne az újabb pénteki kivégzésre, azonban sem lelkileg, sem pedig testileg nem álltam készen ilyesmire.

Elbújhattam volna az egyik megüresedett szobában, csakhogy a vékony falak mellett bármikor észrevehettek volna, főleg Tay. Szemet szúrt a lift mellett egy ajtó, amin nem díszelgett egyik versenytársam neve sem, előtte nem tulajdonítottam különösebb figyelmet neki, most azonban kétségtelenül jól jött volna egy menedék. Nos, bármennyire is lökdöstem a bejáratát, akármi is volt az, nem volt hajlandó kitárulni előttem, rejtély maradt volna, ha nem vagyok elég akaratos. A felvonóval lejutottam a próbatermek emeletére és ekkor ismét megpillanthattam az ominózus ajtócskát a maga szürke bevonatával és fekete böhöm kilincsével. Jól nekiugrottam, amennyire a rokkantságom engedte, de nem kellett erőfeszítéseket tennem, ez könnyen megadta magát, nem volt kulcsra zárva.

Legnagyobb meglepetésemre egy lépcsőházban találtam magam, és szinte biztos voltam benne, hogy az ott élők közül én fedeztem fel ezt elsőként. Nem foglalkoztatott minket holmi jött-ment bejárat Narniába, sokkal inkább koncentráltunk a próbatermekre és az ideiglenes otthonainkra. A tört fehér kőlapokkal fedett padlójú helyiségben meglehetősen hűvös volt, összébb kellett húznom magamon a vékony pulóverem. Felfedezőtúrám egyre jobban foglalkoztatott, de miután kiderült, hogy két lépcsőfordulón kívül nem bukkantam másra, letelepedtem a félemeleten, a földszint és az első között. A hófehér falak tökéletesen felfogták a legkülönbözőbb stílusú zenék hangját, valamint a versenyzők zsörtölődését is. Az újonnan meglelt tér egyaránt volt megnyugtató és félelmetes. Tökéletesen egyedül érezhettem magam, egyedül is voltam. Közel-távol mindenki a tánccal volt elfoglalva, nem törődtek az elfojtott hangú bömböléssel.

A sarokba kuporodva a felhúzott lábaimon pihent a fejem - a bokám kicsit kifordulva, kényelmes pózban, hogy véletlenül se erőltessem meg -, szemeimből potyogtak a könnyek, nem akartak megállni és nem is állt szándékomban gátat szabni nekik. A versenybe kerülésem óta először éreztem igazán a félelmet. Rettegtem attól, hogy vissza kell mennem Minnesotába, bármennyire is imádtam ott élni. Az ember nem tudja mi hiányzik az életéből, amíg meg nem tapasztalta azt a valamit: a nagyváros csodái magával ragadtak, a lehetőség, hogy akár minden este vacsorázhattam volna máshol, nem lett volna szükség több órás kocsiútra lebilincselt és arra kényszerített, hogy ne tudjam elképzelni az életem forróság és a közeli tengerpart nélkül. A vége felé közeledve kezdtem megbánni, hogy nem töltöttem annyi időt odakint, a próbatermen kívül. Maradni akartam, szerettem volna kipróbálni mindent, amit a hely kínál, ugyanakkor a verseny is hasonlóan fontos volt. Bármennyire is igaz az, hogy mindenki nyertes az élő showban, a szerződés kecsegtetően hatott mindannyiunkra, hiszen az már egy életbiztosítás. Tudtam, hogy ha búcsúznom kell, akkor nehéz időszaknak nézek majd elébe. Brainerdben új munkát kell találnom, hacsak nem vesznek vissza a régi helyre, bár nem hinném, hogy tudnék ott dolgozni ismét. Ráadásul, hogy nézne az ki, hogy egy Just Dance!-i versenyző túrókat pakol a hűtős polcra? Akármennyire visszamaradott is az a városka, az embereknek legalább a fele néz tévét, tehát tudott rólam, akkor pedig nehezen tudnék elbújni. Arról nem is beszélve, hogy a média hetekig csámcsogna ezen. Túl sok volt a vesztenivalóm, a listán szerepelt Matt is, kérdéses volt, hogy képes lenne-e újra kihúzni a gödörből, vagy inkább hagyná az egészet és továbblépne. Ezzel Rachelt is kiszippantaná az életemből, ami egyet jelentene a teljes összeomlással, hiszen egy olyan helyzetben, mint a kiesésem, ő tudna a leginkább segíteni rajtam. Pink nem tervezett dolgozni még egy darabig, az anyja nyakán való lógás ésszerűbb megoldásnak bizonyult és biztosra vettem, hogy maradna Georgiában, ha én már visszakényszerülnék szeretett államunkba. Már a gondolattól is kirázott a hideg.

Nem tudom meddig boldogíthattak hasonló kedves gondolatok, de egy órával vagy kettővel később zajra lettem figyelmes, mégpedig olyanra, ami nem jelent jót. Valaki szintén felfedezte Sohaországot, és mivel ő már valószínűleg észrevett engem, kénytelen voltam felemelni a fejem.

Tay!?

A megkönnyebbülés egy sóhajként vette át a testét, azonban amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is szállt, mikor megpillantotta a minden bizonnyal kipirosodott, vörös szemű képemet.

- Amy, tisztában vagy azzal, hogy Ed mennyire szét van esve? Sírógörcsöt kapott, annyira megijedt! Nem lehet csak úgy eltűnni órákra, úgy, hogy a telefonod az ágyad mellett pihen. Már majdnem riasztottam a barátocskádat is, még szerencse, hogy Jimnél minden fontos telefonszám fel van jegyezve. Most rögtön szólunk Ednek, hogy nyugodjon meg, élsz még - túrt a hajába idegesen, és már indult is volna kifelé, de megállítottam.

- Ne! - szóltam rá amilyen hangosan csak tudtam, és még így is csak egy közepes szintű suttogást tudtam kipréselni magamból. Megráztam magam, hogy az élet visszatérjen a testembe és meg tudjak ennél hangosabban is szólalni, mialatt Tay becsukta maga után az ajtót és szépen lassan közeledett felém a lépcsőkön. - Ne szólj nekik, kérlek! Most szükségem van a magányra, ezt meg kell értened.

Minden emberhez van egy kézikönyv, amit a közeli barátok és a családtagok mind kívülről fújnak. Így volt ez velem is. Pink és Matt pontosan tudták, hogy ha engem sírni látnak, akkor a legtöbb, amit tehetnek, hogy becsukják az ajtót és hagynak békében amíg megnyugszom, mert ha számukra is fontos, majd úgyis megosztom később. Szóval az évek alatt megszoktam, hogy ha bármi gondom volt az életben, egyedül hagytak, hogy hadd sírjam ki magam, és ez így volt jól. Csakhogy Tay még nem ismert eléggé ahhoz, hogy tudja ezt rólam.

- Mi a baj? - helyezkedett el mellettem, hasonló pozícióban, felvéve a tükörképem. Zavart, hogy ott van, azt kívántam bár elmenne, de a konoksága lévén tudtam, hogy úgysem tágítana.

- Nem bírom már tovább ezt a nyomást! Gyűlölöm magam, hiszen valljuk be, amit el lehet baltázni, azt én elbaltáztam, kilőhetjük magunkat a Holdra, nincs esélyünk. Eddig is talán csak a szerencsén és Eden múlott, hogy bent maradhattunk, nekünk különösebb közünk nem volt a dologhoz, hogy is lett volna? Utáljuk egymást, ez mindenki számára nyilvánvaló! Talán tegnap délután elástuk a csatabárdot, de ez még nem jelenti azt, hogy harmoniakusan fogunk együtt dolgozni a továbbiakban, ráadásul kissé nehezíti a dolgunkat egy fájó boka. Tay, én nem akarok többé unalmas minnesotai lány lenni, aki csak alvás közben csinálhatja azt, amit szeretne, miközben nappal a pult mögött ülve visszajárót adogat! - kitört belőlem az, amit úgy vissza akartam volna fogni. Úgy véltem, hogy azonnal feláll és otthagy, nem hittem volna, hogy a sérült lelkem vigasztalásához sok kedve van. Azonban mielőtt ellenkezettem volna, mesélni kezdett:

- Tudod, tisztán emlékszem mindenre, ami azon a napon történt. Más gyereknek négyéves korukból boldog emlékeik vannak, egy új játék, esetleg óvoda, vagy bármi más. Nekem azonban minden a hajóút körül forog, ha visszagondolok arra az időszakra. Pontosan már nem tudnám felidézni és megmondani, hogy milyen gyorsan dőlt össze apám vállalkozása és folyt el minden pénze. Talán egy hónap volt, maximum egy fél év. Tudta, hogy nagy a baj, de már csak az utolsó pillanatban szólt nekünk, mikor a helyzet már veszve volt és nem tudtunk Londonban maradni. Szörnyű volt nézni, ahogy az árverésen túladnak minden holminkon, ami valaha kedves volt számunkra, és az addigi életünknek csak pár darabkáját tudtuk megmenteni, azokat a vállunkra kapva vágtunk neki az útnak. Néhány hétig a főváros környékén koldultunk, legalábbis anyám, nekem nem engedett volna ilyesmit, apám pedig nem volt hajlandó. Mindketten fiatalok voltak, nem voltam betervezve, hirtelen lettem az életük része, talán ebből fakadhatott apám rejtett gyűlölete. Most is csak azért tesz meg mindent, a tökéletes apa-fia kapcsolat elérése érdekében, hogy anyát és Honeyt bosszantsa. A hajóút ötlete egyébként hasonlóképpen jött, nem gondoltuk, hogy valaha tengerre szállunk ilyen állapotban, egy plakátra kaptuk fel a fejünket, amely a Pascal névre hallgató hajót reklámozta. Az emberek nem voltak bőkezűek, más választást nem látott apám, szóval amennyi pénzünk volt, elúszott arra, hogy busszal kizötykölődtünk a kikötőhöz, onnan pedig pár fonttal fel a hajóra, bár máig nem emlékszem, hogy miként sikerült kiokoskodnia ezt a szüleimnek, potyautasok voltunk, kétségtelenül. Szörnyű volt minden perce az utazásnak, félelemben telt, hogy vajon mikor derül ki számukra, hogy semmi keresnivalónk egy ilyen kaliberű luxushajón, és mikor hajítanak a sötét hullámok közé. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem az Atlanti-óceán mélyén foszlik a hullám. Mindössze egy hét telt el, de máris partra szálltunk Uruguayban, onnan pedig nem volt menekvés. Montevideo nyomornegyedében telepedtünk le, ezer meg ezer hasonló körülmények között sínylődő ember mellett.

Hosszú monológját még hosszabb csönd követte. A tény, hogy így megnyílt előttem, sokkhatásként ért és szinte meg is feledkeztem a saját pitiáner problémáimról, ahogy hallottam az ő múltbélijeit. Ahogy a mondás tartja: kölcsön kenyér visszajár.

- Wayne volt az első tényezője az összeroppanásomnak. Ok nélkül hagyott ott, miután egy hétnyi vacillálás után nem költöztem Kaliforniába, ahol munkát ajánlottak volna a YPC-nél. Egyetlen csöppnyi magyarázat nélkül pakolta össze a holmijait, szóval én egy másik nőre tippelnék, talán arra a Jasmine-re, akivel találkoztunk az edzőteremben. Biztosan túl gyáva volt ahhoz, hogy bevallja nekem az igazságot, talán teljesen más volt a helyzet, nem tudom. Nagyon szerettem őt, magamba fordulva csokit zabáltam Pinkkel a rákövetkező hétvégén, miután az is kiderült, hogy már nincs több hely a YPC-nél, így két hónappal az ajánlatuk után, ami nem csoda, hiszen jó hírű cégről beszélünk. Este tizenegy felé kopogtattak az ajtómon, Sam, a helyi rendőrség vezetője jött közölni a hírt a balesetről, ami a szüleimmel történt. A kanapéra rogyva próbáltam feldolgozni ezt, Pink pedig nekiesett szegény ártatlannak, azt üvöltözve, hogy igazságtalanság ilyet tenni velem, és talán az is volt, én mégis száz százalékig biztos vagyok benne, hogy megérdemeltem. Imádtam a szüleimet, rettentő közel álltunk egymáshoz, a kamaszodásom kezdete után azonban nem közöltem velük minden nap, hogy mennyire szeretem őket és ez hiba, a rend pedig nem állt vissza felnőttkoromra se. Nem tudhatjuk, hogy egy adott ember meddig részese az életünknek. Lehet, hogy eltávozik az élők sorából, lehet, hogy elhagyja a várost, de az is lehet, hogy csak visszafordíthatatlanul megromlik a kapcsolat. Amíg ott van veled az a bizonyos valaki, kötelességed közölni vele, hogy milyen sokat jelent számodra, mert meglehet, hogy holnap már nem fogja színesíteni a mindennapjaidat. Tehát ez volt az a bizonyos gödör alja, ahonnan Pink egyedül már nem tudott kirángatni.

Pontosan ez volt az a pillanat, amikor Nicholas Taylor őszintén, pusztán jóindulatból átvetette a karját a vállam felett és közelebb húzódva hozzám átkarolt. Erősen szorított magához, én pedig késztetést éreztem, hogy a vállára hajtsam a fejem, mégsem tettem meg.

- A menyasszonyom volt - folytatta, én pedig azt sem tudtam kiről beszél, aztán néhány pillanattal később megvilágosodtam és koppant az állam a hűvös kövön. - Miután berendezkedtünk Montevideóban, már ha annak lehet nevezni a holmijaink ledobálását egy üres patkára. A többiek példáját követve ideiglenes sátrat állítottunk, hogy legalább annyira emberséges legyen a pillanatnyi életmódunk, később persze lett apró agyagházunk, szegény szomszédsággal. Az első nap borzasztóan féltem, mindenkiben aki elment előttünk ellenséget láttam, akármennyire is nehezen foghattam fel a halál fogalmát gyermekként, mégis rettegtem tőle, aztán talán egy héttel később jöttem rá arra, hogy vagy hozzászokom ehhez és élem a magam kis jelentéktelen életét háromszáz másikkal a nyakamon, vagy pedig tényleg meg fogok halni. A második napon sírdogálva pihentem a sátrunk mellett, a szüleim elmentek felmérni a terepet, és meglehetősen féltem az egyedülléttől. Egy hatéves lányka közelített felénk biciklivel, száraz haja hosszú tincsekben szárnyalt a szélben, mosolya levakarhatatlannak, szemeinek csillogása eltűntethetetlennek bizonyult. Leparkolásként leugrott a járművéről és a sárba hajította, majd befészkelte magát mellém és megkínált egy darab száraz kenyérrel. Addigra már hozzá voltam szokva az ilyen koszthoz az angliai szegénységünk miatt, boldogan fogadtam el az adományát, bár az igazat megvallva tőle is tartottam az első találkozáskor. Mégis volt valami a megjelenésében, akármilyen kicsi is volt, ami megragadta az embert és nem tudott nemet mondani semmire. Így esett, hogy pár héttel később a családja mellé költöztünk, pár utcával arrébb. Cassidy maga volt a megtestesült boldogság, ő tartotta a lelket az egész környékben, ahol megfordult, szeretetet árasztott. Ha ő nem lett volna én sem élem túl azt a mérhetetlenül hosszú időszakot, amit ott töltöttem, miatta hittem el, hogy van kiút. Hatalmas tervei voltak, utazni akart, világot látni mint híres festőművész, kiállíttatni a képeit egy New York-i galériában, megismerni az afrikai kultúrákat, francia kosztot kóstolni, igazi amerikai hamburgert enni, leugrani a Niagara tetejéről és találkozni az angol királynővel. Minden egyes nap egy tervét osztotta meg velem, több, mint húsz éven keresztül. Bízott abban, tudta, hogy egy napon mindez meg fog valósulni, el fogjuk érni mindazt, amiről álmodoztunk. Ugyanis attól a perctől kezdve, hogy átnyújtotta nekem azt a kenyérdarabot, engem is beleszőtt a terveibe, a képe részesévé váltam, ahogy ő is az enyémé. Együtt akartuk a feje tetejére állítani és meghódítani a világot, eleinte bohó gyermekekként, később felelőtlen kamaszokként, végül pedig érett felnőttekként. A hab a tortán pedig, hogy sikerült is.

- Borongós nap volt az a kedd délután, mikor reményvesztetten, görnyedt háttal üldögéltem a kassza mögött, nehogy képesek legyenek megfosztani a jövedelmemtől is, ha már másom nem maradt. Pink egyre csak vigasztalni próbált, de sajnos bármivel próbálkozott, mindig oda lyukadtunk ki, hogy hiányoznak a szüleim és sosem kapom már vissza a védelmező ölelésüket - idéztem fel az emlékeket, amitől ismét sírni támadt kedvem, pedig már lényegében elapadtak a szemeim. - Apró üzletről beszélünk, pillanatok alatt körbe lehetett járni. Rajtam kívül csak két vevő tartózkodott a boltban, egy negyvenes nő és egy fiú, akit már a megérkezésekor kiszúrtam, és normális esetben nagyobb figyelmet kapott volna tőlem, akkor azonban púp volt a hátamon még ő is. Szinte egyszerre lettek készen a pakolgatással, viszont a hölgy kosarában alig volt néhány áru, ezért a srác egy kedves kézintéssel és egy mosollyal maga elé engedte. Miután a nő elviharzott, mivel láthatóan borzasztóan sietett valahova, mindössze ketten maradtunk Matt-tel. Emberesen megpakolt csomagját feltette mellém, én pedig unottan és lehangolóan bár, de mindet bevittem a gépbe...

- Talán Brainerd nem a legszebb falucska, de azért egy mosolyt megérne - jegyezte meg szórakozottan, arra utalva, hogy esetleg lehetnék kevésbé szomorkás. Nem válaszoltam, a hetek alatt többször megkaptam már, hogy melankolikus hatást keltek, mégsem tudott zavarni se az ő véleménye, sem pedig másé, hiszen szörnyűségnek éltem meg a velem történt tragédiákat. Azonban határozottan úgy tűnt, hogy nem fogja beérni a némaságommal, szóval kénytelen voltam hozzáfűzni valamit.

- Kedves Idegen, nagyon rendes tőled, hogy előre engedted a nőt, hiszen olyan kevés dolog volt nála, viszont ez még nem jelenti azt, hogy kivívtad az eladónő bizalmát és tiszteletét.

Olyan pajkos volt a mosolya, mintha nem értette volna tisztán, amit közöltem vele. Szívdöglesztő volt, az első találkozásunkkor még új, furcsa és mindenképpen komolytalanabb, mint amilyen most.

Nem szólalt meg a továbbiakban, kivéve egyszer, mikor már mindennel készen voltunk, átnyújtottam neki a nyugtát, ő egy szatyorba süllyesztette a vásárolt élelmiszereket és utoljára hozzám fordulva a következőket engedte a levegőbe:

- Tudod, téged egy tornyosan megpakolt bevásárlókocsival is előre engednélek.

Csak pár percre tudta lekötni ezzel a figyelmemet, addig agyaltam ezen a távozása után. Úgy véltem, hogy valamiféle szoknyavadász, aki friss skalpra vágyott, azonban ahogy teltek a napok, minden alkalommal visszajárt hozzám, pontban délután háromkor betért a rozzant üzletbe az út szélén, ahol napi tíz ember fordult meg. Általában nem beszéltünk, viszont gyakran kereste a tekintetem, szemkontaktust akart létesíteni, néha engedtem a csábításnak, néha azonban nem. Egyik nap zárás után visszatért és arról kezdett faggatni, hogy miért vagyok olyan letört. Elsöprően gyönyörű volt, ha lehet ilyet mondani egy huszonhárom éves srácra, de őszintén megvallom, hogy minden pillantásával és elejtett szavával megbabonázott, ha akartam volna se tudtam volna nemet mondani. A raktárban a dobozoknak dőlve feltártam előtte, egy idegen előtt mindent - folytattam a történetet, és meglepő érzés hasított a szívembe. Taynek is pont úgy mutattam be épp az életem, mint akkor neki, azzal a különbséggel, hogy a második esetben valamivel több volt a megelőző ismeretség és az együtt töltött idő. - Figyelmesen végighallgatott, majd nemes egyszerűséggel, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon, megcsókolt. Hajnali háromig folyt az eszmecsere, szinte egy éjszaka alatt ismertük meg egymást, így kiderült, hogy félreismertem, mikor először találkoztunk. Hétkor már nyitottam, tehát bent aludtam, csakhogy másnap nem jött. A fejemet a falba vertem, figyelmeztetve magam, hogy ez a való élet, ahol nem állnak sorban megmentők az ajtóm előtt, rá kellett döbbennem, hogy számomra többet jelentett az éjszaka, egyértelműen. Ahhoz túl gyáva lettem volna, hogy végezzek magammal, ráadásul már csak Pink miatt sem tehettem meg, és őszintén szólva nem is akartam meghalni. Viszont ahogy hazafelé siettem az esőben, ténylegesen azt kívántam, hogy bár elgázolna egy autó, és megszűnne a mellkasomon ülő, makacs fájdalom, ami azóta ott térdepelt rajtam, mióta Wayne kilépett az életemből. Ha mai fejjel visszarepülnék már tudnám, hogy Mattben sosem kell csalódnom, bármi történjék. A földszinti lakásom ablakán kopogtatott késő este, azzal, hogy ő akar lenni az, aki újra széppé és értelmessé teszi a napjaimat, ő akar lenni az, aki megment engem és kiránt a lyukból, akkor is ha néha berántom magam mellé, aki bármilyen kockázatot képes vállalni, már nem is érdekli a saját élete, csak arra van szüksége, hogy engem boldognak lásson. Hogy levette-e a lábamról? Természetesen nem, pedig az eső és a lakásban szóló zene már elég indok lehetett volna. Wayne-t láttam benne, aki talán mondott hasonló szépeket, mégsem volt ott velem a végsőkig, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Matt azt ígérte, hogy egy hónap alatt bebizonyítja nekem, hogy a hímnemnek vannak üdítő kivételei, és igaza lett, egy hónappal később már én is száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő az, akire szükségem van.

Meglepő volt ezt mind Tay nyakába zúdítani, szinte meg is feledkeztem arról, hogy vele társalgok, de legnagyobb meglepetésemre folytatta:

- Három évvel később apám otthagyott minket, minden spórolt pénzünket felmarkolva visszatért Angliába, hogy feltámassza a cégét. Nyolc hónapra rá megszületett Honey, azonban kérdéses volt, hogy melyikük éli túl a szülést, anyám vagy a húgom. Cassidy nagynénje vezette le a szülést, és hálám üldözze, mindkettőjüket megmentette. Tíz végtelenül hosszú évet töltöttünk Montevideóban, utána Dél-Amerika szerte szinte az összes nyomornegyed megismerhetett minket, de fél évnél tovább sehol sem maradtunk. Cassidy és a családja, anyukám, Honey meg én jó csapatot alkottunk, mintha egy igazi család lettünk volna a kezdetektől fogva. Apámról semmi hírünk nem volt egészen újabb tíz évvel későbbig, mikor egy szemérmetlenül nagy összeggel adományozott meg minket. Egy mexikóvárosi házat szintén magunkénak tudhattunk, ahol anyu és Honey örömmel telepedett le, én viszont Cassidyvel összedobtam minden húsz év alatt megtakarított pénzünket, plusz hozzáadtuk azt is, amivel apa hozzájárult az életünkhöz, így bejárhattuk szinte az egész világot, három éven keresztül mást sem csináltunk, csak utaztunk. Ezt jelképezi a tetoválás is. Én képes voltam megbirkózni a hirtelen jött jómóddal, hiszen előtte is volt alkalmam megtapasztalni, Cassidy gyermeki vágyait és a világról alkotott képét viszont beszennyezte és ha szépen szeretnék fogalmazni, akkor megrontotta őt. Miután visszatértünk Mexikóba, ő már nem volt a régi, visszafordíthatatlanul megváltozott, nagyvilági életre vágyott és minél több pénzre. Nem érdekelte többé sem a festészet, sem pedig bármi, ami előtte. Zsugori és pénzéhes szajha lett belőle, aki a szórakozáson és a pénzszóráson kívül más életcélt nem tűzött ki maga elé. A szomorú mégis az az egészben, hogy még így is képes lettem volna szeretni és feleségül venni őt. Csakhogy az ő szerelme akkor már a pénz volt, felbontotta az eljegyzést és apró darabokra törte a szívem.

Ő volt az egyetlen lány az életében.

Elgondolkodtatott, hogy talán emiatt annyira arrogáns, viszont néhány pillanattal később rádöbbentem, hogy ezzel a viselkedésével csak engem ajándékoz meg, szóval valami mélyebb dologról lehetett szó.

- Kezdem látni az összefüggéseket - jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott.

- Nem értem miért tesz téged boldoggá az, hogy ismerheted a múltam - közölte kíváncsian.

- Úgy téged is jobban megismerhetlek, tehát jobban fog menni a közös munka. Ennyire egyszerű! Szóval folytasd - biztattam bólogatva.

- Én már mindent elmondtam, mit akarsz még tudni? - ingatta a fejét, szemforgatás közben.

- Nem tudom, mesélj az ottani időkről - vetettem fel, hátha így beenged a saját ki világába. Beleegyezően bólintott.

- Cassidyn kívül négy olyan dolog volt, ami tartotta bennem az életet és nem engedte, hogy végem legyen. Az egyik ilyen, amiről te is tudsz a zongorázás. Volt Montevideo gazdagabb részében egy fickó, aki éjjel-nappal a hangszerén játszott, én pedig néha egész álló nap az ablaka alatt ültem és hallgattam a dallamok kacér táncát. Elkerülhetetlen volt, hogy észrevegyen, szerencsém volt azonban, hiszen kedvesnek találta az érdeklődésemet és a zongoraleckék mellett néha-néha egy tál forró étellel is megkínált, így nem csak az ütött-kopott gyerekjátékomon tanulgathattam, hanem egy igazi profitól igazi hangszeren. Máig nem tudom a nevét, szinte alig beszélgettünk, viszont merem állítani, hogy az egyik legszeretetteljesebb ember, akit valaha ismertem. A tánc hasonló helyet töltött be, voltak bizonyos utcai versenyek a nehéz helyzetű gyerekek között, akik ezzel akartak valahogyan kitörni a helyükről és megváltoztatni a sorsukat, velük tanultam meg azt a stílust, amit képviselek. Igazi tehetséggel bíró kölykök voltak, akik talán ott öregszenek meg valamelyik zöld-kék kuka mellett, anélkül, hogy a világ valaha megismerné a nevüket. Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, és bár ez nagyrészt apámnak köszönhető, nem leszek hálás érte és semmiképp sem fogom megköszönni neki. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kizárjam az életemből, bármennyire is igyekszik a részesévé válni. Nem érdekel, hogy apa nélkül kellett fölnőnöm, az egyetlen dolog, amiért nem engedem be őt többé az, ahogyan Honeyval viselkedett. Sehogy! Tudta, hogy teherbe ejtette anyát, és mégis hátat fordított nekünk, nem törődve a pocakban növögető lányával, aki kibújva nem ismerhette meg az édesapa fogalmát. Életük során talán két mondatot váltottak, mivel velem ellentétben a lánnyal nem kíván kapcsolatot létesíteni. Kedves, nem igaz? - nyögött fel fájdalmasan, mire összeszorult a szívem és őszintén örültem, hogy Honeynak ott van Tay, a védelmező bátyus, aki minden helyzetben vigyáz rá és megvédi, ha már apja nem lehetett.

- Már értem a pénteki viselkedésed... - szakítottam félbe, pedig a kérdését abszolút költőinek szánta, már hadart volna tovább. Feltűnt azonban neki, hogy kis híján kiabál, szóval pár nyugtatásképp szolgáló sóhaj után folytatta:

- Látod mit tesz velem, ha csak pusztán beszélek róla? Annak ellenére, hogy négy évig éltünk együtt, idegen számomra és az is kell, hogy maradjon. Viszont elkalandoztam, bár látom élvezed - vigyorodott el, hiszen a családja érdekelt a legjobban, és ezt jól tudta. - A harmadik dolog az irodalom. Volt egy suhanc a környéken, aki a város szívébe járt könyveket lopni, és mivel okosan a bizalmába férkőztem és néha megdobtam pár falat étellel, mielőtt eladta volna a köteteket, majdnem mindet odaadta, hogy elolvashassam. A regények által kiszabadulhattam a saját környezetemből, elrepülhettem fantasztikus vidékekre, melyek a valóságban nem léteztek, olyan embereket ismerhettem meg, amilyenekkel nem lett volna alkalmam találkozni, olyan dolgokat tanulhattam meg, amit sehogy máshogy nem lehet. Azt hiszem, hogy a történetek és az olvasás tett kifinomulttá, olyanná formált, amilyen most vagyok - morfondírozott elmélyülten, én pedig egyre inkább elfeledkeztem arról, hogy mi is volt az eredeti problémám, minden figyelmem az övé lett. - Az utolsó pedig egyértelműen a környezetem, és bár voltak tisztességtelen, gonosz emberek a telepen, javarészt jólelkű egyénekkel találkoztam, ráadásul ott volt Honey és az édesanyám, miattuk nem adhattam fel.

Mosolyt csaltak az arcomra a boldog emlékei, az, hogy a kilátástalan helyzetben is lehet élvezni az életet. Egyre inkább éreztem azt, hogy Tay szeretetreméltó, csak valamilyen oknál fogva nekem nem jut a kedvességéből.

Talán mégsem olyan rossz, ha nem hagynak egyedül szenvedni és felvidítanak?

- Aztán persze vannak dolgok, amiket húsz év alatt megszoktam és azóta sem tudtam elhagyni, pedig már egyáltalán nincs rá szükségem. Például az, hogy nem merem szórni a saját pénzemet, mert legbelül rettegek attól, hogy újra elfogy. Persze apám pénzével könnyű - csúszott végig egy mosoly az arcán, mire akaratlanul nekem is vigyorognom kellett. Aztán rájöttem, hogy mekkora vallomásokat tesz nekem, előtte talán soha nem mondta ki ezeket, és gondolkodóba estem, hogy vajon jobb kedvre akar-e deríteni, vagy már nem bírja ezeket magában tartani és dőlnek belőle a szavak. - Sokan megjegyezték már, hogy őrjítően halkan eszem, ami annak az oka, hogy egyes helyeket előfordult, hogy hosszú napokon át szinte semmit nem tudtunk enni, így ha ilyen helyzetben ételhez jutottam, nagy volt rá az esély, hogy a nagyobbak elorozzák tőlem. Ha nesztelenül faltam, megúsztam. Tény és való viszont, hogy emiatt és sok más miatt is gyakran összevertek, szóval apa pénzével az első utam a fogorvoshoz vezetett - villantotta bosszantóan fehér fogsorát, amit sose mosott meg, egyetlen egyszerű oknál fogva: - Mű.

- Nem mondod! - döbbentem meg teljesen, és ahogy fény derült mindenre, Tay apró dilijei kezdtek értelmet nyerni.

- Nézd, mi mindent meg fogunk tenni, hogy jól sikerüljön a pénteki nap, ha pedig rosszul fog elsülni, akkor pedig emelt fővel távozunk. A lényeg, hogy legalább megpróbáljuk, és ahogy hallottam Josh is segíteni akar, tehát nincs minden veszve - vigasztalt felém fordítva a fejét, így érezhettem a leheletét az arcomon.

- Azt írták nekem, hogy te vagy a duónk igazi tehetsége - vallottam be a buckaként funkcionáló levelet, ami elindította a lavinát.

- A rajongók véleményét el se szabad olvasni, engem folyton azzal lövöldöznek, hogy bele vagyok esve Kimbe. Hallottál már ennél nagyobb badarságot? - nevetett jóízűen, ezzel kiröhögve saját gyerekes kapcsolatát Kimmel. Isten tudja miért, de levegőnek tekintették egymást.

- Ennél már csak az lenne jobb, ha azt hinnék, hogy belém zúgtál - fordultam felé egy mosollyal, ami azonnal le is hervadt, amint találkoztam az ő komoly arckifejezésével.

Egyik keze a vállamon pihent, a másikkal a felhúzott lábait tartotta, a vérfagyasztóan hideg kövön ültünk, miközben kongó csönd uralkodott az egész lépcsőházban. Összekapcsolódott a tekintetünk, az orrunk hegye összeért és bár kellett volna, egyikünk sem fordult el. Feszülten tartottuk a szemkontaktust, annak ellenére, hogy mindketten csak egy gyors pillantásra számítottunk. Egymás látószervének színét böngésztük, mialatt éreztem ahogyan az izgalomtól felszökik a pulzusom és szórakozott táncot jár az övével. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne elérni ezzel, viszont a nyakamat tenném rá, miszerint kiszúrtam, hogy egy gyenge minutumban lepillantott az ajkaimra. Aztán...