2014. április 21.

Huszonnegyedik fejezet: Más

Sziasztok! Remélem mindenkinek vidáman telik a húsvétja, sorban állnak a locsolók és sonkát habzsoltok megállás nélkül. Ezzel a fejezettel kívánok nektek kellemes ünneplést, valamint elértük az ötven feliratkozót, amiért hálás vagyok nektek, köszönöm!
Millió puszi,
Bia
Képes voltam azt hinni, hogy kialudhatom magam. Az eddigi estéken soha nem volt semmi problémám Tayjel, hiszen legtöbbször csak mozdulatlanul szunyókált, igaz, általában horkolt is, de ez nem annyira idegtépő, mint az egész éjszakát kitöltő mászkálása. Először is, körülbelül két órán keresztül forgolódott, amit úgy kell elképzelni, hogy percenként helyzetet változtatott, ami lényegében őrjítő csapkodással volt egyenlő. Miután felismerte, hogy nem lesz sikeres a célként kitűzött pihenés, egyszerűen kikászálódott és elhagyta a szobát. A gond ezzel mindössze annyi volt, hogy mivel az emelet másik végében lévő pár eszmecseréjét is képes voltam kivenni, ezáltal nem meglepő módon mindent tisztán hallottam, amit a hálószobán kívül művelt. Furcsa, de mintha rendet csinált volna. Feloltott lámpánál - az ajtó alján átszűrődő fény még inkább elősegítette az ébren maradásom - pakolászott, minden bizonnyal a konyhában. Elmosogatott, szépen a rendeltetési helyére tett mindent, persze még véletlenül sem halkan, hanem csörömpölve és zörögve, ezután már csak hab volt a tortán, mikor nekiállt lezuhanyozni a fürdőben, talán azt hitte így lemoshatja magáról a ráaggatott, levegőben forgó kérdést: Cassidy vagy nem Cassidy? Miután önmagát és a lakást is tisztává varázsolta, következhetett a televízió, bár csalódnom kellett benne: elkapcsolta az unalmas zongorás műsorait, helyette gyilkolós sorozatokat és horrorfilmeket bámult, mintha ez segítene neki a döntésben.
Felmerült bennem, hogy szólok neki és belenyomok egy doboz altatót, de rájöttem, hogy nem tehetem meg vele, már csak azért sem, mert félretette minden rosszindulatát az elmúlt időszakban és megpróbált a lehető legnormálisabban viselkedni, már ami tőle kitelik.
Fogalmam sincs hogyan, de végül sikerült elaludnom sűrű sikolyok és vérfolyás közepette.
Reggel bármennyire is nyöszörögtem, muszáj volt kimásznom az ágyból. Kedd volt, ami egyet jelentett további egy nap mentességgel, utána viszont nekem is bele kellett vetnem magam a munkába. Így viszont csak lebattyogtam a próbaterembe - Tay nélkül, aki az éjszakai akciója után felszívódott, bár ekkor még nem aggódtam -, ahol Ed és Josh már nagyon vártak.
- Ne merd azt mondani, hogy eltűnt! - förmedt rám Ed, aki egyre inkább kezdte elveszteni önmagát ebben a stresszes helyzetben, néha sírt, néha nevetett, néha pedig egyszerűen tajtékzott a dühtől. Rájöttem, hogy a legegyszerűbb ha ilyenkor legalább én nyugodt maradok, szóval igyekeztem megőrizni a hidegvérem, annak ellenére, hogy kidülledt szemekkel bámult rám.
- Nézd, sajnálom. Előbb-utóbb csak előkerül, és, hogy őszinte legyek, igazából úgysem tudunk nélkülem gyakorolni, még meg kell várnunk a holnapot - mosolyogtam rá, hátha rá is ragad ebből valami.
- Amynek igaza van, egyikünk sem képes a lehetetlenre, ami jelen pillanatban egy sánta lány táncra tanítása. Már bocsánat - fordult felém kedvesen Josh, a "sánta" jelzőért elnézést kérve.
- Akkor fölösleges is az ittlétem, megyek és segítek hálásabb pároknak! - közölte a koreográfus sértetten, majd kitrappolt a teremből. Ed már csak ilyen volt, a legkülönbözőbb érzelmeket váltotta ki belőle a kialakult helyzet. Kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy tökéletes párja lenne Pinknek.
A padon ülve kifújtam a benntartott levegőt, majd Joshra pillantottam, aki a padlón elterpeszkedve a plafont bámulta.
- Pár óra múlva már semmi baja nem lesz - legyintett nyugtatásképp, nehogy még emiatt is aggódnom kelljen.
- Szerinted van esély a sikerre pénteken? - tettem fel neki az a kérdést, ami a legjobban nyomta a szívem és amit legszívesebben minden szembejövőnek feltettem volna.
- Őszinteséget vársz? - húzta fel az egyik szemöldökét, mire bólintottam. - Nehéz megmondani... de ha tényleg annyira profik vagytok, mint ahogy azt Tay gondolja, akkor bent maradtok. Láttalak titeket, van benne valami - vigyorodott el aranyosan, miközben a tükörképeink minden oldalról minket csodáltak.
- Tay csak önmagát tartja profinak, minden álma, hogy lecserélhessen. Szerintem még Carlanak is örülne, csak ne kelljen tovább elviselnie a tehetségtelen képem - forgattam a szemem hülye arcot vágva.
- Nem hinném, hogy ennyire rossz a helyzet, csak nem állsz hozzá elég pozitívan. A videóból sok minden kiderül - kacsintott szórakozottan.
- Miféle videóból?
- A válogatási fellépő videó, mikor először táncolt a Just Dance!-ben - felelte úgy, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.
Mi lehet azon a felvételen, hogy mindenki felemlegeti? Esetleg Tay örök szerelmet fogad nekem? Egyáltalán hogyan kerülök szóba? Miért olyan létfontosságú? Miért látta mindenki, engem kivéve? Komolyan, miért nem láttam még azt a videót?
Kényszert éreztem arra, hogy megkeressem a társam és az engedélyét kérjem. Nem tudom miért, de nem akartam megtudni, hogy mi van benne, hiszen mi van, ha a hónapokkal azelőtti álláspontja - vagy bármi is az, amit közölt a válogatáson - már nem élt? Féltem attól, ami elém tárul, féltem, hogy nem tudok megbirkózni vele, féltem, hogy a párommal átalakulna a viszonyunk, de legfőképpen féltem magamtól, a saját reakcióimtól, hogy talán...
- Azt hiszem ideje megkeresnem - konstatáltam, aztán intve a megilletődött és értetlen Joshnak kibicegtem a teremből.
Először az ideiglenes lakásunkban néztem körbe, de minden hiába. Ekkor kezdett el komolyan kattogni az agyam arról, hogy vajon hova tűnhetett és miért nem szólt előre, bár ténylegesen még nem estem pánikba. Szépen türelmesen mindenhova bekopogtam a szobák emeletén, és bár ajtót senki nem nyitott - a próbák miatt -, úgy gondoltam, hogy én azért minden esetre benyitok, ennek ellenére nem jártam sikerrel. A liftet használva eljutottam az alsó szintre, ahol nekiugrottam annak a bizonyos lépcsőházi ajtónak... pedig a nyakamat tettem volna rá, hogy ott találom! Vagy csak erre vágytam?
Nos, ami azt illeti nem mindenki szereti, ha egy versenytársa a próba kellős közepén, kopogtatás nélkül, pofátlanul meglesi őt tánc közben, ennek tudatában pedig nem kellett volna meglepődnöm, mikor Shannon szabályosan rám vágta az ajtót. Persze Kerry igyekezett megfékezni roppant kedves társát, sikertelenül, hiszen ha a lány valamit egyszer eltervez, akkor azt véghez is viszi, ez pedig ebben ez esetben a feltétel nélküli utálatom volt. Tim és Vendy - mint mindig - örömmel fogadtak és sok sikert kívántak a további kereséshez, ugyanis Tay nem náluk bujkált. Charlie-t egyedül találtam a koreográfusukkal, állítása szerint Clair éppen sütött valamit. A fiú felajánlotta, hogy elkísér engem és támogat, de nem akartam máson lógva közlekedni, hiszen másnapra már vissza kellett állnom a régi rendre, ráadásul borzasztó megalázó volt már így is a kialakult helyzet, igazi nyominak éreztem magam. Kim megölelgetett és biztosított afelől, hogy meg fogom találni a párom, hiszen biztosan csak elugrott valahova, én pedig alig egy fél órára meg is nyugodtam. Hogy őszinte legyek, a szerelmespárhoz nem volt merszem benyitni, mivel a hangokból ítélve éppen valaminek a közepén tartottak.
Csüggedten nyugtáztam, hogy a párom nem tartózkodott az épületben, tehát minden bizonnyal elment valahova, talán Cassidyhez, Honeyhoz, vagy csak egyszerűen elintézni valamit. Minden esetre le kellett nyugtatnom magam, ha nem akartam pánikrohamban kitörni és eszeveszett módjára üvöltözni, mert képes lettem volna rá, előfordult már. Sajnos a sebek rettentő lassan gyógyulnak be és maradandó károsodást okoznak.
Nagyjából egy óráig bírtam megülni a fenekemen, Joshsal nevetgéltem a próbateremben, mesélt egy rakás sztorit a gimnáziumi éveiből, amik nem olyan régen értek véget. Faggattam arról, hogy mihez kezd az életével így kiesetten de azért mégis milliók kedvenceként, és nem meglepő módon pozitívan állt a dologhoz, várta a nagy lehetőséget, hogy valaki felkarolja. Az is az esetleges opciók között szerepelt, hogy összespórol elég pénzt arra, hogy elmehessen egy egyetemre és valamivel tanultabban próbálkozzon meg ismét az álmai valóra váltásával.
Ed megbékélt és visszatért hozzánk, azzal a feltett szándékkal, hogy beleveri Taybe a mozdulatokat, a tervnek viszont hibádzott egy része, hiszen a fiú nem tartózkodott az épületben. A koreográfus csalódottan rogyott le a földre, és újabb érzelemhulláma könnyekben távozott belőle. Túl nagy nyomás nehezedett a vállára, neki kellett volna megküzdenie az általam okozott problémával, pedig nem volt ilyesmire felkészülve. Igazságtalanság, de elvárták tőle, hogy egy sánta lánnyal is megértesse a latin táncok művészetét, és felkészítse a pénteki fellépésre.
Josh vigasztalni kezdte, amit én is megpróbáltam, de mindkettőnket kiküldött, magányra volt szüksége. Labilissága ebben az időszakban mutatkozott meg leginkább.
A fiú elköszönt tőlem és ebédelni indult, én pedig zakatoló szívvel kopogtattam be Jimhez.
- Emlékszel arra a bizonyos hétfőre, mikor először jártál nálam? - emlékeztetett, mialatt intett a kezével, hogy üljek le vele szemben. A szekrénysorok végtelen tengerének közepén hánykolódott, belevetette magát a papírmunkába, bármennyire is gyűlölte ezt a fajta tevékenységet. Szíve szerint egész álló nap a fején pörgött volna.
- Ne nosztalgiázzunk, kérlek, alig pár hete történt! - nyöszörögtem idegesen. - Kérem Tay papírjait, vagy bármit, amiről megtudhatom a telefonszámát.
- Minek az neked? - tudakolta rosszalló tekintettel, ennek ellenére kutakodni kezdett az egyik asztali fiókjában, homlok ráncolva tűnt el a szemem elől, ahogy lehajolt az említett bútordarabhoz.
- Nem tudom merre jár, reggel egyszerűen felszívódott és nagy szükségem lenne rá... a próbák miatt - tettem hozzá, nehogy véletlenül kiforgassák a szavaimat a kisfilmünkben, ami előre láthatóan katasztrofálisra fog sikeredni, azokból ítélve, amiket Ed mesélt.
- Tessék, ebben minden benne van - nyújtott át egy dossziét. - Telefonszám, hivatalos lakcím, szülői adatok, iskolai jegyek... minden, ami kell.
- Köszönöm - nyitottam fel a sárgás színben pompázó mappát, rajta Tay nyomtatott betűkkel firkantott nevével. Az első oldalon ott is volt a száma, előhúztam a telefonomat és egy perccel később már eggyel több névjeggyel büszkélkedhettem. Bármennyire is szerettem volna órákig böngészni az "aktáját", pillanatnyilag nem volt rá elég időm és energiám, túlságosan lefoglalt az eltűnése. Visszaadtam a papírokat és intve neki már kint is voltam az irodájából.
Azonnal tárcsáztam a megszerzett számot, majd fülemhez szorítva a telefont vártam, a folyosó közepén, miközben minden irányból valamilyen zenei műfaj dübörgő hangja támadott le, így kénytelen voltam kilökni a felkarommal a bejáratot és kilépni a friss levegőre. Csörgettem, csörgettem, csörgettem, legalább tíz berregésen túl voltunk, de vagy nem hallotta, vagy nem akart velem kommunikálni.
Kis híján sírógörcsöt kaptam a járdán. Olyannyira tehetetlennek éreztem magam, ahogy az aggodalom elárasztotta a porcikáimat és beférkőzött minden apró agysejtembe. Hajnali négy-öt körül még hallottam őt a takaróval babrálva, azóta semmi, pedig kilenckor már talpon voltam. Máskor mindig odavetett legalább annyit, hogy elmegy valahova, így biztos lehettem abban, hogy tényleg van valahol, ezúttal azonban föl-le járt a gyomrom, mialatt annak az esélyeit latolgattam, hogy vajon baja esett-e. A rémképek elárasztották az elmémet, így már nem volt visszaút. Össze-vissza forogtam a forró járdán, patakokban folyt rólam a víz és minden bóklászó emberben megláttam a sátánt. A kocsija nem volt a közelben, valószínűleg azzal távozott, ami egyet jelenthet a biztos halállal, ha esetleg egy pillanatra nem figyel oda mert teszem azt Cassidyn jár az esze... titkos terrortámadás ártatlan áldozatává is válhat, megehet egy mérgezett hamburgert, elcsúszhat a járdán és beverheti a fejét, megcsípheti egy medúza a vízben, elnyelhetik a hullámok, megtámadhatják a parton, belecsöppenhet egy elfajuló bankrablásba, tömegverekedést szíthat és akár be is drogozhatják. Abban a pillanatban ismertem fel Miami veszélyeit, mikor nem tudtam elérni a páromat, azt az embert, aki számomra a jövőt és az álmaim elérését jelentette, aki miatt képes lettem volna akár börtönbe is vonulni jogosítványmentesen, aki az életem részévé vált, aki a lakótársam és a táncpartnerem volt, egy levakarhatatlan társ, akinek mindig volt hozzám egy csípős megjegyzése, én mégis kedveltem a sajátos, különc stílusát.
Pontosan emlékeztem mindenre, ami a szüleim halálakor történt. Pinkkel bámultuk a tévét szégyenkezve, ő azért mert összefutott egy volt barátjával - ami egy olyan kicsi faluban, mint Brainerd nem volt szokatlan, hacsak valamelyik fél ott nem hagyta a települést -, aki történetesen egy gyönyörű új barátnővel villogott, én pedig egyértelműen Wayne miatt. Hívtam a szüleimet, mindkettőjük mobilját megállás nélkül legalább fél órán keresztül, majd arra jutottam, hogy biztosan nem hallják a hangzavarban, vagy túlságosan el vannak foglalva egymással. Azóta rettegésben tart a gondolat, hogy ha nem érek el valakit, nem tudom merre jár és nem veszi fel a telefont, benne van a pakliban, hogy már soha többet nem fogom tudni megköszönni neki, hogy részese volt az életemnek. Matt, Pink, Davis és az összes ismerősöm mind tudja, hogy ha én telefonálok, akkor azt föl kell venni, vagy egy fél órán belül vissza kell hívni, különben garantáltan elszabadul a pokol. Tay még nem tudhatta ezt, ahogyan sok minden mást sem tudott rólam, ezért ingáztam még mindig az idegen és nem idegen között, lehetetlennek bizonyult a meghatározása.
Valódi, fizikai tüneteket produkáltam, igazi pánikszerű roham tört rám. Szapora légzésemet sehogy sem voltam képes csillapítani, fel-le járt a mellkasom, hogy minél több oxigént tudjon bevinni, ugyanis alig kaptam levegőt, összeszorult a torkom. Nem sokon múlott, hogy összeessek, az az egy működő lában egy szem térde alig bírta az egyre nehezebbnek bizonyuló súlyomat, kedd ide vagy oda, a másik, eddig használatlan cipőtalpamat is az égető betonra helyeztem, szerencsére a fájdalom eltörpült a gyomromat és a zsigereimet szorító kín mellett. Émelyegtem, készen álltam volna arra, hogy kidobjam a taccsot, féltem, rettegtem, szorongtam és aggódtam, egyre több potenciális baleset ötlött fel bennem, sötét gondolataim pedig egyre feketedtek. Szinte éreztem, amint kiszakad a mellkasom, térdre rogytam a járó-kelők legnagyobb döbbenetére, azonban senki nem állt meg segíteni egy paranoiás őrültön. Tudtam, hogy itt a vég, többé nem látom Tayt, ezt pedig a saját történetem és életem végével azonosítottam, két földön heverő lábszáramra ültem és depressziós ábrázatú arcomat beletemettem a tenyereimbe. Hogy túlreagáltam-e? Jó kérdés.
Könnyeimmel küszködve remegtem, a forró szellő és a tűző nap ellenére maratont futott a hátamon a hideg, alig bírtam megmozdulni, még ha akartam volna se.
Autógumi vérfagyasztó csikorgása törte meg az utcai élet zaját, mire felpillantottam és a hála dobogtatta meg a szívemet. Legszívesebben felugrottam volna és eléje rohantam volna, de olyan sokkhatás ért az eltűnése, végül pedig a felbukkanása miatt, hogy lebilincseltek a történések és nem mozdultam ültő helyemből.
Tay becsapta a jármű fehér ajtaját, miután gondosan beparkolt két másik közé. Komoran sétált végig az utcán, majd ahogy megpillantott engem, a nyomorult rokkantat a járdán, ahogyan sírva és idegbajosan szenved, egészen lefehéredett. Gyorsított léptein és elérte még mindig reszkető testemet. Szó nélkül a kezét nyújtotta, mire hatalmasat sóhajtva belekapaszkodtam és lelkiekben felkészültem a lenéző pillantására, de ahelyett, hogy bármit láttatni engedett volna önmagából, sima felállítás helyett magához rántott és szorosan átölelt.
- Melyik rajongóm zaklatott már megint? - érdeklődött mosollyal a hangjában, igyekezett felvidítani, annak ellenére, hogy valószínűleg ő maga is megijedt. Elvégre nem nyújthattam bizalomgerjesztő látványt.
- Megijedtem - ismertem be, még mindig hozzásimulva. - Nem vetted fel a telefonodat, szó nélkül eltűntél és aggódni kezdtem. Tudod, a szüleim...
Pár pillanatig nem szólt semmit, majd óvatosan eltolt magától és belenézett a szemembe.
- Amy, ez egy régebbi trauma visszaköszönése, ugye tudod? És azt tudod-e, hogy emiatt te más vagy, nem vagy normális ember? De nem kell félned, mert én sem vagyok normális. Műfogsorom van, halkan eszem, a zsugoriságomért kitüntetést érdemelnék, a saját apámat le kell fizetnem, hogy ne nézze végig az előadásomat, szerelmes vagyok egy kocsiba, a volt barátnőm pedig egy pénzéhes fruska. Sőt, mondok jobbat: senki, ezen a bolygón, nem normális! Nincs olyan, hogy tökéletes ember, nem létezik, irreális. Minden egyes embernek, akivel találkozol az utcán, a munkahelyeden, az iskolában, van egyfajta dilije, egy hülyesége, ami talán egy rossz tulajdonság, talán egy betegség, de ettől lesz ez a faj szép, érted? Nem kell rosszul érezned magad azért, mert bepánikolsz , ha nem tudod merre jár egy ismerősöd, mert ez nem egyedi, a problémáid nem egyediek, rajtad kívül még ezer és ezer másik ember érezhet így. Az anyukák világszerte képesek lennének rohamosztagot hívatni, csak azért, mert néhány percig nem veszi fel a telefont a gyerekük. Nem kell emiatt szégyenkezned, nem kell hülyén érezned magad, mindezt pedig azért tudom ennyire kiválóan, mert pontosan tudom, hogy mit érzel! De nem kell így érezned, érted?
Lefagytam a szavai hallatán, beszippantottam őket egészen a testem legmélyebb pontjáig, elrejtettem az agyam hátsó zugában az információkat, hogy bármikor hasznomra válhassanak. Hálával tartoztam neki a szentbeszédéért, azonban úgy éreztem, hogy már nem lennék képes megköszönni azt a sok mindent, amit azért tett, hogy a bokám miatt semmiképp se érezzem rosszul magam.
- Köszönöm - suttogtam bele a lágy, cirógató szélbe, mire ő halványan elmosolyodott.
Meg is feledkeztem arról, hogy megkérdezzem merre járt, már egyáltalán nem tűnt fontosnak, a lényeg az volt, hogy végre ott volt mellettem és tudott próbálni a még mindig kissé szomorkás Eddel.

6 megjegyzés:

  1. Drága Bia!

    Ismét csodálatos fejezetet hoztál nekünk, izgalmakban most se volt hiány! Örültem, hogy a végére megkerült Tay, elbírtam volna képzelni, ahogy a következő részben szegény Amy szívrohamot kap.
    Amit pedig imádtam, az a fránya videó volt. Csak tudnám, miért nem nézi meg Amy sose, én már biztos meghaltam volna a kíváncsiságtól. Lehet, hogy egy Tay-féle szerelmi vallomás lesz benne? Esetleg annyi, hogy tetszik neki Amy? Remélem, nem kell sokat várnunk még rá, mert ez őrjítő, az már biztos.
    Csodás volt a mostani rész is, már várom a következőt!

    Csók,
    Elena Brame

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Elena,

      Köszönöm kedves szavaidat, nem is érdemlem meg őket egy olyan elképesztő bloggerinától, mint amilyen Te vagy.
      Örömhírrel kell szolgálnom, ugyanis a következő fejezetben lehull a lepel a videóról, csakhogy nem ez lesz az egyetlen meghatározó esemény... lesz min izgulni! Ma van hétfő, ami annyit jelent, hogy csütörtökön, azaz három nap múlva számodra sem lesz többé titok, hogy mit rejt a felvétel. Remélem rendesen felcsigáztalak!

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés
  2. Drága Bia!

    Hű, mondd, miként vagy képes percről percre így elkápráztatni a fejezeteiddel? Remek húsvéti meglepetést hoztál nekünk, ennél szebb tán nem is lehetett volna ez a hétfői nap. Egyszerűen lebilincsel eme izgalmakkal, sejtelmességgel és fantasztikus hangulattal megfűszerezett történet, kellőképpen könnyeden, élvezhetően fogalmazol, ami tökéletes kelléke egy érdekfeszítő, ugyanakkor kellemes olvasmánynak. Több részben említésre került a videó, s mindahányszor azért könyörögtem, hadd tudjuk meg végre, mi az, amiért mindenki emlegeti... Nos, remélem, hamarosan kiderül.
    Újfent remek fejezetet olvashattunk, hálás vagyok az újabb élménymorzsáért! (:

    xoxo Edelia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Edelia,

      El sem tudom mondani milyen hálával tölt el, hogy a fejezetek végén ilyen káprázatos sorokat olvashatok, lenyűgöz, hogy így gondolkodsz a történetemmel kapcsolatban. Képtelen vagyok elégszer megköszönni, lehetetlenség ezt a sok szépet és jót mind visszaadni. Senkinek nincsenek ilyen csodás olvasói, azt garantálom.
      Be kell valljam, hogy a videó némileg talán csalódást fog okozni, viszont ezt majd döntsétek el ti, csütörtökön. Ugyanis a következő fejezetben fény derül rá, hogy miféle dolgokat tartalmaz.

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés
  3. Szia!
    Mondtad, hogy tegnap kirakod a részt, és azt is jelzi, hogy tegnap raktad ki, de mikor tegnap néztem a blogot nem jelezte, hogy van rajta új bejegyzés. Ezen meglepődtem, mert időben szoktad hozni a részt, de se baj. A lényeg, hogy ma - kedden, nem hétfőn - elolvastam a fejezetet.
    És most térjünk rá a fejezetre. Elképesztő, hogy Tay így lelépett onnan, és Amy-nek saját maga kellett közlekednie, megerőltetnie magát. Ez elszomorított engem, de nagyon. Ed kiakadása jogos, hiszen nemsokára táncolni kell nekik. Furcsa még mindig, hogy Josh tanítja Amy-t, bár egy "sánta lányt táncra tanítása lehetetlen". Egy így igaz, szerintem. Na mindegy.
    Ebbe a részben megint sajnáltam Amy-t. Szegény nem tudott aludni Tay miatt, aztán Tay eltűnt, majdnem belehalt abba, hogy nem tudta hol van. Még a számát is elkérte, mert eddig nem tudta. És nem vette fel a telefont! Ez mi ez már? Szegény. Micsoda gondolatok mentek végig a fejébe, igazából bármi történhetett volna vele, de persze nem történt. Áldom az Istent!
    Még valami, de ez a valami már nagyon kezd kíváncsivá tenni. A videó, Tay videója. Arra aztán nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi a szösz lehet benne? Talán valami hozzá fűzés Amy-hez, vagy talán, hogy tetszik neki az Amy, egyáltalán Amy-hez van köze? Semmit sem értek. De ugye ez majd kiderül?
    A vége eléggé szép lett. Tay monológja megfogott engem. Ugyanis megértik egymást, csak először nem, kiakarták - szerintem képesek is lettek volna rá - nyirni egymást. De ez az idők közben megváltozott, ami miatt engem boldogság önt el.
    Megkérdezhetem, hogy hány részesre tervezed?
    Ennyi lettem mára. És mivel tegnap nem tudtam írni, remélem volt sok locsoló és kaptál sok csokit, utoljára boldog húsvétot!
    Ölel és puszil,
    Dorina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dorina,

      Nem értem, hogy mi lehetett a probléma, hiszen tényleg kikerült tegnap, kommentek is érkeztek, bár bevallom nekem is meggyűlt a bajom ezzel a fejezettel, válaszoltam egy hozzászólásra, de nem jelenítette meg, majd a következő komiról e-mailt kaptam viszont itt nem volt kint... valami baja volt a bloggernek, szokás szerint.
      Ki fog majd derülni, hogy miért tűnt el Tay, természetesen mindenre fény fog derülni, leginkább az utolsó fejezetben.
      Előre tartok attól, hogy mit fogsz szólni a következő rész végén, hiszen ha eddig folyton sajnáltad Amyt bizonyos történések miatt, akkor az elkövetkezendőkben nem is tudom, mit várhatok tőled... remélem azért tetszeni fognak! :)
      Arról nem lesz szó, hogy Tay miért nem vette fel a telefont, de ha engem kérdezel - mármint, ahogyan én képzeltem írás közben -, mindössze nem hallotta. Persze megértem a felháborodásodat és őszintén örülök, hogy így kitartasz Amy mellett, és, hogy sikerült mély érzelmeket kiváltanom belőled. Már ezért megérte!
      A videó... hm. A következő részben Amy végre valahára megnézi a videót, szóval izgatottan várom, hogy mit fogtok szólni.
      Köszönöm szépen, örülök, hogy az utolsó kis beszéd elnyerte a tetszésedet, mivel épp ez volt a célom, hogy a köztük lévő hasonlóságot felfedjem.
      Nagyon szívesen elárulnám, hogy pontosan hány részes a történet, ami azt illeti, tegnap meg is írtam az utolsó fejezetet, előredolgoztam, de nem szeretném lelőni a poént. Nem sok van hátra, annyit elárulok.
      Remélem neked is hasonló, élményekben gazdag volt a húsvétod, sajnálom, hogy tegnap vicces kedvében volt a blogger.

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés