Tizenhetedik fejezet: Találkozás

Sziasztok! A tizenhetedik fejezetet is elétek tárom, megjelenik egy hím, akiről már hallhattatok... Remélem tetszeni fog nektek a váratlan találkozás!

Sok puszi,

Bia

Hétfőn reggel kilenckor arra ébredtem, hogy alattunk üvölt a rock az egyik próbateremben. Normál esetben örültem volna ennek, ezúttal viszont szerettem volna lemenni és megrángatni az illetőket. Kicsoszogtam a nappaliba, ahol egy kuplerájjal találtam szemben magam. Előző nap a kimerültségtől fel sem tűnt, hogy egy szemétdomb kezdett tanyát verni a helyiségben. Reggelre ez azonban már több volt, mint szembetűnő: a kanapén Tay ruhái hevertek szanaszét, még egy alsógatyával is találkoztam. A textilkupactól egészen a tévéig mindent csokipapírok és édességek zacskója díszített, chips volt beletaposva a szőnyegbe, és üdítővel volt leöntve a fotel. A konyhában tornyokban álltak a mosatlanok, és nem csak a mosogatóban, hanem mindenhol.

- Eddig fel sem tűnt, hogy ennyire rendetlen vagy - jegyeztem meg, ahogy a konyhába lépve elkezdtem bedobálni a tányérokat meg a poharakat a gépbe. - Szépen lassan halmoztad fel ezeket, így napról napra fel sem tűnt. Ismered te egyáltalán a mosogatót? Vagy a szennyes kosarat? Elképesztő, hogy mekkora rumlit csináltál!

Én sem vagyok egy pedáns nőszemély, de ezt még egy börtöntöltelék is káosznak ítélte volna meg.

- Tudod, ott ahonnan én jövök, a tisztaság nem létfontosságú - közölte a konyhapultra dőlve, mintha megsértettem volna őt meg Uruguayt a megnyilvánulásommal.

- Ne csinálj úgy, mintha még mindig Montevideóban lennél! Úgy viselkedsz, mint aki nyomorban él még most is, mint aki még csak most szabadult. Ha jól következtetek, már több éve eljöttél onnan, valahogyan, és most itt vagy, távol a régi életedtől, úgyhogy ne add itt nekem a szegény kisfiút, akit az apja elhagyott a pénzért! Azt mondtad, hogy ne sajnáltassam magam a szüleim miatt, nem én tehetek a halálukról. Akkor te is tedd ezt! - förmedtem rá gorombán. Kialvatlanság.

- Ezek után merd az mondani, hogy idegenek vagyunk - mosolyodott el őszintén, megjelentek a nevetőráncai rezes, napbarnított arcbőrén.

A keddi reggel sem alakult másképp, ugyanúgy fáradtan ébredtem, mivel óránként fent voltam. Elviselhetetlenül meleg volt a szobában, még úgy is, hogy a takaróm a földön volt, egyetlen top meg egy bugyi volt rajtam, minden mástól kénytelen voltam megszabadulni, még ha ez így kicsit fura volt Tay társaságában, aki egyébként békésen szunyókált. Megpróbáltam huzatot csinálni, ami nehéz, ha kint melegebb van, mint bent, de kinyitottam minden létező ajtót és ablakot a lakásban, mégis patakokban folyt rólam a víz. Így aznap reggel sem voltam valami kedves az emberekkel, mindenkihez volt egy-két morgásom, aztán délutánra sikerült csak megnyugodnom, Tay legnagyobb örömére, aki mindenhova követett a próbákon - amik mindkét nap lázasan folytak - kívül is, és magyarázkodott mindenkinek, akibe belekötöttem. Nem szerette volna, ha verekedést szítok, vagy ha ilyenkor kap le a kamera, mert abból aztán príma bevágásokat lehetett volna tenni a kisfilmünkbe, így inkább megpróbálta megakadályozni a kommunikálásomat.

Szerdán viszont valami egészen felemelőre ébredtem. Muzsika. Kibotorkáltam a szobából, útközben magamra kaptam valamit, és a hang irányába slattyogva - friss azért nem voltam - szerettem volna kideríteni, hogy miből jön ez a felemelő zene. A próbatermek mellett elhaladva nehéz volt kihallani a békés dallamot, szinte mindenhol üvöltött valami pop vagy rock dal, végül azonban találtam egy ajtót, aminek a túloldalán még sosem jártam, és őszintén szólva fel sem tűnt, hogy ott volt. Benyitva már tökéletesen ki tudtam venni a hangokat, és már tudtam, hogy mi a dal címe, és ettől az összes többi darabka is helyre állt. Tay zongorázott a teremben, a Dora nevezetű, fiatal tanár pedig elismerősen bólogatott. Legnagyobb meglepetésemre azonban Clair is ott volt velük, és gyönyörű hangján énekelte az ő korában híres slágert.

- Jó reggelt, drágám! - köszöntött, mikor véget ért a szám. - Látom nem aludtál jól az éjjel...

- Az elmúlt három éjjel - sóhajtottam fel elcsigázottan. Pedig tudtam, hogy aznap lesz szükségem a legtöbb energiára. Ed erre a napra tervezte a közös részeket.

Miután Tay befejezte, a próbatermünk felé vettük az irányt, ahol Ed már várt ránk. Egy órányi bénázás után kénytelen volt ránk förmedni.

- Nem, nem és nem! Mi ez, könyörgöm? Két csepp szenvedély nem szorult belétek? Olyanok vagytok, mint két hülye, akik félnek egymáshoz érni, nehogy elkapjanak valamit! Egy szikrát kérek, oké? Csak egyet! Valamit, amivel meggyőzitek a nézőket, hogy köztetek igenis lehet valami, érdemes szavazni, hiszen akkor elősegítik a románc kibontakozását! Ennek az egésznek ez a lényege! Úgyhogy szedjétek össze magatokat, ha jövő héten ilyenkor nem a régi életeteket akarjátok élni! Értve vagyok?

Kissé begurult szegény, eléggé kikészítettük. Viszont egyikünk sem tehetett arról, hogy nem szívesen simogattuk és fogdostuk egymást a színpadon, az ok pedig érthető.

- Ajánlanék nektek pár közös programot, hogy legalább egy hullámhosszon legyetek. Sok cég támogat minket, pénzzel, eszközökkel, emberekkel, és néhány kuponnal is megdobtak - kezdett kutakodni a hátizsákjában, majd mikor megtalálta a nagy köteg papírt, átnyújtotta. - Tessék, itt van. Masszázs, mozi, étterem, színház, strand, kondi, múzeum... - sorolta a számtalan lehetőséget, azonban számomra egyik sem volt kecsegtető. Tay átnézte a kedvezményes jegyeket, amik mindenféle értelmetlen dolgokra jogosítottak fel, bizonyos napokon.

- Ez egész jól hangzik. És nem árt, ha kicsit edzettebbek leszünk, főleg ha továbbjutunk. És ahogy téged elnézlek, rád fér egy kis mozgás - dicsérte az elnyűtt képemet Tay, majd a kezembe nyomta a konditerembe szóló kupont, ami másfél óra ingyen használatot biztosított.

- Ez baromság, én fitt vagyok! - ellenkeztem azonnal, és örök hálám Ednek, amiért ezután megszólalt, mivel a páromból már készült kibuggyanni egy csípős megjegyzés.

- Szerintem ez egy remek ötlet! Izzadság, forróság, szapora légzés... - álmodozott a koreográfus, aki valószínűleg azt hitte, hogy pár berendezés meg egy kis verejték elég ahhoz, hogy Tayt meg engem lángra lobbantson, ami csak egy dolog jelenthetett: még mindig nem ismert minket eléggé.

Így kénytelen-kelletlen belebújtam valami kényelmesbe, ami nálam buggyos gatyát és egy topot jelentett, Tay pedig úgy érezte, hogy az ő megjelenése bárhova tökéletes, legalábbis ezt tükrözte az a tény, hogy át sem öltözött. Alig néhány utcára volt tőlünk a konditerem, úgy tűnt ez egy olyan környék, ahol minden közel van egymáshoz.

- Nem kellett volna választanod - jegyeztem meg, ahogy egymás mellett sétáltunk az utcán. Miami hősége megizzasztotta a bőröm, a Nap fényétől pedig alig láttam valamit. - Maradhattál volna csöndben is.

- Ha nem választok, megtette volna Ed. Akkor pedig mehettünk volna thai bigék közé masszíroztatni, vagy egy girlandokkal felszerelt étterembe. Így beszélgetnünk sem kell, és mégis megedződünk. Tudsz ennél jobb időtöltést? - vigyorodott el, félig gonoszan, félig pedig őszintén. Az utóbbi időben el voltam foglalva azzal, hogy kielemeztem minden egyes mozdulatát. Az ilyen mosoly nála azt jelentette, hogy a vérszívás volt a célja, és jót szórakozott önmagán. Viszont így látszott rajta, hogy ő sem csattan ki az energiától, karikák bújtak meg a szemei alatt, talán ő sem tudott jól aludni. Minden esetre tetszett így az arca, valamiért sokkal igazibb volt, pont, mint egy lány smink nélkül. Erről eszembe jutott, hogy nem ártott volna normálisabb göncöket magamra erőltetni, hiszen egy ilyen hely tele van kigyúrt pasikkal, és nem akartam úgy kinézni, mint aki a diliházból szökött, viszont ezzel meglehetősen elkéstem.

Befordulva egy utcára egy felhőkarcolóval találtuk szemben magunkat, ami fölénk magasodott kolosszális méreteivel. Üvegablakai gyémántokként csillogtak a tűző napfényben, transzba ejtve mindkettőnket.

- Több hete itt élünk, de ilyen gyönyörűséget még nem láttam - ámultam tátott szájjal, akár egy turista. - Hol volt eddig ez az utca?

- Várj, amíg meglátod New York monstrumait... elképesztő - emelte a tekintetét egészen a tetejéig Tay, aki maga is meghökkent a látványon. - Már ezért megérte eljönni.

- A Nagy Alma? Komolyan? Jártál ott? - húztam el a szám, mivel a bennem rejlő utazó szégyellte, hogy Minnesota határain túl ritkán jutott.

- Majd ha egyszer elmesélem, hogy mi történt azután, hogy apa lelépett, egészen mostanáig, akkor mindenre fény derül. Ígérem - esküdözött az épület felé biccentve, jelezve, hogy ideje lenne bemennünk.

- Én meg majd előadást tartok az unalmas életemről - csettintettem szarkasztikusan.

- Akkor már nem leszünk idegenek? - kérdezte pimasz mosollyal, amit megpróbált elrejteni, kisebb-nagyobb sikerekkel.

- Ne lovagolj ezen! - utasítottam nevetve, miközben az üvegajtón túl az irodaházként funkcionáló torony cégeinek nevei és logói fogadtak minket, valamint egy recepció és annyi ember, hogy bűn lett volna összeszámolni.

- Miért, te nem ezt teszed? - villogott továbbra is a szemtelenül fehér fogaival, és szemei csillogása sem csillapodott, annak ellenére, hogy kis híján elsodortak minket az emberek. - Tizenhetedik emelet - bökött egy táblára és már lökdösött is egy lift felé, majd mikor az megérkezett, bepréseltük magunkat a többi fazon közé.

- Mintha megint a válogatáson lennénk... ott volt ennyi ember - emlékeztetettem arra a rengeteg megpróbáltatásra Tayt.

- Ha nem tévedek, felejthetetlen élményeket okoztunk egymásnak - rázta a fejét hitetlenül, mintha még mindig nem lenne biztos benne, hogy mindez megtörtént.

- Emlékszel Sophie-ra meg Beckyre?

- Jaj, a szőke alig tudta türtőztetni magát - kuncogott a párom, de inkább érzett szánalmat a lány iránt, mint vonzalmat.

- Bojkottálod a szőkéket? Miért? A vörös annyival jobb lenne? - emeltem meg az egyik szemöldököm érdeklődve.

- Vörös? - vágott értetlen képet, viszont fogalmam sem volt, hogy mi a baja. Vörös, vörös... mint Cassidy. Illetve...

- Ó! Én azt hittem... teljesen abban a hitben éltem, hogy ő is vörös. A Cassidy olyan vörös név - magyarázkodtam, majd sokadjára megállt a lift, ezúttal a tizenhetedik szinten, így kiszállhattunk.

- Nincs bajom a szőkékkel, de a vörösekkel se. Cass eredetileg fekete volt, de annyiszor változtatta az árnyalatokat, hogy volt neki már mindenféle haja. Viszont ha már nagyon el akarod képzelni, akkor latin beütésekkel egészítsd ki a képet.

- Igyekezni fogok - mosolyodtam el, ellenben ő komor maradt. Tudott valamit ez a lány, ha így el tudta csavarni a srác fejét.

A felvonóból közvetlenül a kondi nyílt, izzadság szaga keveredett valamilyen tisztítószerrel, ugyanis a közeli mosdóban éppen takarítottak. Ugyanakkor az én furcsa orromra ez pozitívan hatott, szerettem a furcsa szagokat. Mélyen belélegeztem a mámorító együttest, Tay emiatt furán méregetett.

Egy nő aerobik cuccban elénk pattant és várta, hogy megmondjuk mit keresünk ott. A srác átnyújtotta a kuponjainkat, majd mintha villámcsapás érte volna a fitt lányt, rögtön felismert minket.

- Amy és Tay! Mekkora meglepetés! - ujjongott összecsapva a tenyereit, aztán készségesen bökdösni kezdett az ujjaival ide-oda, megmutatva, hogy mit merre találunk. Világossá vált, hogy imádta a tehetségkutatót. Miután elment, és abbahagyta a Tayjel való flörtölést, akinek semmi kedve nem volt a dologhoz, muszáj volt szabnom egy feltételt.

- Nem vagyok hajlandó elviselni téged itt, tíz méternél közelebb! Tudom milyen vagy, és most nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseidre, mert ahhoz túl megerőltető ez az egész. Másfél óra múlva találkozunk! - intettem egy aprót, azt követően pedig elindultam teljesen véletlenszerűen valamerre, minél messzebb a társamtól és a szavaitól. Nem volt energiám ahhoz, hogy a testedzés mellett a lelkem is le legyen terhelve.

Alig negyed óra szobabiciklizés után leestem a benti járműről, ugyanis a közelemben álló futópadról rám mosolygott egy fiú, akit először fel sem ismertem. Néhány másodpercig hunyorogtam, aztán mikor összeállt a fejemben, hogy ki is ő, döbbenetemben és ijedtemben a földön kötöttem ki. Ő persze amilyen úriember - csak mások előtt tartja fent ezt a látszatot -, rögtön a segítségemre sietett.

- Kösz... - sziszegtem idegesen, mosolyt erőltetve az arcomra.

Az ember nem hiszi el mennyire kicsi a világ, amíg a saját bőrén meg nem tapasztalja. Előfordult már, hogy összefutottam rég nem látott ismerősökkel, de ehhez fogható még sosem akadt. Mennyi volt az esélye annak, hogy ő is éppen akkor tartózkodjon ott? Hogy Ed aznap rukkoljon elő a kuponokkal? Hogy Tay éppen ezt választja? Hogy itt rendezik meg a versenyt? Hogy eljutok idáig? Hogy ő ide költözik, miután szakít velem? Ennek mind stimmelnie kellett, hogy bekövetkezhessen ezt a találkozás.

- Amy, ezer éve nem láttalak! Mi van veled? Mit csinálsz egy ilyen helyen? Ez nem éppen a te világod - csóválta a fejét szórakozottan, legalább ő örült a kialakult helyzetnek.

Wayne.

Nem tudta elképzelni, mennyire összetörte a szívemet, aminek apró darabjait már csak Matt volt képes újra összerakni. Erre most vigyorral a képén fogadott, mintha boldogan váltunk volna el három évvel előtte. Életem legsötétebb időszaka, ez elől menekültem, erre most a semmiből előbukkant ő. Mielőtt elhagyott volna, miatta dobtam vissza azt az állást, és az elválásunk után haltak meg a szüleim. Ez utóbbiról még csak nem is tudott.

Viszont így szemtől szemben vele azt a látszatot kellett keltenem, hogy nem kavarnak fel az emlékek, sziporkázóan mosolyogtam, hátha beveszi.

- Megvagyok, minden rendben - füllentettem, mert így előtte állva korántsem éreztem így. Azt se tudtam miért ment el három éve. - Biztosan hallottál a Just Dance!-ről, most ez az új őrület. Mi tagadás, én is benne vagyok - húztam ki magam büszkén, hogy láthassa, mennyire jól mennek a dolgaim.

- Nem mondod? Elképesztő! Én még egyszer sem láttam, de a menyasszonyom egyenesen odavan érte! Most, hogy mondod, mintha említett volna valami Amyt, de soha ki nem találtam volna, hogy az te vagy! Gratulálok! - vigyorgott őszintén, így naivan kezdtem azt hinni, hogy megváltozott. Még a menyasszony szón sem akadtam fenn. Tévedtem, ugyanis hozzátette: - Ez biztosan elfeledteti, hogy még mindig nem találtál magadnak megfelelő pasit.

Tessék!?

- Az az igazság, hogy most is épp járok valakivel - ellenkeztem azonnal, hiszen nem esett jól, hogy ilyen következtetéseket vont le.

- Ugyan már, nekem nem kell hazudnod, barátokként váltunk el - mosolygott szánakozóan. Barátokként? Persze... - Gondolom azóta nem is nagyon volt senkid.

- Én tényleg járok valakivel! - erősködtem, szinte már gyerekes stílusban, mielőtt valaki a segítségemre sietett volna.

- Égre földre kerestelek, hová tűntél? - vetette át a karját a vállam fölött Tay, erősen magához szorítva. - Na, kivel futottál össze? - kérdezte kíváncsian, nyilvánvalóan azonnal tiszta volt számára, hogy miről van szó. Én viszont először nem értettem mit akar, le akartam rázni a karját magamról, aztán néhány másodpercnyi szemkontaktus után mindent megértettem és visszatért az önbizalmam.

- Wayne, ő itt Tay, akiről beszéltem - vigyorodtam el, így már bizonyítékom is volt a barátomra. - Meséltem már neked Wayne-ről - fordultam az újdonsült pasim felé. - Ő az a srác, aki roppant kedves módon magamra hagyott, miután feladtam miatta egy oltári állást, és utána volt a baleset is, amiben a szüleim meghaltak - meséltem gúnyosan, hogy megértse mit éltem át és előhívjam a bűntudatát.

- Halványan rémlik, annyit nem beszéltél róla, biztos nem tartottad fontosnak őt - vonogatta a vállát Tay, mialatt Wayne egyik döbbenetből a másikba esett. - Már értem miért.

Úgy döntött ideje visszavágni, körbenézve keresett a szemével valakit, majd mikor megtalálta intett neki.

- A menyasszonyom, Jasmine - mutatta be a sziporkázó szépséget, aki nem másért volt itt, csakis kismama tornáért. A pocakja gyönyörűen domborodott, nekem pedig leesett az állam. Valamiért borzasztó rosszul esett, hogy náluk már úton volt a trónörökös. Amy, te nem akarsz gyereket!

- Á, sziasztok! - nyújtotta a kezét udvariasan a lány, egész aranyosnak tűnt, vele nem is volt problémám. Bár abban biztos voltam, hogy pár évvel mindenképp idősebb a huszonnyolc esztendős volt barátomnál.

- Sok sikert a babához! - mosolygott rájuk Tay ravaszan, úgy tűnt mindenre megvan a válasza: - Készüljetek fel, hogy jó pár évig nem fogtok aludni... persze ott vannak a nagyszülők, de az se nyújt mindig segítséget, nekem elhihetitek - bólogatott mindentudóan, mire nekem vissza kellett fognom a mosolyomat. Mennyi esze van!

- Úgy érted, hogy nektek már... - bökött ránk kérdőn Wayne, mire szinkronban biccentettünk.

- Picike még nagyon, csak ünnepnapokon tudunk kimozdulni, ilyen a mai is - szálltam be én is a játékba, hatalmas vigyorral a képemen. Tetszett a kialakult helyzet.

- Gratulálunk! - mosolygott Jasmine, aki nem érthette, hogy éppen háború folyt.

- Akkor mi tovább is állnánk - ragadta meg a lányt a vállánál fogva Wayne, és készült elrángatni onnan. - Jó volt látni titeket. Sziasztok!

Azzal el is tűntek.

Tayhez fordultam, és mielőtt reagálhatott volna, magamhoz szorítottam. Megöleltem, életemben először úgy igazán, mivel most az egyszer sokat köszönhettem neki. Segített visszaszerezni az elveszettnek hitt méltóságomat Wayne-nel szemben.

- Ezt a történetet egyszer majd részletesebben is kifejted, ugye? - tudakolta arra utalva, hogy még nem igazán érti mi történt.

- Miután megtudtam, hogy mi volt veled - tettem hozzá, elhúzódva tőle. - Menjünk haza - kértem, ártatlan képet vágva.

- Menjünk - egyezett bele.

Ed azzal fogadott minket, hogy alig fél órája léptünk le, mégis miért értünk vissza olyan korán. Egyikünknek sem volt kedve magyarázkodni, inkább leintettük és folytattuk a gyakorlást, most már valamennyivel több sikerrel.